burai laci blogja

Sokáig azt gondoltam, hogy Villány az a borvidékünk, ahol a legnehezebb dolguk van a feltörekvő fiatal titánoknak a nagy öregek mellett. Majd tavaly Szegeden kóstoltam jópár villányi fiatal borait, Maczkó Róberttől, Kvassay Leventén át Ruppert Ákosig és megváltozott a véleményem. Nagyon klassz borokat hoztak magukkal, több oldalról közelítettek meg egy-egy fajtát, megmutatták, hogy ők is komolyan gondolják és igenis van hely még új színeknek azon a palettán.

Nincs mostanságában a paraszt kifejezésnek pozitív csengése, lehet, hogy pár fiatal szekszárdi borász ezen szeretne változtatni, de az is lehet, hogy csak vicces kedvükben találták ki a kóstoló nevét. A Garai Pinceszövetkezet hívott meg erre a kóstolóra, egy számomra ismeretlen kocsmába, ismeretlen szekszárdi borokkal, ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni!

Oszi hívott, ugyan menjek már át valamelyik este, régen voltam, bonthatnánk valami furmintot. Csalinak bedobta a Pelle Szent Tamást, én meg jól ráharaptam. Azt tanultam, hogy üres kézzel nem megyünk borozni, körbenéztem és Gizella Medvéjét csaptam a hónom alá.

Nehéz egy borissza élete, az enyém legalábbis nem egyszerű, mert minden alkalommal, amikor bontok valamit, újdonságra vágyom. Ezzel a vággyal viszont szemben áll a családi költségvetés, az ember nem költhet annyit borra, amennyit szeretne. Már szeretnék egy ideje Vida borról írni, de a komoly tételekhez alkalom illene, ezért nagyon megörültem, amikor a pince egyik alapbora bukkant fel előttem, tökéletesen passzolt a képbe több szempontból. Egyrészről kétezer forint alatti ára miatt, másrészről pedig érdekelt, hogy mit mutat az Év Bortermelőjének alapházasítása.

Vasárnap este úgy éreztem, hogy keresnem kell valami markáns lezárást a pincében, rövid habozás után egy szekszárdi fehéret hoztam fel. Már ez is kilép a keretek közül, de gondoltam tegyünk rá még egy lapáttal, Tringa bort bontottam.

Talán egy éve is már, hogy Árvay borról írtam, akkor az IDD+ fantázianevű bor nem vett le a lábamról, de azóta több furminthoz is volt szerencsém a pincétől, amik igencsak meggyőzőek voltak. Nyáron a 2009-es Pecsárhoz volt szerencsém, seperc alatt szerelem lett belőle, majd a Furmint Február sajtókóstolóján került a sorba a 2006-os Istenhegy és újra kapott a pince jópár pirospontot. Sajnos a 2006-os már régesrég kifutott tétel, de az egyik utolsó palack 2007-est elcsíptem még a szokásos beszerző körutamon, egyszerűen nem hagyhattam ott.

Alföldi gyerek lennék, még ha tudom is, hogy nem feltétlenül a klasszis borok szülőhelye, akkor is kutatom, keresem a jó borokat az ország legnagyobb borvidékéről. Lassan illene már szétnézni Csongrádon újra, meglátogatni Bodor Lacit, új ruhát kaptak a borai, illene letesztelni őket. Persze az Alföld másik vége, Soltvadkert környéke még több meglepetést rejt: a mostani bort Szegeden, a Filoxérában ajánlották nekem jó szívvel és mivel kevés kövidinkát kóstolok, így kaptam az alkalmon.

Az új évet szeretem egri borokkal indítani, tavaly egy Orsolya, ezelőtt pedig Bolyki bor volt az év első palackja. Persze nem azért indult ilyen későn idén, mert nem jutottam volna egri borhoz, sőt nagyon is, mindenesetre könnyebb erre fogni, mint a saját motiválatlanságomra vagy az időhiányra.
Mondhatnám, hogy ritka tétel került a poharamba, de Orsolyáék szinte minden bora nehezen elérhető, tekintve a tételenkénti alacsony palackszámot. A kóstolt 2005-ös Tag leánykából is csak 555 palack készült, gondolom a pince rajongói az utolsó szálig megvették az összeset réges-régen.

Közeleg a február, jön a furmint! Idén harmadik alkalommal is nekifut a Vinoport a Furmint Februárnak, láthatóan szélesebb támogatói háttérrel, ami alatt nem a tengernyi szponzort értem, hanem azt, ahogy a borászok, kereskedők és fogyasztók szépen felsorakoztak mögéjük. A kezdeményezést nemcsak azért tartom jónak, mert a furmint mostanra a kedvenc fehér fajtámmá nőtte ki magát, hanem amiatt is, hogy az egyébként oly' szürke februári hónapot tartalommal töltik meg.