A Bükk az ország legmagasabbra kiemelkedő karsztos mészkőhegysége. Helyén a földtörténeti ó- és középkorban még tenger hullámzott, s ezek az
üledékek gyűrődtek fel a hegység kialakulásakor, némi vulkáni tevékenységgel kiegészülve.
A hegy délies lábain, domboldalain az errózió segítségével meszes, kavicsos, löszös üledékek és riolittufa rakódott le, helyenként nagy vastagságban,
lehetőséget adva akár komoly pincék kialakítására.
Az Egri borvidék éghajlata az ország több borvidékénél hűvösebb (átlagos évi középhőmérséklet: 10,1 °C). Éppen a tagoltság következtében alakultak ki szőlőtermesztésre kiválóan alkalmas mikroklímájú termőhelyek, többnyire az északi szelektől védett, a völgyek hűvös párájából kiemelkedő, többlet
napsugárzást élvező déli-délnyugati lejtők, a “verők” (a szó a vidék találó népies kifejezéséből ered, ami a napsütés mértékének nagyságát jelzi).
Itt az éves napfénytartalom meghaladja a 2100-2200 órát.
A vörösbort adók területi megoszlásában egységesebb a kép: a vörösbort adók jellemzően az Egri körzetben találhatók (kb. 60%), míg a Debrői körzetben zömmel fehérbort adó fajtákat termesztenek.
Történelem
Eger már a X. századtól lakott volt és a XI. század elején már jelentõs nagyságú település lehetett. Az elsõ püspökségek egyikét Egerben alapítatta Szent István királyunk. A püspökségre költözõ szerzetesek magukkal hozták hazájukból az ott honos szõlõfajtákat is.
A tatárjárás megtizedelte a lakosságot. IV. Béla király ide is telepített vallonokat, akik a szõlõtermesztési és a borkészítési ismereteiket
meghonosították (pl.: a hordó használatát).
Az Eger környéki dombok irtáshelyeit a XIII - XIV. században telepítették be szõlõvel. A megtelepedõ cisztercita szerzetesek ezekbõl a szõlõkbõl fedezték borszükségletüket.
A város szerepe a magyar középkor elsõ századaiban igen jelentõs volt: a várban székelt a legnagyobb püspökségek egyike, amihez nem csak Heves megye, hanem az egész északkeleti országrész is tartozott. Az egyházi központi irányító hatásának tulajdonítható a szõlõmûvelés kezdeményezése, fejlesztése, hiszen az egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor. A bortermésbõl tizedet, dézsmát kellett az egyháznak és a világi intézményeknek adni királyi rendelet alapján. Az elsõ pincéket is a dézsma tárolására építették.
A törökök elõl menekülõ rácok hozták magukkal a héjonerjesztéses vörösborkészítés technológiáját és a Kadarka fajtát is. Több évtizedes sikertelen ostrom után 1596-ban a törökök elfoglalták az egri várat, és 91 évig a birtokukban tartották, de a szõlõtermesztés megmaradt. Ennek oka, hogy ugyan a törökök nem nagyon fogyasztottak bort, de komoly bevételt jelentett.
A XVII. században a vörösborszõlõ-fajták egyre több teret nyertek a fehérborszõlõk rovására. 1687-ben visszafoglalták a várat a törököktõl. A város
és környékének rohamos ütemû benépesedése során két évtized alatt kialakult a szõlõ monokultúra. A szõlõhegyek többségének jelenleg is használt neve a XVII. század végén és a XVIII. században alakult ki.
1886-ban jelent meg Egerben a filoxéra, és a szõlõket szinte teljesen kiirtotta. Az újratelepítések (rekonstrukció) során új fajták is bekerültek a borvidékre. A tendencia ezután a többi borvidékéhez hasonló.
Szőlők, borok
A legfontosabb fehérszőlő fajták: leányka, rizlingszilváni, olaszrizling, muscat ottonel, hárslevelű (elsősorban a Debrői körzetben), zenit és chardonnay
A legnagyobb felületen termesztett vörös fajta a kékfrankos, amit a zweigelt, valamint a kékoportó követ. Az utóbbi évek új ültetvényeiben döntően a
cabernet sauvignon, a merlot, a canernet franc, míg a legújabbakban a pinot noir, a kadarka és a kékmedoc szerepel.
A fehér- és vörösborok aránya szinte kiegyenlített a borvidéken. A termőhelyi adottságok és a fajtaösszetétel alkalmassá teszi a borvidéket arra, hogy
fehérborban karcsú, magasabb savtartalommal rendelkező száraz borokat készítsenek, de jobb minőséget adnak azok a fajták, melyeket fahordós érlelést követően nagyobb alkoholtartalommal, időnként kevés maradék cukorral palackoznak.
Pincék
A talaj és az időjárás mellett nem feledkezhetünk meg egy harmadik tényezőről: a megfelelő tárolásról sem. Erre a legalkalmasabb hely a pince, amely
Európában nagyrészt lakóházak, kastélyok, vendéglők, néha várak alatt húzodik. A puha kőbe vájt pincék előnye, hogy legyen akármilyen zord idő vagy kánikula odakint, bent állandó a 10-15°C-os hőmérséklet. A pincében megtelepedő mohák, és a nemes penész pedig elősegíti a bor érlelődését, zamatának kialakulását.
A városban több száz pince található, ezek tekervényesen átszövik a város alatti talajt. Megtehetnénk, hogy a város déli végéből elindulva anélkül
jussunk el az északi részbe, hogy közben ki sem jönnénk a felszínre. Ez azonban sokkal tovább tartana, mint a megszokott módon, épp a kanyargós
járatoknak köszönhetően. Az Eger-patak észak-déli irányban húzódó nyugati terasza kínálta a legtöbb lehetőséget pincék kialakítására, a Széchenyi út
mellett húzódó lyukpincék egy része ma is megvan. Az újkorban kezdődött gazdasági újjáépítés, az új lakóházak építése sok kisebb, középkori pince
megszüntetésével, átépítésével járt. Eger bort tároló helyei ma főleg a városon kívül vannak. Felnémeten (a templomdomb nyugati lábánál), a város déli kapujában, a 25-ös út mellett (Kőlyuksor), a Szalában, az Ostoros felé vezető út mellett (Nagykőporos), valamint a Szépasszonyvölgyben számos pince található, melyek nagy része vendéglátó egységként is üzemel.
Ha egy idegen azt hallja, hogy Eger, akkor először vagy a vár, vagy a Szépasszony-völgy jut az eszébe. A 100-150 pincét számláló völgy legrégebbi,
összefüggő pincesorai, az Öregsor két része az 1770-es években kezdett épülni. Az Öregsor után olyan, kevésbé ismert pincék sorakoznak, amelyek korban megelőzhették azokat. A völgy mai nagyszámú pincecsoportja a második világháború, a földreform után alakult ki. A nyáron ideözönlõ turistákat számos szálláshely és vendéglátó egység várja.