Néhány adalék a magyar bortörténet ismeretlen időszakaihoz 1848-1849
A király által 1848. április 11.-én szentesített „áprilisi” törvények többek között kimondták a jobbágyfelszabadítást, az úriszék, ősiség megszüntetését és az úrbéri terhek eltörlését.
„…közös egyetértéssel határozatilag kimondatni rendeltetett: hogy addig is míg a hûbér hátra lévõ maradványairól szóló törvényjavaslatok tüzetes tárgyalása befejeztetnék, a képviselõház határozatilag kinyilatkoztatja, hogy a szõlõ után járó uri dézma, vám és más nemû adózások a törvény által határozandó méltányos kárpótlás mellett teljesen megszüntettetni rendeltetett, és ezen határozat kinyomatása is elhatároztatott”.
Másnap reggel szeptember 16-án a határozat hitelesítése során a követek úgy értelmezték: „a határozat akként értendõnek jelentetett ki, hogy az álladalom általi kármentesítésnek csak azokra nézve lehetend helye, kik a szõlõt magok mívelik”
A jobbágyok földhöz juttatása égető kérdés volt, már a reformkori országgyűlések is célul tűzték ennek rendezését. A korábbi sikertelenség oka főként a nemesség és az udvar ellenállása volt, hisz a korábbi birtokosok kárpótlása nem volt megoldható illetve megnyugtatóan rendezhető. A forradalmi törvények is csak úgy rendelkeztek a jobbágyság föld-váltságágáról, hogy csak a telkes jobbágyok juthattak földhöz, s a birtokosok kárpótlását az állam magára vállalta, jellemző módon hitelek segítségével. Az úrbéri terhek eltörlése (tized, kilenced) azonban felemásra sikeredett, mivel csak a szántóföldi gazdálkodással foglalkozókra terjedt ki, a szőlőtermelő vidékekre nem. Az ország több megyéjében, borvidéki településein komoly szembenállás volt tapasztalható, mivel a terhek a szőlőtermelés esetén megmaradtak, s az úrbéri viszonyok sem rendeződtek. Ez komoly veszéllyé vált a nyári, őszi időszakra, pattanásig feszült a helyzet, több megye, így a Tokaji borvidéknek helyt adó Zemplén önkényes módon a szőlőterületekre is alkalmazta a törvény rendeleteit.
A szőlők egyébként az egész középkor óta speciális jogi és formális helyzetben voltak a szántókkal szemben. Nem csak a sokkal jobb jövedelmezhetőségükkel és adózásukkal emelkedtek ki, hanem a szőlőterületeket szabadon lehetett adni-venni, örökölni, nem vonatkoztak rá a feudalizmusban megszokott szigorú szabályok. Mindezek mellett érthetetlen volt az érintettek számára, hogy az úrbéri szolgáltatásokat, a szőlődézsmát az ő esetükben mért nem törölték el.
A kormány és az országgyűlés két ok miatt sietett a meglévő visszás helyzetet orvosolni. Egyrészt a folyamatos elégedetlenség komolyan veszélyeztette az új forradalmi berendezkedés stabilitását, a belpolitikai, társadalmi konszenzust, másrészt az udvar és Jellasič támadásakor ezt propagandaszerűen könnyen kihasználhatta.
Nem véletlen, hogy Jellasič vonulásakor olyan értelmű röpiratokat terjesztett a lakosság körében, hogy győzelme esetén rendezni kívánja a szőlőtermelők csorbult jogait. A propaganda jól irányzott volt, hiszen a horvát támadás fő iránya épp a dél-dunántúli, balatoni és Buda környéki bortermő vidékeket érintette.
A magyar kormány ezért sürgősséggel tárgyalta az ügyet, s már a szeptember 19.-én esedékes országgyűlési napirendre tűzése előtt, sietősen szeptember 15-én kormány határozatot hozott e kérdésben. Eltörölték a szőlődézsmát, de annak megváltását, a korábbi birtokosok kártalanítását nem rendezték véglegesen. Ne feledjük, Jellasič csapatai ekkor már mélyen Somogy és Tolna megyében jártak, s néhány napon belül a Velencei-tó térségébe érkeztek.
A rendelet még épp időben érkezett, s a szőlővidékek gazdálkodói és birtokosai is határozottan a kormány oldalára álltak, kivették részüket a mozgósításban. (Orosz István: Egy 1848. szeptemberi országgyűlési határozat és társadalmi háttere című írása alapján.)
Fotó: ohad*