Márai Sándor: Szindbád hazamegy (részlet)

" - Adhatjátok a bort - mondta, s megtörölte a szájkendőjével szája szélét, eltolta a tányért, és sértődötten nézett a levegőbe. - Fél litert hozzál, szódával - folytatta megvető hangon. - Elébb megízlelem, mert nem bízom a boraitokban. Már csak ott kapni tiszta bort Pesten, ahol a kápolnai csatáról festett kép olajnyomata függ, s a vendégek asztalai alatt tele van a padló cigarettacsutkával. Így dohogott a hajós. A főpincér, az ételhordó és a boros oly boldogan, megkönnyebbülten siettek teljesíteni parancsait, mintha az ebéd végeztével nagy veszedelem vagy tűzvész veszélye vonult volna el a "London" felől. Az italhordó elhozta a bort, Szindbád színültig töltötte a kis, talpatlan, vastag és kemény fogású zöldüveg poharat, magasba emelte az italt és a világosság felé tartotta. Aztán megízlelte a bort, elgondolkozva forgatta szájában az első, langyos kortyot, összehúzott szemöldjei alól gondterhesen nézett a mennyezetre s fejét hátraszegve, kortyolni kezdett. A kis, vastag üvegből öntött pohárnak olyan kellemes fogása volt, hogy pontosan elfért Szindbád öklében, mint egy falusi hajadon tenyere. A boros kimeresztett szemekkel, aggódva követte Szindbád nyeldeklőjének mozdulatait.
Szindbád lenyelte a bort, s egy pillanatig így maradt, csukott szemekkel, mint aki a lélek legmélyebb tárnáiba szállott alá s nem akar idő előtt elsietetten nyilatkozni. Még az idegenek is átérezték a teremben e pillanat fontosságát, mikor Szindbád, ebéd és sörital elfogyasztása után, leengedi sokat ízlelt, sokat próbált torkán az első korty bort. - Iható! - mondta aztán Szindbád óvatosan, s felnyitotta szemeit.
E pillanatban a nap is ragyogni kezdett, s meleg fénnyel árasztotta el a "London" füstös termeit. Most, mikor a hajós visszavonhatatlanul kimondta véleményét, a tulajdonos is fellélegzett a pénztárfülkében s a főpincér örömében kezét dörzsölte és halkan fütyörészve sietett a konyhabejáratot övező spanyolfal mögé, ahol sebtiben cigarettázni szoktak s a fiókos szekrényben hideg sonkáskocka-maradékokat és Szindbád alig érintett körözött liptaiját őrizték a pincérek. Mindenki megkönnyebbülten érezte, hogy a nap nagy kérdése eldőlt, s a hátralévő fejlemények már csak természetes következményei Szindbád állásfoglalásának. A hajós mélyen lelkébe nézett és megfontolta szavát, mielőtt kimondta az ítéletet. Bor dolgában nem szerette Szindbád a tréfát.
Őszintén szólva, már egyáltalán nem bízott Szindbád a borokban, melyeket a pesti vendéglők némelyikében mértek. Mind e neszmélyiek, inárcskakucsiak, domoszlói hárslevelűek, rajnai rizlingek, zöldszilvánik, soltvadkerti kadarok, füredi, csopaki nedűk, bikavérek, egri sillerek, villányiak, sasadi vörösek, arácsi asztaliak, kéknyelűek, badacsonyi fehérek talán már csak a helyszínen s egyes, a hajós és elvbarátai által igen nagy műgonddal, áhitattal kiválasztott, számon tartott és szigorral ellenőrzött pesti és budai bormérésekben voltak élvezhetők. A hajós is hajlott a felfogásra, hogy igazi bort talán már csak olyan kocsmákban mérnek, ahol nem adnak a bor mellé meleg ételt. A borértők világában forradalmi újításnak számított az is, mikor egyes nevesebb budai vagy pesti bormérők elhatározták, hogy zöld olajfestékkel lakkozott asztalaikon egy-egy tál pörköltet vagy meleg házikolbászt is elfogyaszthat a bor mellé a vendég. Az igazi kocsma más volt. Kegyhely volt az, a férfiúi élet egyik zarándokhelye, a merengés, múltba nézés, jövőt szemlélő ábrándozás komoly és ünnepélyes gyűlhelye. Szindbád oly gondterhes emlékezéssel tartotta számon a helyeket, ahol még igazi bort mérnek, mint a búcsúsok a híresebb búcsúk és vásárok színhelyeit. Mert a bor nemcsak mámort adott a magyarnak, hanem feledkezést is. Ezért kedvelte a bort Szindbád nyugodtan és rendszeresen, ahogy magyar férfihoz illett... Szindbád hitt benne, hogy csak a magyar tud méltósággal inni. Mindenki más csak iszákoskodott és torkát locsolta."