Milyen lehetett az ókori bor?

Nehéz megmondani, hiszen csak leírásokból, receptekből tudjuk valamilyen módon rekonstruálni, mindenesetre az biztos, hogy teljesen más italra kell gondolnunk, mint a mai borok.
Az ókori borok alkoholosabbak, nehezebbek lehettek a maiaknál. Valószínűleg az ókorban nem használták általánosan a szűrést, így a borokban a seprő, esetleg egyéb szennyeződések is benne maradhattak. Természetesen a drágább, előkelőknek szánt italok kristálytiszták voltak már akkor is, de a tömeges fogyasztásra szánt, olcsó bor sok problémával küzdött, gyakran hamisították is, ami különösen a római időkre vált jellegzetessé. A romlott, helyenként rossz szagú bort gyakran fűszerekkel, gyógynövényekkel (sáfrány, levendula, mirtusz, babérlevél, ürömfű…stb.), mézzel, sőt tengervízzel, mészporral, sóval és gyantával is kezelték, de előfordult, hogy füstölték is. Némely ilyen illatosított, fűszeres bor már hasonlíthatott a mai vermutokhoz. A borok tartósítására a kén hiányában más módszerek után néztek. Arra már korábban rájöttek, hogy a hűvös helyen tartott bor tovább iható marad, s hogy a hosszú hajón történő szállítást is kibírja, jól lezárt edényekre volt szükség. Az amfórákat úgy sikerült légmentesen lezárni, hogy tetejük alá gyantába mártott vásznat helyeztek, majd a tetőt szorosan rányomták, hozzákötözték. Többször előfordult, hogy a szigetelő vászondarabról a gyanta a borba csöpögött. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a bor megtisztult, csillogóvá vált. Az ízében viszont a gyanta kesernyés íze belekerült. ezt a technikát később is alkalmazták, s talán ez lehet az alapja a máig is népszerű görög bor,a gyantás retsina kialakulásának.
A görögök ritkán fogyasztották a bort tisztán, s a rómaiak is inkább higítva kortyolgatták. A higítást, melyet tiszta vízzel, forrásvízzel végeztek általában 1/2, 1/3, esetleg 1/4 arányban, több célt szolgált. Megakadályozta a gyors lerészegedést, javította a bor hibáit és természetesen nagyobb mennyiséget készíthettek belőle. A görögök barbárnak tartották azokat, akik higítás nélkül itták a bort, amit ők oinosz-nak neveztek, rómában a higított bor neve a vinum volt, megkülönböztetve a keverés nélküli merumtól. A görög nyelv ma is megőrizte az ókori szokásokat bor ügyben, mivel a görög bor kifejezés, a kraszi, nem véletlenül azt jelenti keverni...A borok keverését tágas edényekben, kratérokban végezték, ügyelve arra, hogy a keveréskor mindig a bor legyen alul, s a vizet utána töltötték rá. A kratérok helyenként több száz literes űrtartalmúak lehettek, s belőlük a bort merőkanállal töltötték a poharakba. A vulkánok krátere, kevesen tudják, de erről a jellegzetes boros edényről kapta a nevét.
A boros üzletekben, amit kapéleion-nak neveztek együtt árulták a bort és a belőle készült ecetet. Ha nagy tömegeket kellett ellátni, rabszolgák, katonák, gyakran előfordult, hogy csak egyszerűen vízzel kevert ecetet készítettek, amit a rómaiak posca néven ismertek. A rómaiak sokáig a görög borokat tartották a legjobb minőségűnek, gyakran utánozták azok készítését. Megkülönböztettek száraz (auszterosz, austerus), édes (glüküsz) és „átmeneti”(mezosz) borokat, amit nem csak cukortartalmuk, hanem erejük alapján is osztályoztak.
Az ókori keleten már kettévált a vörös és a fehér bor fogalma, a görögök már a termőhelyeket is azonosították, így híresek voltak a khioszi, krétai, kószi, thasszoszi, pramnoszi, szamoszi leszboszi borok. A rómaiak már az évjáratokat is megkülönböztették, s az adott évben consuli tisztséget betöltő politikushoz kötötték a bor megnevezését. Tudjuk például, hogy különösen jó termés volt Kr.e. 121-ben, amikor is Lucius Opimius volt Róma egyik consulja, s a róla „opimusi”-nak elnevezett nedűt évtizedekig emlegették.
Egyébként érdekes, hogy néhány kivételtől eltekintve a vörösbort nem tartották olyan sokra mint gondolnánk, az ókori keleten még áldoztak vele isteneiknek, a görögök és a rómaiak viszont értéktelennek tartották, sőt receptek is készültek a "fekete"borok kifehérítésére...