A Pannonhalmi borvidék története az államalapítástól 1526-ig

A törzsi-nemzetségi rend teljes felbomlása és a keresztény Európához való közeledés időszakában, elsősorban Géza fejedelemségének idejétől kapott új lendületet a hazai és ezen belül a sokorói szőlőtermesztés. Ebben óriási szerepet játszottak a nyugatról, német, francia, cseh, olasz földről érkező szerzetesek, akik elsődleges feladatnak a keresztény hit terjesztését és a nyugati társadalmi-gazdasági viszonyok mielőbbi megteremtését tűzték ki célul. Ennek a célnak megfelelően több kolostort hoztak létre, amelyek nemcsak a vallás és kultúra, hanem a mezőgazdasági csúcstechnika fellegvárai is lettek.
Ilyen volt a Géza által 996-ban Szent Márton-hegyén alapított bencés apátság is, hosszú évszázadokra meghatározva a térség mindennapjait. (Az apátság Szent Mártonról azért kapta nevét, mert a legenda a közeli Sabaria nevű római kori településhez köti a híres szent születését. Ez a Sabaria nem egyezik meg a mai Szombathellyel, melynek ókori neve Savaria.)

A szerzetesek amellett, hogy fogyasztották, templomaik, kolostoraik mellett termelték is a szőlőt és a bort. A bencés rend regulája a következőt mondja ki a bor fogyasztásának mértékéről: "Kinek-kinek saját ajándéka van Istentől, az egyiknek így, a másiknak meg amúgy... Éppen ezért mások táplálkozásának mértékéről némi töprengéssel rendelkezünk. Mégis ha figyelembe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor." Egy hemina bor (elfelejtett régi mértékegységként kb. 3 dl bort jelentett, de valószínű itt inkább csak fiktív mértékegységet jelölt), amit a szerzetesek csak vizezve fogyaszthattak, de: "Ha a helyi viszonyok, meleg, munka többet kíván azt az előjáró ítéli meg. Sokat ne igyanak, le ne részegedjenek... A bor elszakítja Istentől még a I. István (997-1038) hatalmas birtokokat adományoz a bencés apátságnak, így a Sokoró nagy része egyházi birtokká válik. A bencések nemcsak Győr megyében, hanem Veszprém, Somogy, Fejér, Esztergom, Moson megye területén is rendelkeznek birtokokkal. Koppány legyőzése után István, állítólagos fogadalma értelmében a somogyi tizedek jövedelmét is az apátságnak juttatja. A pannonhalmi alapító levél (1002) tanúsága szerint a tized alá eső termények közül első helyen említik a szőlőt, amely a belőle származó jövedelmek súlyát is bizonyítja. A somogyi tizedek ily módon történő rendezése évszázados vitát eredményezett a veszprémi püspökkel, aki e tizedjövedelmeket sajátjának tekintette. Hasonló vitákat okozott az a tény is, hogy István a Fehérvárra települő latin (olasz) hospesek bortizedét is a Pannonhalmi apátságnak juttatta. Ezek az adományok arra utalhatnak, hogy az apátság Győr környéki szőlőterületei nem voltak képesek ellátni a kolostor növekvő igényeit. Bizonyos, hogy az itt élő szerzetesek óriási erőfeszítéseket tettek a környező dombok szőlővel való betelepítésére, illetve a környék lakosságát is erre bíztatták. Ottó ispán 1061-ben már említést tesz a sokorói szőlőkről. (Gecsényi, 1988)

I. Szent László (1077-1095) idején készült birtokösszeírások szerint 1093-ban, az apátság 30 falujában 88 szőlőműves (vinitores) és 6 kádár (bucharii) élt. Ez a szőlészet-borászat fejlődését jelzi, amely nemcsak a szőlőültetvények területnövekedésének volt köszönhető, hanem az apátság céltudatos birtokpolitikájának is. Ezt a folyamatot állandó birtokperek és különféle adományozások jelzik. 1172-ben, egy Konrád nevű jobbágy, Isteni sugallatra, 3 écsi és 3 ménfői szőlőjét és néhány egyéb birtokát az apátságnak adományozta; ez még egy szőlővel kibővült 40 év elteltével. 1210-ben Apos (Opus), Kált (Kalt) testvére Écsen (In villa Eschu) egy szőlőbirtokot hagyott a bencés monostorra. Szintén ebben az évben Leustach és Hilta 6 szőlőt és 9 szőlőművest adományozott a bencéseknek Precha (Perecse) nevű birtokán. III. Ince pápa által szorgalmazott összeírások tanúsága szerint a Sokorói-dombvidéken 1216-ban: Ruozti (Ravazd), Torian (Tarján), Huilok (Újlak), Milaka (Nyalka), Teeneu (Tényő), Saag (Ság) és Semian nevű birtokok tartoztak az apátsághoz.

A birtokok növelése természetesen nem ment mindig gördülékenyen; több pert, kisebb fegyveres összecsapást is feljegyeztek a korabeli források. Ezek különösen II. András (1205-1235) uralkodása alatt váltak általánossá, amikor a nagyméretű birtokeladományozások, fegyveres birtokfoglalások zűrzavart okoztak az apátság birtokain is. Uros apát, felhasználva nemzetközi, főleg egyházi kapcsolatait, orvosolta a jogsérelmeket, több pereskedést nyerve a veszprémi püspök, győri káptalan, nyitrai főesperes és az esztergomi kanonok ellenében. Több esetben királyi és pápai megerősítést is kieszközölt, birtokai és tizedjogai megőrzése érdekében. Rövid, zűrzavaros időszak után, 1237-1240 között az apát kérésére újabb birtokösszeírásokat tartottak Albenus vezetésével. E szerint az apátsághoz már 90 falu tartozott, amelyek közül 12-ben éltek szőlőművesek; jelentős részük a Sokoró területén. (számszerűen 173-an). Albenus a következőket írta: az apátságnak "szántóföldei, erdei, völgyei és berkei vannak, melyeket közönségesen Sacorow-nak hívnak és ezen van több szőlője és szőlőültetésre alkalmas talaja." (A Sokoró név eredete ma sem tisztázott, Fehér Ipoly, 1874-es monográfiája alapján a "sok uru " vagy a "sok orru " kifejezésből származtatja.) 1240-ben az apátság birtokait e területek képezték: Tarján- Itt élt az apátság 4 kádárja. Rovazd (Ravazd) - Kétharmad része tartozott az apátsághoz, 18 házából 3 szőlőműves és 2 kádár. A leírásból tudjuk a családfők neveit is: Sev, Pál és Estud szőlőművesek, míg Arussod, Inus kádárok voltak. Cheb ispán faluja (Kisravazd) - Kisebb szőlőterülettel rendelkezett, összesen egy szőlőművessel, akit Comozlónak hívtak. Esu (Écs) - az itt található 50 házból 10-ben éltek az apátság szőlőművesei (Csomós, Póka, Vásárd nevét őrízték meg a források). Nyúl -A monostor, amely a falu harmadát birtokolta 800 szőlőművessel rendelkezett. Melegd, Arad, Buch, Albenus szerint "igaz szolgái az egyháznak". Thuno (Tényő) - 150 lakossal és 25 házzal, melyből 3 szőlőműves (Syd, Pentuk, Mortun) és 18 kádár ház tartozott az apátság birtokához. Sagh (Ság). Két részből állt, Sághegyből, a Lalkai dűlővel, összesen 20 szőlőműves házzal és Kis-Ságból, ahol nem jegyeztek fel szőlőműveseket. Hymod (Nyalka) - Az apátság legnagyobb falujaként több mint ezer lakossal rendelkezett. Érdekes, hogy szőlőművest az összeírás nem említ. Olsuc (Alsók) - Lényegében a mai Pannonhalma, Albenus jegyzéke alapján 68 házából 57-ben szőlőművesek (Forcud, Beza, Buza, Cydubur, Várad, András, Scemus). Pázmánd-Selyemcsuk (Szemlyénsuka)-A tatárjárás előtt a falu 51 családjából 30 szőlőművesként van feljegyezve (Nemel, Orbán, Tyuan, Becev, Pál). Precha (Perecse) - 1240-ben 38 családjából 13 szőlőműves. Ezeken kívül említést tesz Albenus Ujlak (Illak), Oshun (Asszonyfa), Nyulas, Chonuk (Csanak), Ménfő, Pech (Péch) és Szemere birtokokról. Az apátságon kívül természetesen más tulajdonosok is előfordultak, elsősorban a helyi és környékbeli világi birtokosok, főleg a győri várnépek személyében. Birtokkal rendelkezett itt a királyon kívül a győri káptalan, valamint a Bakonybéli apátság is.

A fejlődés és növekedés egyértelműen kimutatható. Erre utal az a tény is, hogy a monostor maga is képes birtokadományozásra. 1231-ben Uros apát, hű szolgájának, bársonyosi Benkének örökbirtokként egy szőlőt ajándékozott Nyalka-Sokorón (Nylka-Socrou), melyet az továbbadott egy Nyék nevű tarjáni szolgának. Az oklevél igazolja, hogy ezt a birtokot Nyéktől és utódaitól senki el nem idegenítheti.

Sajnos nem állnak rendelkezésre a termelési módszerek, borászati technikák tekintetében, de elmondható, hogy ez az időszak a terület szőlőtermesztésének egyik fénykorát jelentette. Főleg a szerzetesek széleskörű mezőgazdasági ismereteinek köszönhetően, a borok mennyisége növekedett és minősége is folyamatosan javult. A bencések elsősorban ókori szakírók: Columella, Varro, Palladius, Cato stb. írásait tanulmányozva vitték tökélyre a szőlő megmunkálását és a bor készítését. A bort nagyrészben vájt pincékben tölgyfahordókban, agyagedényekben tárolták. Fejlett hordókészítésre utal, hogy 1240-ben 24 kádár élt az apátság birtokain, melyek közül Tényőn 18-cal találkozhatunk. Valószínűleg tudatosan telepítették ide őket, kihasználva a közeli dombvidék jó minőségű tölgyeseit. Hordókra pedig a tároláson kívül is szükség volt, nemcsak a lassan meginduló kereskedelmi szállítások miatt, hanem a távolabbi birtokokról történő dézsmabor szállítása következtében is. Valószínű, a kisebb tételű szállítások nem hordóban, hanem tömlőben, üvegekben történtek, például akkor, amikor a messzi földről érkező követek saját ellátásukra az apáttól ajándékbort kaptak.

Egy 1198-ból származó esztergomi vámszabályzat jónak tartotta a sokorói borokat. Ez a forrás arra utal, hogy Esztergomba és Pestre is szállították a kor kedvenc italát, amelynek mennyisége, főleg rossz termés esetén nem volt mindig elegendő. A regula által korlátozott szerzetesek borfogyasztása mellett, ami nem lehetett túl sok, hiszen az Albenus féle összeírás mindössze 40 szerzetest említ meg, az apátsági borok jelentős része miseborként, gyógyszerként, a cselédségek és várnépek ellátmányaként fogyott el. Jelentős borfogyasztást jelentett a kolostor állandó vendégeinek és kíséretének itallal való ellátása is. Több uralkodó, így I. István, Szent László, II. Béla, II. András tett itt látogatást, sőt Könyves Kálmán az apátságban fogadta a Szentföldre induló Boullion Gottfriedet, népes kíséretével együtt. Ezen kívül pápai, királyi követek, egyházfők, főurak fordultak meg itt szép számmal, akik bizonyos, hogy sokszor felélték az apátság amúgy sem nagy borkészleteit. Ebben az esetben csak kivételesen lehetett fölösleges, kereskedelmi bormennyiségről beszélni.

A kezdeti időszakban a szerzetesek is részt vettek a szőlőmunkákban, jó példát mutatva a környék lakosságának. Szerepüket azonban hamar átvették a szőlőművesek (vinitores), akik szinte kivétel nélkül ajándékozott vagy vásárolt szolgák voltak. Ezt támasztja alá többek között az az 1210-ből származó, már említett adományozási okirat is, amelyben Laustach és Hilta jobbágyok a 6 szőlő mellett 9 szőlőművest is az apátságnak adományoztak. Leszámítva a XIII. század eleji néhány zűrzavaros évet, az itt áthaladó utazó virágzó szőlőültetvényeket, nyugodt, békés gazdálkodást láthatott, amelyet az érkező tatár seregek egy csapásra megváltoztattak azzal, hogy 1242 telén, a befagyott Dunán keresztül a Dunántúlra is betörtek.

Pannonhalma azon kevés erősségek közé tartozott, amelyet a hosszú ostromra fel nem készült mongol seregek nem tudtak bevenni. A lakosság egy része az erdőkbe és az apátság vastag falai közé menekülve túlélte a pusztítást. A rövid ideig tartó tatárdúlás ugyan nem pusztította el a mezőgazdasági területek nagy részét, de valószínű, hogy a megritkított lakosság, az elhanyagolt szőlők és szántóföldek hatalmas gazdasági visszaesést okoztak a környékbeli birtokokon.

A gazdasági válságot lassan kiheverve, a XIII. század második felétől egyre több szőlőbirtok és birtokos jelent meg a területen. Ebben nagy szerepe volt IV. Béla király (1235-1270) intézkedéseinek, amelyek elősegítették az új várak, kolostorok alapítását. A rengeteg faanyagot igénylő építkezések nyomán sok erdőirtás maradt a domboldalakon, s ezeken a megüresedett területeken később általában szőlőt, gyümölcsösöket telepítettek.
A világi birtokosok mellett, továbbra is az egyházi, főleg apátsági birtokok voltak túlsúlyban, melyeket Salamon (1242-1252), Favus (1252-1265) és Bonifác (1265-1281) apátok vásárlásokkal , perekkel és az elmaradhatatlan adományokkal tovább növeltek. A pannonhalmi apátság az előző fejezetben felsorolt birtokokat ezen időszakban is részben vagy egészben birtokolta, s igyekezett hatalmát még nagyobb területekre kiterjeszteni. Néha sajátos módon jutott új szőlőkhöz: 1253-ban Hab ispán özvegye pázmándi négy szőlőjét és szőlőműves szolgáit Szent Márton egyházára hagyományozta. 1262-ben Dénes jobbágy Kis-Baráthegyen (Barát-Sokorun) lévő szőlőjét végrendeletileg a pannonhalmi szerzetesekre hagyta. 1267-ben Gugi Konrád , miután belépett a bencés rendbe, birtokait , köztük szőlőit is az apátságnak juttatta. (felesége ugyanakkor apáca lett a veszprémvölgyi kolostorban). 1271-ben Tamás prépost 25 nyulasi szőlőjét szintén az apátság szerezte meg. Örkényi Pongrácz, Erzsébet nevű özvegye, az Écs melletti Kis-Écsen található néhány szőlőjét a pannonhalmi bencéseknek adta zálogba. A források szerint az apátság alsoki birtokán a helyi lakosokon kívül környékbeliek is rendelkeztek szőlőkkel. Új birtokosként jelent meg a túróczi prépost ezen a területen. 1252-ben, az alapítólevél tanúsága szerint az itteni szerzetesek IV. Bélától Olaszi-Liszka környékén kaptak szőlőt és az oklevél a Nyúlon, illetve Écsen élő királyi szőlőműveseket is a prépostságnak juttatta. (Fehér I., 1884.) Hasonló körülmények között kerültek a túróczi prépostsághoz a Nagybarátin élő szőlőművesek is ( 31). Kisbarátin (Barath) 1250-ben a győri káptalan és Móric gróf rendelkezett szőlőterületekkel. Ez utóbbi 1251-ben a Baráti-hegyen lévő birtokát a mórichidai premontrei rendháznak ajándékozta. A szőlők adományozása, adás-vétele tehát tovább folyt. A régi szőlők új telepítésekkel is bővültek. Az új ültetésre utal egy eladási szerződés 1296-ból, amikor a Koppány nembeli Jakab adott el ilyen új szőlőt. A birtokjövedelmek jelentős része ekkor már a szőlőből és borból származott, s a szőlőművelés viszonylag jó megélhetést biztosított az itt élő lakosságnak.

A XIII. század végén bekövetkező országos politikai válság, és az Árpádok kihalása után beköszöntő instabil viszonyok közepette azonban újra megtorpant a szőlőtermesztés. A magyar trónt megszerezni igyekvő Vencel és hívei elfoglalták a pannonhalmi apátságot, s ezzel nagy zűrzavart okoztak a birtokokon is, közülük többet önkényesen lefoglalva. A bajokat tetézte az 1312-1318 között hatalmon lévő II. Miklós apát is, aki „erkölcstelen", tékozló magatartásával több apátsági szőlőt és birtokot eladott és elajándékozott. (Erdélyi-Sörös, l902-1916). Pozitív változás Károly Róbert (1308-1342) és Nagy Lajos (1342-1382) királysága alatt következett be, amikor újra beköszöntött a korábbi virágkor. Ebben az időben szinte az egész országban műveltek szőlőt, a leghíresebb a szerémségi bor volt, de Nógrád, Vas, Borsod, Nyitra, Esztergom, Gömör, Baranya, Hont mellett a Győr megyei borokat is a kedveltebbek között említették. (Feyér P. 1981) A szőlőbirtokok újra fejlődésnek indultak, melyben az apátságnak döntő szerep jutott azzal, hogy a válságos éveket követően újabb birtoknöveléseket hajtott végre. III. Miklós apát (1319-1333) kezdte meg a sort azzal, hogy búcsúcédulát adott mindazok számára, akik vagyonukat, birtokukat haláluk után az apátságra hagyományozták. 1336-ban I. Vilmos apát (1333-1354), olyan rendeletet adott ki, melyben a birtokadományozásokat, adás-vételeket, ajándékokat engedélyhez kötötte, biztosítva ezzel a birtokok és vagyon védelmét. A szőlőművelés meglétét több szerződés, oklevél bizonyítja: Az apátság 1331-ben szőlőtelepítést engedélyezett a Baráthy család részére (István, János és Péter), akik jövedelmük egy részét ezért a monostornak és a ménfői egyháznak juttatták. 1340-ben az apátság egy jobbágya adott el szőlőt a Nyalka melletti kolostori birtokon. Ekkortájt különült el Kis-Écs és Nagy-Écs birtoka, melyek közül a pannonhalmi konvent Nagy-Écsen (Nogeech) birtokolt szőlőt egy 1362-es forrás alapján. A csanaki szőlőkről egy 1344-47-es pereskedésből tudunk, amikor az apátság Póki Dezsővel itteni szőlői miatt szállt vitába (a szőlő a kolostoré maradt). Egy 1344-es tarjáni birtokösszeírás a faluban 3 tulajdonos nevét jegyezte meg, a pannonhalmi, bakonybéli apát és a túróczi prépost személyében. Nyúlon és a nyúli szőlőhegyen részbirotkokkal rendelkezett Szent Márton egyháza. Ságon Dezső, kapuvári várnagy szőlőbirtokát tűntették fel, aki 1318-ban királyi adomány révén jutott e területhez. 1364-ben Perecse-Szent Lőrinc nevű birtokon, nemes Varju Benedek és fiai (András és Miklós) nevét említik a források, miszerint Sigfried apát a jogtalan szőlőfoglalás és tizedszedés miatt pereskedett ellenük. Ugyanez a Varju Benedek 1368-ban pert indított a bakonybéli apátság ellen nyúli szőlőbirtoka ügyében, és egy 1348-as királyi oklevelet mutatott be saját tulajdonjogának bizonyítása képpen. A birtok tartozékai között említett egy "megere" nevű erdőt, ahol az új szőlő épp termőre fordult. Ez a forrás az erdő és bozótirtásra utal, amelyekkel lehetségessé vált a szőlőterületek növelése. 1378-ban György mester, győri kanonok nagybaráti szőlőjét egy Barbati András nevű király jobbágy adta el Csallóközi Tamás fia, Miklósnak. A terület birtokosai a XIV. század végén a király, világi főurak (Péchy, Héderváry, Kanizsai) a pannonhalmi apátság, bakonybéli apátság, a túróczi prépostság, a pápóczi prépostság, a pápai pálosok, a győri székeskáptalan, valamint 1373-tól a johanniták, 1378-tól a karthauzi rend voltak.

A technológia nem sokat változott az előző századokhoz képest és még mindig ókori alapokon nyugodott. A munkaeszközök némileg tökéletesedtek: az ekevas mérete megnőtt és csoroszlyavasat is kapott .A szőlőben a földmunkákat azonban még mindig kapával végezték, s a metszőkések mellett még mindig elterjedt volt az elhalt növényi részek eltávolítására szolgáló baltázás. (Feyér P. 1981.) A XIV. századra kialakultak a jellemző munkafolyamatok is: a február-márciusi metszés, kapálás, karózás, kötözés és tőkealakítás; június-júliusban kapálás, augusztus-szeptemberben a lombritkítás és októberben a szüret. Az új ültetésekben úgy "plántálták" a szőlőt. Ez azt jelentette, hogy kisebb ásott gödörbe vagy fúrt lyukakba ültették a gyökértelen vesszőt. Ezeket a tőkéket azután minden irányban, rendezetlenül szaporították tovább "homlitással", döntéssel. Kialakultak olyan stabil szőlőterületek, amelyeknek neveit több évtizeden sőt évszázadon keresztül jegyezték a források. Ilyenek voltak 1262-ben Barátin a Luk, 1368-ban Nyúlon a Fenes, Hencsefő, Hemál, Byzahatára, Lencseszer, Gerha, Csókamál, Sehsokoró, Écsen pedig az Incső, Sermál, Mogyoróalja, Banál, Bagave, Hölgymál, Mézesmál szőlők. (Gecsényi L., 1988.)

A borkezelés is az ókori alapokon folytatódott. A leszüretelt szőlőt általában a lakóházaknál taposták ki és ott is erjesztették. A prések valószínűleg még nem terjedtek el, ellentétben a hordókkal és faedényekkel, melyek ezidőre teljesen felváltották a bőrtömlőket és az agyagedényeket. A hordókészítők (pl. a tényői kádárok) a hordók karikafáját általában mogyoróvesszővel kötötték össze. Általánossá váltak a homokkőbe vagy löszbe vájt pincék és tárolók, illetve a külön erre a célra épülő külső pincék is. Az itt termelt borok legnagyobb része fehér volt. Vöröset Magyarországon ekkor csak a Budai-hegységben készítettek, főleg a király olasz telepesei.(Feyér P. 1981.)

Szolgáltatások Ennél az időszaknál feltétlen említést kell tenni a szőlőművesek, birtokosok terheiről, szolgáltatásairól, hiszen épp a XIII-XIV. század volt az az időszak, amikor az egységes jobbágyság kialakulásával párhuzamosan a terhek is egységesülni kezdtek, hosszú évszázadokra meghatározva az itteniek életét és munkáját. A legjelentősebb kötelező teher az egyháznak járó tized (dézsma) volt, amelyet Magyarországon I. István törvényei óta rendszeresen szedtek. A szőlővidékek lakosai természetesen borban vagy mustban rótták le ezen kötelezettségüket (bordézsma); így történt ez a pannonhalmi dombvidék területén is. A természetbeni szolgáltatás határideje karácsony volt, de már esetenként szüretkor megkezdték annak begyűjtését. Természetesen ilyenkor nem borban, hanem mustban történt meg a beszállítás.

A jobbágyok, ahol lehetett szabotálták a dézsma beszolgáltatását. Ennek legegyszerűbb módja a korai szüretelés volt, amikor a borkereskedők még a szüreti időszak előtt felvásárolták és elszállították a bor egy részét, így az nem esett tized alá. A bevezetett ellenőrzéseket is könnyen átjátszották azzal, hogy a dézsmaszőlőt csak részben préselték vagy taposták ki és a még jelentős musttartalmú cefrét otthon még egyszer feldolgozták. Mindezen csalások ellenére a pannonhalmi apátsághoz befolyt dézsmabor mennyisége mindig több volt, mint a saját művelésű, urasági szőlők bormennyisége. A tizedszolgáltatáshoz tartozott a dézsmabor beszállítási kötelezettsége is, amely különösen a távoli, zalai, somogyi, fejér megyei birtokokról igen hosszú és fáradtságos út lehetett. Egy 1240-es úrbéri szabályozásban IV. Béla kénytelen volt rendezni a zalai és somogyi bordézsma szállításokat és a terheket csökkenteni. A dézsmát természetesen hasonló módon gyűjtötték össze a nem apátsági tulajdonban lévő, környékbeli birtokokról is. Tizedet köteles volt fizetni kezdetben a nemesség is, akinek tizedmentessége hosszú évszázados harc eredményeképp alakult ki.

A dézsmán kívül jelentős teherként szerepelt XIII-XIV. században általánossá váló és Nagy Lajos 1351-es törvényeiben rögzítésre kerülő kilenced is. Kilencedet (a termés kilencedik tized részét) a terület földesurai szedték. Az apátsági és egyéb egyházi birtokokon a földesúr szerepét maguk az egyházfők töltötték be, így a szolgáltatás nekik járt. Súlyos terhet jelentett a dézsmabor szállításokon kívüli bor és fa egyéb fuvarozása is. Bort kellett szállítani az úton lévő apát és kísérete után. Egy 1233-ból származó tényői panaszlevél, a túlsúlyos kocsik miatt soknak tartotta ezt a terhet és enyhítését kérte IV. Bélától. A kiküldött békebírák úgy döntöttek, hogy a tényőieknek annyi bort kell az apátnak és kíséretének "könnyű kocsin" szállítani, amennyi nekik egy napra elegendő. Ha a bor elfogyott, úgy másnap ugyanannyit szállítottak, mindaddig, amíg az apát úton volt. Hasonló panaszt tettek a dongafa szállítására kötelezett somogyi kanászok is, akiknek 5 szekér hordófát kellett az apátság kaposi malmáig fuvarozniuk. (Ebből a fából dolgozhattak az apátság kádárjai.) A tizedhez szorosan kapcsolódott a pecsétpénz (pecunia sigillaris) jövedelme is. A tizedterületekről elszállított borról mindig engedélyt, pecsétes írást kellett kérni, amelyet kezdetben ingyen állítottak ki. Erre azért volt szükség, hogy a borvidékekről a dézsma begyűjtése előtt ne lehessen kicsempészni tized alá nem eső bormennyiséget. II. András idején ezért pénzt szedni még tilos volt, a XIV. század közepére azonban ez érvényes joggá alakult. 1359-ben az apátság, nyúli és baráti szőlője után már bizonyosan szedett pecsétpénzt, melynek értéke általában 12 dénárt tett ki. Később hegyvám címén földesúri adóvá alakult és a vámszedő helyeken gyűjtötték be. A hegyvám, amit a másutt élő, nem apátsági alattvalók, voltak kötelesek fizetni, több elégedetlenség, pereskedés alapjául szolgált. 1354-ben a győri káptalani jobbágyok és vendégek az országbíróhoz fordultak panasszal, miszerint Vilmos apát, a jogosan járó 12 dénár fölött szüretkor 36 dénárt, metszéskor 24 dénárt és kapáláskor 1 dénárt követelt tőlük, 18 dénárt ajándék adása mellett. Miután Vilmos apát a káptalan és a király emberei előtt esküt tett arra, hogy ősi fennálló jogait érvényesíti, az országbíró elutasította a panaszlevelet. 1358-ban a győri szőlőművesek újabb próbálkozást tettek és egy állítólagos 1324-es oklevelet hoztak fel bizonyítékul, amelyet nem sikerült előkeríteniük. Az országbíró úgy határozott, hogy a tizeden felül minden tunella (átalag) bor után szüretkor 36, metszéskor 16 dénárt, vagy azonos értékű ajándékot adjanak az apátságnak. (A tunella mértékét nem ismerjük pontosan, akár 10, 20 vagy 30 akó is lehetett.) A hegyjog címén (a földbirtok tulajdonjogának elismerése) a szőlőbirtokok a tized, kilenced, fuvarozás, pecsétpénz (hegyvám) mellett nagyobb ünnepkor ajándékot (zabot, élőállatot, bort, tojást) voltak kötelesek a tulajdonosnak juttatni. 1341-ben a nyúli jobbágyok megtagadták a pannonhalmi apátnak járó ajándék beszolgáltatását. A nádor és a pannonhalmi konvent felszólítására esküt tettek, hogy kötelezettségeiknek eleget tesznek, miután ígéretet kaptak arra, hogy eddigi 25 köböl borjárandóságukat 20 köbölre mérsékelik.

A közvetlenül apátsági, uradalmi birtokokat robottal műveltették illetve az adományozott és vásárolt szolgaelemek munkálták meg, akik a mezőgazdasági munkák téli szünetében tűzifát, rőzsét voltak kötelesek az apátsághoz beszállítani. Ezek a szolganépek a XIV. századra végérvényesen a jobbágyság körébe emelkedtek.
Más jellegű szolgáltatásokra kényszerültek a királyi várbirtokokon élő szőlőművesek, akik természetbeni fizetséggel tartoztak a királynak és a főméltóságoknak. Termelt boruknak csak felét tarthatták meg, másik felének egyharmadát a győri királyispán, kétharmadát a királynak adták. 1240-ben IV. Béla kénytelen ezeket a terheket is enyhíteni. Ezután minden sági, tarjáni, nyúli, écsi királyi szőlőműves 20 köböl bort (egy köböl bor kb. 17 l-nek felelt meg) a győri királyispánnak, 1 pondust (nehezék) a királyi pohárnok ispánjának volt köteles szolgáltatni.

Ez a korszak a terület szőlőtermesztésének újabb fontos időszaka, amikor az erre alkalmas területeken szinte mindenütt megindul a szőlő telepítése. Néhány kivételtől eltekintve-a Lajos halálát követő trónharcok, majd a bárói klikkek hatalmi vetélkedései, a XVI. század eleji anarchia-töretlen fejlődést tapasztalhatunk, amelyre az újabb és újabb birtokok és birtokosok megjelenése utal. A szőlőből, borból befolyó jövedelmek nagysága, a bor népszerűsége miatt, a helyi tulajdonosok igyekeztek területükön minél több szőlőbirtokost letelepíteni. A legelterjedtebb megoldás ennek érdekében a különféle mentességek, szabadságok rendszere volt, melyeket az újabb telepítők, a régi szőlők felújítói kaphattak, néhány évre megszabadulva a tized, kilenced vagy pecsétpénz fizetése alól. Ilyen kedvezményeket már korábban is adtak: 1331-ben a Baráti István és testvérei által művelésbe vett új szőlőterületekre az apátság hat év szabadságot adott, s ennek lejárta után is a tized mellett csak köböl borral tartoztak Szent Márton és Ménfő egyházának. 1418-ban és 1422-ben a konvent bársonyosi birtokán adott tized alóli mentességet (100 köböl borig) és örök szabadságot, a kilenced és az ispánbor ("spanbora", a várnagynak járó bor) fizetése alól. Érdekes eset történt 1440-ben, amikor a kajári Kelemen pap örökölt birtokára nem fizetett tizedet, kilencedet és ajándékot,s ezért az apáttól feddést kapott. 1459-ben a bencések Baráti Györgynek, felújítás és feljavítás céljából adtak el egy Hosszúszőlőnek nevezett területet, amelyért cserében a birtokos szüretkor összesen egy hordó bort volt köteles az apátságnak juttatni. 1483-ban a csornai prépost konventje nagybaráti birtokait mentesítette a pecsétpénz alól. 1509-ben a pannonhalmi apátság konkrét időszakra, Máté apát életében, Ethei János nyalkai birtokost a kilenced alól mentette fel. 1522-ben az apátság egy csanaki vásárolt szőlőt adott egy Balla János nevű személynek, akinek feladata a rossz időjárás miatt teljesen lepusztult szőlő feljavítása volt, melyért cserébe a tized, kilenced alól teljes szabadságot kapott. Örkényi János és István az apátságtól Kis-Écsen kapott birtokot 1525-ben, amelyet minden szolgáltatás alól felmentett. A kikötés az volt, hogy a család kihalása esetén a szőlők a monostorra szálljanak vissza.
Az "idecsalogatáson" kívül természetesen a szőlők adás-vétele és adományozása is folyamatos. Ezt megkönnyíti az a tény, hogy a szőlőket birtokló jobbágyok, eltérően egyéb birtokaiktól, azokat szabadon eladhatták, örökíthették és örökölhették. Ez a folyamat Zsigmond (1387-1437) és Mátyás (1458-1490) konszolidált uralma idején általánossá vált, szabaddá téve a szőlőbirtokok jobbágyi kötelezettségétől független mozgását. (Gecsényi L., 1988.) Ezek a mozgások 1526 előtt folyamatosak, bizonyítva a fáradságos, szakértelmet igénylő szőlészet és borászat megbecsülését. 1395-ben a római zarándokútra induló Mocskos Jakab két kis-écsi szőlőbirtokát az apátságnak adta, cserébe 8 forintot igényelve, saját ellátására és felesége és saját lelki üdve érdekében. 1403-ban a Nema falubeli nemesemberek, nemes Bácsi Istvánnal nyalkai szőlőjükön osztozkodtak, míg ugyanekkor Kajáron 72 dénár-márkájért Teszei Babos Péter fia, István adott el szőlőt. 1430-ban Felpéci Benedek fia, László két szőlőt 22 aranyforintért adott el Felpécen és Halin. Kulcsár Kelemen, győri polgár egy alsoki szőlőjét a csatkai pálos szerzetesekre hagyta végrendeletében. Hasonlóan örökölt birtokot 1457-ben a győri püspök Nagy-Écsen és a mosoni főesperes Kisbaráton 1475-ben. Két évvel később, nemes Fábián deák (kassai) Nagy-Écsen lévő birtokát, amely a pápóczi prépost tulajdona volt, 30 forintért adta el egy Kajáry István nevű nagy-écsi jobbágynak. 1499-ben Szentmártony György , győri lakos özvegye 13 forintért adta el Kontha-szőlőjét egy Szalai Balázs nevű, szintén győri lakosnak. Pinyédi Pál győri és Dékán Dénes révfalusi személyek 1512-ben közösen örököltek egy nyúli szőlőbirokot. A helyi és környékbeli birtokosok mellett nagyszámú, távolabb élő birtokossal találkozhatunk. Ezt extraneitásnak nevezzük, mely a birtokok szabad mozgása következtében jöhetett létre.
A távolabbi területekről érkező tulajdonosok már a XIV. században megjelentek , főleg a győri lakosok személyében . 1311-ben egy István nevű győri kovácsot jegyeztek fel a források helyi birtokosként , 1354-ben a győriek már szentmártoni szőlőjük miatt pereskedtek (ld. előző fejezet). 1368-ban Nyúlon 4, 1395-ben pedig Nagy-Écsen 1 győri tulajdonost találhatunk. Egy 1377-es tarjáni tizedper adatai alapján mosoni (mecséri, kimlei), veszprémi (lázi, démi, szalóki), vasi (magasi , molnári) birtokosok szerepeltek a győrieken kívül. Kuriózumként feltűnik az előbb említett Fábián, kassai deák birtoka. A szőlőbirtokok növekedése olyan méreteket öltött a XVI. század elejére, hogy az eddig csak a domboldalakon művelt szőlők a környező alacsonyabb, síksági területekre, így a Sokoróaljára is lehúzódtak. A birtokok nagyságát és értékét bizonyítják a különféle adományok is, amelyekkel a nagybirtokosok hű alattvalóikat jutalmazták: Bakócz Tamás 1492-ben, akkor még győri püspökként, Dalos Miklós nevű hűséges tisztjének és feleségének Kis-Écsen szőlőbirtokot adományozott. Néhány birtokról furcsa körülmények között szerezhetünk tudomást. 1514-ben egy vita és pereskedés tárgyát képező nagy-écsi szőlőben kisebb összecsapás történt az apátság és a pápóczi prépostság emberei között, amikor az apátság Hertel Imre és Varga Ferenc nevű tisztjét és jobbágyát, kiket a bordézsma beszedésére küldtek, a pápóczi perjel helyi jobbágyai megrohantak és elfogtak. Ez a kisebb csetepaté már utal arra, hogy a Mátyás halálát követő időszak nem mindig biztosított nyugodt, békés fejlődést a környék gazdálkodói számára.
A technológia tovább fejlődött, de a tárolás és szállítás továbbra is nagy gondokat okozott. 1477-ből, a nagy-écsi birtokon már földből készített pincét, "celárium terreum" és szüretelő helyet, "locus vindermiárum" említenek a források. Egy 1525-ös nyalkai hagyatéki összeírásból pedig a kor borászati eszközeire következtethetünk, amely prést, hordókat, borszállító kocsit és a hordók pincébe való leeresztésére szolgáló csúszdát, "korcholiafa" említ. A nagy szakértelmet és munkaigényt jellemzi, hogy a győri káptalan számadáskönyvei szerint, a XVI. század elején, minden évre fizetett vincellért alkalmaztak a káptalani szőlőbirtokokon. (1496-ban Jó Miklós Nyúlon, 1528-ban Legat Simon Pázmándon töltötte be ezt a tisztséget.) A vincellérek között sok napszámos is dolgozott a szőlőkben, akik közül egy Bíró Balázs nevű személy Pázmándon, trágyázásért kapott napszámot a káptalantól. Az e korban még igen ritka trágyázás igen fejlett szőlőkultúrára utal.

A szőlősgazdák óriási megbecsülésének bizonyítéka, hogy az adás-vételekkel kapcsolatos ügyes-bajos vitákban egyre inkább nem a helyi földesúr, hanem az illető település jobbágyközösségének nevében az elöljárók: tisztségviselők, bírák, esküdtek hoztak döntést. 1492-ben II. Ulászló (1490-1516) királyi parancsa felszólította Héderváry Ferenc kisbaráti földbirtokost, hogy vizsgálja felül a kisbaráti falusi elöljárók ítéletét, nemes Nagylucsei Damján és nemes Wrach György perében, mivel az előbbi nem értett egyet azzal. Az 1526 előtt anarchiába süllyedő országban érdekes módon a mezőgazdaság ezen ága nem szenvedett el jelentős pusztulást, valószínűleg az átlagosnál jobb kereskedelmi és bevételi források következtében. A borok minősége még mindig az egyházi birtokokon volt a legjobb. Pannonhalma, Bakonybél, Zirc, Veszprém, Pécsvárad, Vác, Eger borai kincset értek. (Feyér P., 1981.) Kereskedelmi forgalomba a győr környéki borok azonban még mindig nem kerültek nagyobb mennyiségben, ez a növekvő helyi fogyasztást illetve a még mindig nem elegendő termelést bizonyítja. A kereskedelemben leginkább a szerémi, egri, tokaji, budai, soproni borok szerepeltek, amelyeket Ausztriába, Lengyelországba, Oroszországba stb. szállítottak.

A bor jelentőségét növelte, hogy az igen rossz minőségű és fertőzött ivóvíz helyett leggyakrabban ezt az italt fogyasztották. A válság közepette mind a földbirtokosok, mind a jobbágyok a jó megélhetést biztosító szőlő és bortermelés felé fordultak. A jobbágyok növekvő terhei (örökös jobbágyság) következtében, a földesurak bevételeik minél nagyobb mértékben történő növelése érdekében foglalkoztak ezzel a tevékenységgel.
Egy 1526-os leírásból tudjuk, hogy a bor országos szinten igen értékes és kedvelt termék. Egy pint (kb. 1,4 liter) bor ára 3 dénár, amely egy lúd árával volt egyenértékű. Nagyjából ebben az időben 70 liter bor áráért akár 2 tehenet is vásárolhattak. Helyenként hatalmaskodások, birtokelfoglalások tanúi lehetünk. Az egyház jövedelmei növelése érdekében a dézsmát gyakran pénzben követelte, a főurak pedig igyekeztek a jobbágyok szabad költözködését akadályozni, akik a növekvő terhek miatt gyakran elvándoroltak, elszöktek birtokaikról. A nem éppen áldásos belpolitikai és gazdasági viszonyok közepette villámcsapásként érkezett a török hódítás, amely Mohács után több mint 150 évig rányomta bélyegét az ország, és ezen belül a török hódítás alá csak igen rövid ideig kerülő Győr környékének gazdálkodására is.

Fotó: minkkiturkki