Egy szombat este Budapesten 2. rész

Elhagyva az Innio felségvizeit a Parlament irányába mentünk tovább, hiszen várt ránk a Vinopolis. Erről a helyről igazából csak hallottunk, sosem figyeltem igazán a mondathangsúlyokat annyira, hogy kihallottam volna bárkitől is, hogy tényleg járt is ott valaki, vagy mindenki tervezte, hogy egyszer meglátogatja, mert már mástól annyi mindent hallott.

Mi rákerestünk, Falk Miksa 3., messze nincs, átvágtunk a Szabadság téren, szinte tavasz illat szállt a levegőben, el a Parlament előtt, aztán bevágódtunk a szinte teljesen üres utcába, ahol összesen egy kirakatot találtunk, bezárva feliratokkal. Józanok már biztosan nem voltunk, de hogy 5-en ne találtuk volna meg a rendes bejáratot, ahhoz biztosan nem ittunk annyit, főleg, hogy Marcit annyira lenyomta az Innioban levés élménye, hogy borivás helyett kizárólag a sonkapult backstage-én történt megdöbbentő helyszíni látomásából igyekezett felucsudni. Tehát mi nem nyertünk aznap bebocsátást a Vinopolis grandiózus birodalmába. Mi rontottuk el, vagy már tényleg nincsen nyitva?

Laci esze persze vágott a lukrafutás beismerése pillanatában is, irány a Drop Shop. Korábban már jártunk ott egy sajtótájékoztató révén, de bevallom bort inni még nem volt szerencsénk. Amúgy záróra környékén érkeztünk, de ebből nem volt probléma, pár asztalnál ültek, de simán egy nagy asztalhoz leülhettünk, végre nem álltak a fejünkön, válogathattunk a nem titkoltan nem csak magyar borra fókuszáló kínálatból. Marcival a polcnál válogattunk, miközben az asztalnál egy tényleg hozzáértő pincér ajánlott decire is fogyasztható borokat.

Rendeltünk szendvicset is, nagy is volt, finom is volt. A polcról kiválasztott Szeleshát Rosét gyorsan jégbe dugták nekünk, míg a többiek újzélandi nedűt kortyoltak. Hallottunk egy rövid beszámolót a másik pincértől a borral való találkozásáról. Alapvetően elégedettek is voltunk mindennel, mígnem a számlán szereplő összegeket tételesen meg nem emésztettük agyilag.

Sikerült decinként a 2200 Ft-os álomhatárt megugrani a távoli vidékek ízeire kíváncsian szomjazó pajtásoknak, míg az üveg borra is sikerül egy 25 %-os szervízdíjat felszámolni (amivel semmi baj nincsen, hiszen normális volt az ár helyi fogyasztásként), csak véletlenül a tájékoztatás lemaradt, vagy nagyon nem láttuk a feliratot. A kérdés innentől kezdve költői, mivel minden kultúrkör sajátja, hogy mennyire adja az ember tudtára, hogy mi mennyibe kerül.

Nem muszáj, csak utána olyan fura érzés marad a miféle vendégekben. Amúgy elégedettek voltunk mindennel, élménnyel zártuk a budapesti boros báros barangolást. A villamoson hazafelé már egyértelmű volt, hogy Tibit elvittük annak az "utcának" a végébe, aminek már elején is felmerült a kérdés, hogy mennyi egy deci bor reális ára. Legközelebb bekapunk valahol egy fröccsöt, amint kitavaszodik, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyunk.