A Pannonhalma borvidék természetföldrajzi adottságai

A Pannonhalma borvidék lényegében a Sokorónak nevezett hármas dombsor, illetve annak előterében található Sokoróalja területén helyezkedi el, Győr-Moson-Sopron megyében. Pontosabban meghatározva az északi szélesség 47.4-47.65* -ig illetve a nyugati hosszúság 17.6-17.85* -ig terjedő dombvidékről beszélhetünk, amely nem más , mint a Bakony hegység legészakabbi, a Kisalföld szívébe mélyen behatoló nyúlványa. Délen a Bakony, ezen belül a Bernát-patak tektonikus völgye határolja, nyugat felé haladva a magasabb dombokról egyre alacsonyabb, löszös területre, a Sokoróaljára érünk, mely nyugat felé a Marcal-medencében folytatódik. Keleti irányba indulva hasonlóan egyre alacsonyabb térszínre jutunk ki, amely tökéletlen síkságként terül el a Dunától délre elhelyezkedő löszvidék részeként. Északon a halomsorok egyre alacsonyodva, lépcsős vetődésekkel mennek át a Győri-medence területébe. A dombvidék helyét mesterséges határok segítségével is meghatározhatjuk , így a Sokoró nyugati határát nagyjából a Győr-Pápa vasútvonal ezen szakasza jelöli ki, míg keleten a Győr-Pázmándfalu-Nyalka-Táp helységvonal tekinthető határnak.

Földrajzi felosztás szerint három fő vonulatot különböztetünk meg, amelyek két nagy völgyet zárnak közre. A dombsorok nyugatról kelet felé haladva a következők:

1. Sokorói-dombok , amelyeket más néven Szemerének is hívnak.

2. Ravazd-Ménfői-dombság, amely Csanak néven ismert.

3. Pannonhalmi-dombvidék, amelynek régi elnevezése Szentmártoni-dombság. A három vonulat által közbezárt völgyek:

1. A nyugati Pátka-Tényői- völgy.

2. A keleti Szentmártoni- vagy Pándzsa-völgy.

Kialakulás:

A mintegy 22 km hosszú és 15 km széles dombvidék keletkezése sok vitára adott okot a földrajztudósok körében. Cholnoky Jenő volt az első, aki e területtel foglalkozott és a dombsorokat tanúhegynek (jardangnak) tekintette. Szerinte a környező térszín magassága nagyjából megegyezett a dombok mai tetőszintjével. A pliocéntól meginduló eróziós folyamatok következtében a Sokoró kivételével a terület üledékei teljesen lepusztultak. A dombság annak köszönhette megmaradását, hogy Cholnoky szerint, a Bakony lejtőiről keményebb, ellenállóbb vegyestörmelék került a felszínére, amely megvédte a lepusztulástól az alatta elhelyezkedő laza üledékeket. A földtörténet későbbi időszakában pedig, főleg a szél pusztító ereje következtében (defláció) két szélbarázda völgy jött létre észak-nyugat - dél-kelet irányban, amelyek a dombságot három halomsorra szabdalták szét. Cholnoky Jenő, ezeket a következtetéseket elsősorban felszíni vizsgálatok alapján vonta le, és csak a későbbi kutatások mutatták ki egyértelműen ennek a tanúhegy-elméletnek a hibáit.

Az I. világháború után Vid Gy. Gábor, majd az 1950-es években dr. Göcsei Imre végzett beható vizsgálatokat a Pannonhalmi-dombság területén. Mindkét tudós elvetette a Cholnoky-féle téziseket, mivel a részletes vizsgálatoknak sem sikerült jelentős deflációt kimutatniuk, illetve az állítólagos "védőréteget" sem találták meg mindenütt a felszínen. Mivel valódi mélyfúrások a közelmúltig nem álltak a földrajztudósok rendelkezésére, ezért sokáig semmi biztosat nem lehetett tudni a Sokoró alapjáról, amelyről kiderült, mezozós vagy paleozós kristályos kőzet, illetve mészkő alapja van. Erre az alapra települtek a különféle pannon üledéksorok, amelyeknek a valódi vastagságát még ma sem ismerik pontosan. (főleg homok, homokkő, agyag, részletesebben, kékes-szürkés színű agyag, finomabb és durvább szemcséjű pannóniai-pontusi homok, illetve homokkő). Az üledék-felhalmozódás valószínűleg az alsó pliocénben indult meg a Pannon-tenger sekély vizű parti sávjában , főleg folyóvízi eredettel. Ezek a kőzetek figyelemmel kísérhetők a pannonhalmi Várhegy falu felőli oldalán húzódó horog mentén is, ahol helyenként több méter magas homokkő falakkal találkozhatunk. A homokkő megfelelő állaga és viszonylagos puhasága miatt alkalmas volt arra , hogy borospincéket, kisebb tárolókat, sőt régebben lakásokat is mélyítsenek benne. A felső pliocén elején erős erróziós hatások érték a területet, amelyek a rétegek jelentős részét lepusztították. Nagyjából ebben az időben indultak meg a kéregmozgások, amikor is az egységes Pannon-tábla észak-nyugat - dél-kelet irányú törések mentén összetöredezett és megsüllyedt a dombság két fő völgye, illetve a három dombsor kiemelkedett környezetéből. A fő törésvonalak mellett , ezekre merőlegesen is keletkeztek törések, vetődések, amelyek még jobban felaprózták a Pannon-tábla maradékait . Ilyen töréses szerkezet figyelhető meg Kajárpéc közelében, ahol két-három méterenként található egy-egy vetődés, sajátos lépcsős formát alakítva ki. A pleisztocén elején a Sokoró déli régiója alacsonyabb volt a mai állapotánál, s rá a Bakony hegységből elsősorban folyóvízi szállítás útján , kavicsrétegek kerültek . A kavics valószínűleg felső pliocén ( levantei) vagy pleisztocén korú lehet .

A pleisztocén végén újabb kéregmozgások következtek be, amelyek a mai formakincs jó részét meghatározták. A déli területek is ekkor emelkedtek meg. Kialakult néhány eróziós szigethegy, amelynek maradványai főként a pannonhalmi vonulat előterében találjuk meg. Ilyen szigethegy pl. a Győrság melletti Sághalom ( Sági-hegy) , amely 193 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. A pleisztocén talán legjelntősebb történése, a löszterületek kialakulása volt, melyek a Sokoró felszínalakításában igen jelentős szerepet játszanak. Vid Gy. Gábor szerint a vidék több mint felét lösz borítja, amely a pleisztocén időszakban, a Kárpát-medencében uralkodó periglaciális (jégtakaró körüli, tundra jellegű) viszonyok közepette alakult ki. Göcsei Imre ezt úgy módosította, hogy típusos lösz valójában csak viszonylag kevés helyen található, ellenben a hozzá igen hasonló homokos lösz annál jellemzőbb, amely nem ritkán átmegy löszös homokba. Típusos lösz fordul elő Écs, Nyúl, Ravazd térségében, illetve a dombok keleti - észak-keleti lejtőin. A lösz helyenként meredek falak formájában preparálódott, természetes vagy mesterséges pusztítás eredményeképp. Jellemző példái ezeknek az akár több méter magas löszfalaknak; a ravazdi Likas-horog (2o m), az Écs mellett látható Ördögárok-horog, illetve a Nyúlnál található Szurdik (vízmosás).

A pleisztocén és holocén közötti átmenetet a Pannonhalma , Écs, Kajárpéc, Ravazd térségében előrforduló tőzeg és az ebből képződött tőzegföld képviseli. A földtörténet jelenkora (holocén) az , amely a táj jellegzetes mai arculatát létrehozta . A lepusztulást az eróziós völgyek, deráziós formák, vízmosások, bevágódások bizonyítják, míg a kis területen előforduló homokos térszínek illetve a patakok völgyében, a hegylábakon felhalmozódó üledékek a külső erők építő tevékenységét jelzik. A lepusztulás ma is tart, főleg a csapadék eróziója és a patakok pusztító tevékenysége következtében. A Sokoró tehát a pannon jellemző üledékes kőzeteiből és az ezekre települt, fiatalabb kavics, homok , agyag, lösz... stb. rétegekből épül fel. Viszonylagosan sűrű völgyhálózatával a jól tagolt dombságok közé sorolható.

Domborzat:

A felszíndomborzatot nagymértékben meghatározza , hogy három észak-nyugat - dél-kelet irányú nyúlványra osztható szét .

A legnyugatibb Szemere, más néven az egész dombvidék névadójaként szereplő Sokorói-dombvidék,viszonylag egységes magasságú területként húzódik észak-nyugati irányba . Utolsó kisebb vonulatait Koroncónál lelhetjük fel . Legmagasabb pontjai a kispéci Kopasz-hegy, a Tényőtől nyugatra látható Mogyorós-hegy illetve a Kajárpéc melletti Harangozó-hegy. A Szemere legnagyobb részét erdők borítják, míg nyugati és dél-nyugati lejtőin szőlőt találhatunk. A dombnyúlvány nyugati előterében fekszik a 120-150 méter magasságú, homokkal és lösszel borított Sokoróalja, amelyet a mezőgazdasági művelés az utóbbi évszázadokban kultúrtájjá változtatott. Itt is előfordulnak nagyobb szőlőterületek, de szántóföldek, legelők is jellemzőek.

Kelet felé folytatva utunkat a Pátka-Tényői-völgyön keresztül érjük el a dombvidék leghosszabb, legmagasabb vonulatát, a Ravazd-Ménfői vagy Csanak-dombságot. A Csanak nem egységes nyúlvány, hanem több, egymással párhuzamos láncból épül fel, helyenként kisebb-nagyobb dombcsoportokat alkotva. A Ravazdtól Ménfőcsanakig húzódó dombvonulat észak-nyugati irányban hirtelen, lépcsőszerű vetődéssel ér véget. Legmagasabb pontja, egyben az egész dombvidék legmagasabb csúcsaként, a Szen Pál-tető (317 m). Több 300 méternél magasabb csúcsot is találunk itt, ilyen a Magas-hegy (314 m), a Lila-hegy (300 m) és Csóka-hegy (301 m). A Csanak gerincét erdőségek borítják, míg a lejtőkön szántókat, legelőket illetve Tényő-Ménfőcsanak-Győrújabarát közelében szőlőt és gyümölcsösöket láthatunk.

A Ravazd-Ménfői-dombvidék tetejéről kelet felé tekintve jól látszik a Pándzsa-ér termékeny völgye mögött magasodó Pannonhalmi (Szent Mártoni)-dombság, amelyen a bencések kolostora áll, immár ezer éve uralva az alatta elterülő tájat. Ez a dombvonulat sem egységes futású, dombsorokkal, kisebb völgyekkel, szigethegyekkel tagolt. Észak-nyugati irányban a Sághalomnál ér véget , de kisebb kiemelkedéseit még Szabadhegy és Kismegyer mellett is megtalálhatjuk. Legmagasabb régiói a Rézhegy (268 m), az Illaki erdőben magasodó Szent Imre-hegy (253 m) illetve a pannonhalmi hármas magaslat , a Szent Márton-hegy (280 m), amelynek csúcsai az apátságnak , a milleneumi emlékműnek , és a Boldogasszony-kápolnának adnak helyet. A dombvonulat legmagasabb gerinceit erdőségek borítják, keleti és nyugati lejtőin pedig szintén feltűnnek a szőlők és a szántóföldek.

Vízrajz:

A Sokoró viszonylag ritka felszíni vízhálózattal rendelkezik. A térségben eredő, illetve az itt áthaladó patakok többsége a völgyek futásirányát követve, a közeli Marcalba vezetik le vizüket. A Sokorói-Bakonyér , Sós-ér, Csuki-ér, Kis-Pándzsa, Pándzsa és Vezseny-ér vízjárása nagy mértékben függ a forrásvidékek , a Bakony illetve a Sokoró csapadékviszonyaitól. A nyár eleji és őszi csapadékmaximum idején és a tavaszi hóolvadáskor " áradó" patakok a nyári száraz időszakban szinte teljesen kiszáradnak. Az utóbbi évek leglátványosabb beruházásaként, a Pándzsa vizét több helyen elduzzasztva, mesterságes tósor jött létre, amely várhatóan a környék kedvelt pihenő övezete lesz.

Éghajlat:

A Sokoró dombság éghajlata több sajátosságot mutat a környező síksági területekhez képest. Az eltérés a dombvidék jellegből és a speciális észak-nyugat-dél-kelet irányú nyitottságból adódik. Összességében el lehet mondani, hogy a terület éghajlata átmenetet jelent a Kisalföld és a Bakony klimatikus viszonyai között, nem mindig megfelelő viszonyokat biztosítva a szőlő és gyümölcstermesztéshez. Az apátságban 1856. óta végeztek részleges időjárási megfigyeléseket, de teljes értékű vizsgálatok csak 1874. után kezdődhettek meg, amikor az Országos Meteorológiai Intézet mérőberendezéseket állított fel itt. Az 1910-ben megszűnő vizsgálatokat 1936-ban kezdték újra, de 1945. után sajnos hamarosan megszűntek a pontos megfigyelések . A közelmúlt időjárási viszonyai csak a győri meteorológiai állomás adatai alapján jellemezhetők biztonsággal. Megkönnyíti a jellemzést az a tény, hogy a dombvidék és különösen a szőlőterületek klímája közel azonosnak mondhatók. A napsütéses órák száma 2000 körül mozog évente, ami kedvezőbb a Soproni-borvidék viszonyainál (kb. 1900 óra/év), de elmarad a dél-dunántúli, Pécsi, Villányi borvidék adataitól (kb. 2005 óra/év). A dombvidék délies lejtőit erőteljesebb besugárzás éri a napsugarak nagyobb beesési szöge miatt, nem véletlen, hogy a szőlők nagyobb részét ilyen, kedvező fekvésű lejtőkön telepítették. A mérési adatok alapján az évi középhőmérséklet 9,5 -9, 8C* volt Pannonhalmán. Összehasonlításul Pécsett 11, 4 C*, Győrben 10,4 C* volt az évi középhőmérséklet értéke. Elmondható továbbá, hogy ősszel valamivel enyhébb, nyáron és tavasszal hűvösebb a dombvidék éghajlata a környező síksági területekhez (pl. Győrhöz ) képest. A hőmérséklet évi átlagos ingását vizsgálva megállapítható, hogy mintegy 0,5 C*-al kisebb mint a síkvidéké. A kiegyenlítettebb klímára utal az évi abszolút hőingás összehasonlítása is, amely szerint Győrhöz képest mintegy 5 C*-al alacsonyabb értékeket mértek.A fagymentes időszak nagyjából április elejétől október végéig tart, a vegetáció átlagos időtartama pedig 185 nap körül mozog. Az éghajlati elemek vizsgálatát folytatva, a mezőgazdaság szempontjából talán a legfontosabb a csapadékviszonyok bemutatása.

Megállapítható, hogy a többségében nyugat - észak-nyugat irányú szelek, a nyitottság miatt akadálytalanul juttatják a dombvidék fölé a nedves légtömegeket, így a csapadék eloszlása, mennyisége viszonylag egységesnek mondható és általában megegyezik a közeli síkvidék viszonyaival. Az évi csapadékmennyiség, 550-600 mm között mozog. Ez az évi mennyiség nem sok, de a szerencsés havi eloszlás miatt többnyire elegendő. Az utóbbi időben fellépő vízhiányt a termőtalajok jó víztartó képessége ellensúlyozza. A legcsapadékosabb a májustól októberig tartó időszak, míg a legkevesebb csapadék az év első hónapjaiban hullik. A legszárazabb a július és augusztus, hasonlóan az országos állapotokhoz.

Növényzet és talajviszonyok:

A Sokoró természetes növényzetét nagymértékben a terület földrajzi fekvése és éghajlata határozta meg . A dombok eredeti növényzete a Bakonyhoz hasonlóan lombhullató , főleg tölgyerdő volt, amelyet a dombság előterében elterülő alacsonyabb térszíneken kisebb füves területek szakítottak meg. A több évszázados intenzív gazdálkodás mára teljesen megváltoztatta a természetes tájképet és jobbára, telepített erdők, szántók, legelők, gyümölcsösök és szőlőterületek határozzák meg jellegét. Összefüggő erdőkkel csak a dombvonulatok gerincein találkozhatunk, ahol más jellegű gazdálkodás nem is képzelhető el. Ilyen többek között a Ravazdi-, Jánosházi-, Apátsági-, Illaki-erdő . Érdekes színfoltja a tájnak a Pannonhalmi apátság mellett kiépített arborétum , amely ma természetvédelmi területként látogatható.

A természetes növényzet illetve a földtani viszonyok és az éghajlat együttesen és kölcsönösen határozták meg a dombvidék talajviszonyait . A három kiemelkedő halomsoron barna erdőtalaj alakult ki , az összterületből közel 60%-os részaránnyal . Az un. agyagbemosódásos barna erdőtalaj főként pliocén üledékeken és löszön fejlődött ki . 20%-os a részaránya a barnaföldnek , amely a Csanak keleti lejtőin fordul elő és igen hasonlatos az előbb említett barna erdőtalajhoz. A dombságok előterében, főleg jégkori üledékeken és löszön kialakult, csernozjom jellegű talajokat figyelhetünk meg 19 %-os aránnyal. A fennmaradó 2-3%-nyi területen homoktalajt találunk, amely elsősorban Győrújbarát mellett fordul elő. Összességében vizsgálva a borvidék talajai jó vagy igen jó minősítést érdemelnek, nem tartalmazva sem káros nátrium-karbonátot, sem egyéb veszélyes sóféléket. A barna erdőtalaj jó víztartó képességekkel rendelkezik, ezért a száraz időszakokban sem kell nagyobb aszálytól tartani. A borvidék szőlőültetvényei, főleg barna erdőtalajon, kötöttség szempontjából agyagos vályog, vályog területen helyezkednek el . Mivel az alapkőzet legnagyobb részt lösz, így a talajok viszonylag gyorsan felmelegedve kedvező hatást gyakorolnak a kultúrnövényzet fejlődésére. Kémiai vizsgálatok is alátámasztják az itteni talajviszonyok jó minőségét. A megállapított 6.5-9.0 PH. nagyjából megegyezik a szőlőnek különösen megfelelő 6.5-7.8 PH. értékkel. A borvidék egyik jelentős problémája a talajerózió, melyet főleg a heves nyári záporok és a nyomukban lezúduló vízfolyások idéznek elő. A lejtők nagy reliefenergiája következtében gyakoriak az areális erózió és a barázdás erózió nyomai.

(Nagy Róbert: A Pannonhalma-Sokoróaljai borvidék története, Szakdolgozat Pécs,1995. Felhasznált irodalom: Dr.Vaszari László: A Pannonhalmi-dombság szőlőtermesztésének és borászatának történelmi múltja és jelentősége napjainkban Szakdolgozat, Budapest, 1986. Vid Gy. Gábor: Adatok Pannonhalma földtani viszonyaihoz Budapest, 1918. Sáringer János Kandid: Pannonhalma éghajlata Pannonhalma,1896 Dr. Göcsei Imre : Adatok a Pannonhalmi-dombság geomorfológiájához Budapest, 1963.)