A magyar konyha első évszázadai a Kárpát-medencében

A keletről érkező őseink a IX. század végén végleges hazát nyertek a Kárpát-medencében. A kultúrájában, életmódjában, gazdálkodásában fejlett magyarság, bár egyik fő foglalkozása az állattenyésztés volt, fejlett földművelő kultúrával, szőlőkultúrával, méhészettel és kereskedelemmel rendelkezett. Gasztronómiája - amely közép és kelet-ázsiai eredetű - nagyszerűen ötvözte a vándorlásaink során vele érintkezésbe került népek hasonlóan fejlett étkezési szokásait. Az új hazában a korábbi hagyományokat tovább folytattuk, sőt az itt élő népcsoportokkal találkozva tovább színesíthettük ezeket a szokásainkat. A kereszténység felvételéig összességében nem sokat változhatott a magyar konyha, talán annyiban, hogy a letelepült életmód jóvoltából az étkezéseken belül minden bizonnyal nőtt a gabonafélék és zöldségek aránya. Előszeretettel fogyasztottuk a búzát, rozst, árpát, s a még mindig igen népszerű kölest. A kásák, levesek, a főzelékek mindennaposak voltak az étkezéseknél, amelyet remekül kiegészített a nagyszámban tartott állatok húsa, teje, illetve az európai szemmel nézve is óriási vadállomány.
Mivel a korabeli Magyarország klímája hasonlatos volt a korábbi szállásterületekéhez, sőt ha lehet mondani még a némileg csapadékosabb klíma miatt előnyösebb is, a legeltetéshez, növénytermesztéshez, méhészethez és a borászathoz nagyon jó feltételeket találhattunk itt. István királyunktól kezdődően komoly változásokon ment át az ország, mind a gazdaság, mind a társadalom tekintetében. A keresztény magyarság szoros kapcsolatot épített ki a nyugati, főképp német államokkal. A királyi udvar, a betelepülő német lovagok és szerzetesek sok újdonságot hoztak a magyar konyhába, többek között a pecsenyesütés és a nyárson való sütés terjedt el. Hasonló élénk hatást gyakorolt a bizánci-görög közelség is, amely fűszereivel, főzési technikáival hozott újat.
Kettőség jellemezte ekkoriban a magyar étkezési kultúrát. A szegény nép egyszerű, ősi ételeivel ellentétben a királyi és nemesi asztalok bőségesek voltak, gyakran rendeztek nagy lakomákat. Különösen a király váraiban, a nagyobb vadászterületek közelében. Ilyen volt például a Dunakanyar, Esztergom térsége. A nagy „evészeteken” sok fogás közül választhattak a vendégek, halak, sültek, vadak és főtt húsok minden mennyiségben előfordultak, amelyekhez a nyugatiakkal ellentétben a magyarok gyakran fogyasztottak kenyeret, s bőven folyt a bor és az árpasör is.
A magyarországi borok a kor legjobbjainak számítottak, s már az első századokban nagy bőség mutatkozott belőle, mint ahogy a vadakból is. Vadhúst még a legszegényebbek is gyakran ehettek, ami különösen téli időszakban és a nehéz munkák idején megfelelő kalóriamennyiséggel szolgált.
A szakács mesterség is ekkortájt vált önálló szakmává. Az első szakácsok valószínűleg a kolostorok lakói közül kerülhettek ki, de hamar feltűntek a várak, udvartartások környékén is. A középkor elején, amikor a földesúri adókat még csak részben fizették pénzben, a jobbágyok rengeteg szárnyast, vadat, gabonát, gyümölcsöket, tojást, sajtot és bort adtak uraiknak szolgáltatások gyanánt. Ezeknek a ránk maradt összeírásoknak köszönhetően tudjuk rekonstruálni, vajon mit is ehettek a várak világi és egyházi méltóságai. A gazdagabbak a hagyományos magyar fűszerek mellett (tárkony, szurokfű, rozmaring, majoranna, kömény, csombor, medvehagyma…stb.) már megengedhették maguknak a távoli, keleti fűszerek alkalmazását, ilyen volt pld. a fahéj, a bors. A királyi és főúri udvartartás környékén mindig lehetett találni muszlim kereskedőket, kik a luxusnak számító termékeket kínálták. A korabeli magyar nyelvezet összefoglalóan csak „szerecseneknek” nevezte őket.