A magyar borászat nemzetiségi átrendeződése a XVIII. században

A Rákóczi szabadságharc bukása és az azt követő kompromisszumos békekötés után Magyarország, a Habsburg birodalom részeként megőrizte viszonylagos önállóságát, s a birodalom méreteihez képest jelentős súllyal vett részt a régió társadalmi, gazdasági átalakulásában. A lakosságszám a török pusztítás után csak kevéssel haladta meg a Mátyás korit (kb. 5-6 millió fő), de míg akkor a magyar királyság népeinek több mint 80 % - a magyar volt, ez az arány 1710 körül már nem érte el a 40-45 % - ot, 1780-ra pedig 35-40 %- ra apadt. A nemzetiségi átrendeződés kétirányú volt, amely nemcsak az ország későbbi etnikai viszonyait határozta meg, de a magyar borvidékek eddigi társadalmi, népességi viszonyait is teljesen átrajzolta. A hiányzó lakosság helyére megindult a telepítések sorozata, amely részben állami, a Habsburg udvar által levezényelt, részben a megyék és a birtokosok által egyénileg végrehajtott akciók voltak.

Egyfelől egy komoly belső telepítés, vándorlás indult meg, amely a pusztításnak kevéssé kitett nyugati, északi és erdélyi területekről indult meg, s az ország középső, helyenként teljesen elnéptelenedett, elpusztított területeire irányult. A szlovák (tót), román (oláh), ruszin, horvát (krobot), szerb (rác) népesség megjelent a korábban magyar lakta alföldi és közép-magyarországi térségekben. Az udvar kifejezett igényére egyes területeken, ahol korábban színmagyar települések voltak, nem engedték a magyar ajkúak letelepülését. Ilyen volt például sokáig a Bánát területe.
Ez az etnikai átalakulás nem kis mértékben átalakította a korábbi borvidékek mindennapjait. Részben örömteli módon újraindult a gazdálkodás, s ezzel a bortermelés is növekedésnek indulhatott, másrészt viszont a szőlő és bortermeléshez nem nagyon értő népcsoportok miatt (szlovák, ruszin, román) egyes bortermő helyek jelentősen visszafejlődtek az 1526 előtti állapotokhoz képest. A belső telepítéseket támogatandó az udvar és a nemesség is igyekezett adókedvezményeket adni, amelyek általában 6 éves adómentességet jelentettek.

A másik telepítési hullám viszont külföldről érkezett. A munkaerőhiány és a népességfogyás következtében több hullámban, nagyjából 1690-1790–ig bezárólag németek, szerbek (rácok), horvátok (krobotok), románok (oláhok) százezrei költöztek a Kárpát-medencébe.
A betelepülők sokmás mellett magukkal hozták szőlészeti, borászati ismereteiket, szőlőfajtáikat, művelési módszereiket…stb, amelyekkel komoly változásokat hoztak a korábban kizárólagosan magyar szőlőkultúrába.

A már korábban, a törökkel együtt megjelenő rácok nagy számban települtek a Délvidéken, illetve a Duna völgyében, s a XVIII. század elejére egészen Győr magasságáig meghatározó nemzetiséggé váltak, Ráckeve, Szentendre és a számtalan Duna menti szerb település bizonyítja jelentőségüket. Budán például 1720-ban, a lakosság mintegy 40 %-a szerb volt. Figyelemmel arra, hogy a németek is legalább 40 %-al képviseltették magukat, a magyarok aránya alig érte el a 10 %-ot.

A szerbek hozták magukkal Magyarországra a vörösbort adó Kadarkát, amely mára igazi hungarikummá vált. A balkáni eredetű kékszőlő gyorsan elterjedt Magyarországon, ezzel megalapozva a jelenleg vörösbortermelésükről híres, korábban fehérbort adó vidékek borkultúráját. Villány, Tolna, Baranya, Szekszárd, Eger, Buda, Hajós, Arad vidékén megindult a vörösborkészítés. Általánossá vált a héjjon erjesztés és a Délvidéken gyorsan elterjedt a „rác ürmös” is, amely fűszerezett bor és természetesen Kadarka alapon készült.

A Délvidékre, Baranyába, Nyugat-Magyarországra betelepített horvátok szintén sokat segítettek a borkultúra újrateremtésében. Beilleszkedésüket sokban segítette, hogy katolikus vallásuk miatt hamarabb elfogadott nemzetiséggé váltak, illetve ahonnan érkeztek, Hercegovina, Dalmácia, eleve komoly, évszázados borkultúra létezett.

A másik jelentős nemzetiség, amely a borászatunkban komoly változást hozott, a német volt. A Német-Római Császárság különböző területeiről, bajorok, szászok, svábok, rajnaiak, elzasziak, ausztriaiak…stb. ezrei költöztek Magyarországra, ahol az elnéptelenedett vidékeken komoly munkával néhány éven belül megindították a mezőgazdasági termelést, közte a szőlészetet és a borászatot. A magukkal hozott új technológiák, szőlőfajták, művelési módok pincészeti technikák és nem utolsó sorban a szorgalommal párosuló kiváló munkaszervezés meghozta a gyümölcsét, a század közepére a németek lakta borvidékeken gyors növekedésnek indult a termelés, s ami fontos a borok minősége is sokat javult. Elterjesztették a hordóhasználatot, megjelentek a hagyományos pincék, s a kénezés is általánossá vált, valamint jelenlegi fehérszőlőink egy része is az ő telepítéseiknek köszönhető. Természetesen az ott élő magyar és más nemzetiségek is sokat tanultak a jövevényektől, sőt a németek is sok magyar fajtát, technológiát alkalmaztak sikeresen. Többek mellett Baranya, Tolna, Délvidék, Buda, Hajós, Mór, Neszmély borvidékei mai napig magukon hordozzák a német telepesek áldásos tevékenységének szép emlékeit. A mai borászok vezetéknevei sokat elárulnak a németek jelentőségéről.

Összességében elmondható, hogy a század etnikai átalakulása nem kerülte el a borvidékeket sem. A hódoltság előtt színmagyar, elnéptelenedett vidékeinken újjáindult a borászat, de már német, horvát, német vegyes lakossággal. A kedvezmények segítségével a betelepülők sikeresen vették az első akadályokat, s technológiai, technikai és arculati változást hoztak a magyar borkultúrába. Segítségükkel a század végére Magyarország ismét Európa előkelő boros országává vált, s ez nem csak a mennyiség növekedését, hanem a minőség javulását is jelentette.