Magyar borászat a XVI-XVII. században I.

A magyar gazdaság helyzete a XVI. század elején jónak volt mondható I. Ulászló(1490-1516), majd a Mohácsnál veszett II. Lajos (1516-1526) idején volt talán a legközelebb egymáshoz gazdasági fejletség szempontjából Nyugat-Európához. A nagy földrajzi felfedezések ekkor kezdték éreztetni hatásukat, s ekkor vált igazán szembetűnőbbé az urbanizáltabb nyugat a mezőgazdaságra építő közép-európai térségtől. A mezőgazdasági adottságok kíválósága miatt a magyar termények szép számmal érkeztek a nyugati piacokra, élőállat, gabona, bor, fa formájában, de ezüstben, aranyban, rézben, sóban is európai nagyhatalomnak számítottunk. Mindezekhez egy kedvező adópolitika is társult, a Mátyás kor adóprése és költekezése után sokan úgy érezhették a Magyar Királyságban, jól mennek a dolgok. A bortermelés európai léptékkel mérve is komoly lehetett, a korabeli leírásokból kiderül, a borfogyasztásunk is igen jelentős volt, s ennek ellenére külhonba is sok került belőle, első sorban a közeli Ausztria tartományaiba. Minőségben a szerémi, budai, balatoni, soproni, erdélyi borok emelkedtek ki, de az ország vizenyős és magashegyi területein kívül szinte mindenhol folyt szőlőtermesztés. Persze már ekkor látható volt a minőségi különbség az urasági, szervezett, szakmailag megalapozottabb borászat és a jobbágyi termelés között. A borokat a szegényebbek korsókban, agyagedényekben tartották, csak a gazdagoknak futotta jó minőségű pincékre, hordókra.

A jobbágyság röghöz kötési folyamata megindult, sok helyen az urasági birtokok gazdálkodása fejlődött ki, az úgynevezett majorsági gazdálkodás sokszor vitákat, elégedetlenséget szült a kisnemesség és a jobbágyok körében. Inkább ezek a jogi sérelmek, a robotterhek emelkedése és a nemesi rétegek közötti érdekkülönbség, valamint a szerencsétlenül megszervezett keresztes hadjárat vezetett a Dózsa féle felkeléshez, s nem az, amit a marxista történetírás emlegetett, miszerint az elviselhetetlen életkörülmények és a súlyos adók, az ébredező jobbágy öntudat és a földesurak hatalmaskodásai robbantották ki azt. A parasztfelkelésben egyébként szép számmal vettek részt kisnemesek is, maga Dózsa is az volt.

A korabeli birtokadományozásokból, jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a szőlőbirtokok igen kelendőek és értékesek voltak. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy a mezőgazdasági ágak közül a bortermelés működött a legalacsonyabb adózással, s a végtermék stabil piacot talált Sokan úgy művelték, műveltették szőlőbirtokukat, hogy nem is a szőlőhegy közelében laktak. A leírásokból számtalan külső birtokos (extraneus) neve kerül elő, akik akár más megyéből vagy távoli városokból származtak.

Ezen időszak viszonylagos gazdasági jólétet biztosított a szélesebb tömegek számára is, a társadalmi átalakulások, a politikai, külpolitikai problémák csak kis mértékben befolyásolták a fejlődést. Ekkor érkezett a török hódítás 1526-ban, amely szétrobbantotta a Magyar államiság hagyományos szerkezetét, gazdasági, társadalmi válságot okozva. Előbb kettős hatalom alakult (Ferdinánd és Szapolyai kettős királysága), majd 1541, Buda eleste után három részre szakadt az ország. A középső és déli részek, a később több hullámban bekövetkező török támadások során 1568-ig török kézre kerültek, s tartósan ott is maradtak. A háborúk és a török berendezkedése következtében, amely sok tekintetben alapjaiban változtatta meg a terület gazdálkodását a szerémi, szekszárdi, villányi, balatoni, budai borvidékeink jelentősen átalakultak. A lakosság egy része elpusztult, elmenekült, a helyben maradók még pár évtizedig megpróbáltak talpon maradni, de 1540-1550 körültől végképp elveszítették piacaik jó részét. Így járt többek között a Szerémi borvidék is, amely addig Magyarország legjobb és legdrágább borait készítette. Sokan feladták és átköltöztek a török által meg nem szállt országrészekbe, s ott borászkodtak tovább. Valószínűleg így kerülhettek a szerémiek és az ő tudásuk Tokajba, ahol a század végétől megjelent a szerémségi területeken addig közismert aszúkészítés és a máig jól ismert Sárga muskotály szőlőfajta is.

Tévedés azonban azt gondolni, hogy a török által megszállt országrészben teljesen megszűnt a bortermelés. Visszafejlődött, növekedtek a terhek, de működött. A korabeli adólistákból, összeírásokból tudható, hogy a szpáhik, mint új földesurak sok hasznot reméltek a bor adójából is, ezért nyilván nem pusztították ki a szőlőket. Az adóbevételek, a különféle növekvő szolgáltatások miatt azonban sok panasz, egyre elviselhetetlenebb probléma jelentkezett. Gyakori volt a szőlőmunkások, szőlőbirtokosok elrablása, majd válságdíj ellenében történő visszaadása. A földesurak ráadásul török által megszállt birtokaikon ugyanúgy beszedték az adókat, ezek az úgynevezett kettős, sőt Erdély önállósága után keleten hármas adózású területek főleg a határmenti térségeknek jelentettek súlyos veszteségeket.(Tokaj, Eger, Mátra, Győr, Érmellék, Arad borvidékei sokat szenvedtek e miatt). A végvári katonaság, mindkét oldalon igyekezett hiányos ellátását a lakosság készleteiből pótolni, sok volt a rablás, a bort különösen kedvelték a fosztogató zsoldosok, s a zömében nem mohamedán török sereg martalócai. Az külső birtokosok nem mertek vagy nem tudtak birtokaikra menni, ezért a birtokadományozások, cserék, végső soron pedig az elnéptelenedés volt jellemző a század végére, amit az 1568-1591-ig tartó rövid nyugalom után a 15 éves háború tovább mélyített. Ekkor esett el Eger, Esztergom, Kanizsa, rövid időre Győr is, s kerültek az ottani szőlőhegyek is török befolyás alá.