A magyarok és a bor

A magyarok és a hozzá hasonló, keleti vándorló, illetve félnomád népek bizonyosan szakrálisan is komoly szerepet szántak a bornak. A nagyobb gazdasági, családi eseményeket lezáró Áldomás, melyet ma is megiszunk, innen származhat, s a vérszerződés is ennek egyértelmű bizonyítéka. A honfoglalás előtt, a Levédiában tartózkodó magyarok leírásában Ibn Ruszta arab író krónikája a következőt mondja. „Midőn valakivel fogadást tettek, egy pohár bort hozattak, s ebbe karddal, vagy nyíllal véröket eresztvén megitták, nemcsak a fogadást tevők, hanem minden jelenlevők egyetemben. S ekkor mind a barátság, mind a fogadás szent és változhatatlan volt előttük. Sőt akik az ilyen vérrel kevert borból ittak egymást véreiknek tartották.” Ibn Rusta volt egyébként, aki a magyarok munkaeszközei között megemlíti a metszőkést is, ami bizony komoly bizonyíték abban a tekintetben, hogy nagy valószínűség szerint, már századokkal a honfoglalás előtt műveltünk szőlőt.

Európa népei a bort általában a latinból átvett (vinum) kifejezéssel illetik. Megtaláljuk ezt a germán (wein…stb.), neolatin (vino…stb.) nyelvekben, de a szláv nyelvek is ezt a szót alkalmazzák. A vinum latin kifejezés sokkal régebbi, mint gondolnánk, mivel valószínűleg Mezopotámia ősi borkultúrájának átvételéről van szó, amelyet a görög és latin nyelv átmentett az utókorra. Az ókori kelet birodalmaiban már a veine, vajna, vajina kifejezéssel találkozhatunk, amelynek jelentése az élet szóval állítható párhuzamba, szabadon azt is mondhatnánk, az életet adó isteni italt azonosíthatjuk benne.

Érdekes mindezek ismeretében, hogy mi magyarok mért nem vettük át ezt a szót, s egyedi kifejezést, az Európában különlegesnek számító „bor” szót használjuk. A szó magyarázata érdekes vallás és kultúrtörténeti vonatkozásokat rejt. Ezekből azt is feltételezhetjük, mi is isteni italként ismerkedtünk meg a szőlő levével.

Kínai ókori források említik, hogy a hunok és velük rokon nomád népek különösen tiszteltek egy bizonyos szent hegyet, amit Bor-Tengrinek neveztek. A vándorlásaink során hosszú évszázadok alatt kialakult magyar ősvallás igen érdekes kérdés, amit az utóbbi évtizedekben kezdtek el újra komolyan kutatni. Ez a kérdéskör már csak azért is érdekes, mert a vallásunk kutatása közben számos olyan új tényező vált láthatóvá, ami a magyar nép eredetét, vándorlását, esetleges rokoni szálait teljesen új dimenzióba helyezi, s komolyan átalakítja a finnugor rokonságunkkal kapcsolatos eddigi szinte kizárólagos elméleteinket.

A tengri, (ősi isten szó) mindenesetre néhány magyar kifejezésben megtalálható, pl a tan, tanulni, tenger szavainkban, de például többen a gyermekaltató mondókánkból - amely régen talán valami féle imádság lehetett - ismert, tente baba tente kifejezést is ezzel rokonítják. Tény, hogy a népi kultúrában sok maradvány látható ősi sámán hitünknek, amelyet a kereszténység átvételével szinte teljesen elveszítettünk, illetve jelentősen átalakult. Gondoljunk csak a régi magyar ős istenasszony Ukko szerepére, amely valószínű az európai keresztény kultúrában egyedülállóan erős Boldogasszony, Mária kultuszunkban élt tovább. Érdekes megemlíteni magát az Isten szavunkat is, amelyre számos magyarázat született, de tény, hogy igen sok távol-keleti és belső-ázsiai rokon kifejezéshez hasonlítható.(tien-kínai, tenno-japán, tengri-török…stb.)

De térjünk vissza a borhoz. Bor-Tengri, melyből a tengri az isten ősi nevét jelentheti, együttesen pedig valószínűleg a Föld és az újjászületés istenét azonosíthatjuk. A régi nomád vándorló népek ezen a szent helyen is áldozatokat mutattak be, s a bor, amellyel ezt végrehajthatták, a rituáléval szorosan összefonódva, egy idő után már magát az italt is jelenthette. Ha még tovább gondolkodunk az újjászületés, megújulás szimbolikája magában a borkultúránkban is megtalálható, ahogy a szőlő mustjából, zavaros murcijából szépen csillogó új bor keletkezik, mindez egy örökös körforgás részeként újra és újra bekövetkezik.

Azt a feltételezést, mindenesetre elfelejthetjük, miszerint a magyarok nem ismerték a borkészítés rejtelmeit, s csak a szomszédos népektől szerezték be a népszerű italt. A honfoglalás előtti időkből sajnos nem igen állnak rendelkezésre írásos források, inkább csak utólagos leírásokra, illetve idegen utazók beszámolóira hivatkozhatunk. Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok földjei jó minőségűek, s szántóik, szőlőik vannak. Ez azért is érdekes, mert amikor ezt leírták a magyarok valószínűleg Levédiában, illetve Etelközben tartózkodtak, tehát a nomadizálás mellett már egyértelműen letelepült gazdálkodást is folytattunk. Akármilyen forrást olvasunk is, egy mindig kiderül belőlük, a magyarok igencsak szerették a bort, s hadjárataik során sokat zsákmányoltak is belőle.

A Közép és Kelet-Ázsiában szokásos módon mi magyarok is valószínűleg a testesebb, édes borokat részesítették előnyben, gyakran töppedt szőlők levéből készítve bort. A források sokszor mézből készült borokról tesznek említést. Ez lehet persze mézsör is, de lehet a nagyon édes borokra történő utalás is. Tárolására főként agyagedényeket, esetleg tömlőket használhattak, s faragott faedényekből, agyagedényekből, valamint állatok tülkéből készült ivóalkalmatosságból fogyasztották.

A bor mellett alacsony alkoholtartalmú sört (boza) is ismertük, amely kelet-európai, ázsiai specialitás volt, s évszázadokig együtt fogyasztottuk a magasabb alkoholtartalmú, nyugaton elterjedt komlós sörrel. Természetesen rendszeresen ittuk a tejből erjesztett kumiszt is.

A rituális szertartások, főbb étkezések, ünnepek itala azonban a bor maradt. A mai napig benne van a nyelvünkben és hagyományunkban az régi vallásunkra utaló gesztus, miszerint komolyabb munkák, szerződések, családi események után, mintegy megköszönve az égiek segítségét „áldomást iszunk”. Ez a régi szép magyar szokás bizonyosan az áldás ősi szavunkból származik. Hasonlóan a borhoz kapcsolódik a keleti lovas népeknél szokásos vérszerződés ritusa is. A honfoglalás előtt lezajló és a magyar törzsek közötti szövetséget jelképező vérszerződés valószínűleg ősi módon zajlott le. A szerződést szentesítő felek néhány csepp vérüket egy borral teli edénybe csepegtették, majd mindannyian ittak belőle.