A borhamisítás története

„…kissé vörhenyes, íze rabvallató s szaga oly kevéssé borszerű…”

A szőlőből készült nemes italnak mindig komoly riválissal kellett szembenéznie, a különböző praktikákkal, adalékokkal, színezékekkel „kezelt”, feljavított vagy mesterségesen „csinált”, bornak csúfolt hamisítványokkal, melynek fogyasztása még a mai napig kísérti és megkeseríti a borászok, borkedvelők mindennapjait. Ki ne hallott volna már a „tablettás” borokról, meg a sokszor idézett adomáról, ami valószínűleg a XX. század fordulójának nagy borhamisítási botrányai idején született, miszerint a haldokló borkereskedő magához hívja a családi üzletet tovább folytató fiát, és halkan a fülébe súgja: Tudod fiam, mielőtt meghalok egy nagy titkot szeretnék elárulni neked: Szőlőből is lehet bort csinálni….!!!

A bor története szinte egyidős a hamis bor készítésének történetével is. Ezt a kijelentést bátran megtehetjük, mert már az ókorban is rengeteg utalással találkozhatunk az ilyen italkészítéssel kapcsolatosan. Mindenesetre a hamisítás megjelenése bizonyítja a bor kiemelkedően fontos szerepét a mindennapokban és utalhat annak gyakori hiányára is, mikor pótolni igyekeztek a kieső bormennyiséget. Nem véletlen, hogy a hamisítások főként akkor váltak nagyobb méretűvé, amikor időjárási és egyéb okok miatt kevés szőlő termett. A nemes bor védelmére már ekkor törvényeket hoztak, többek között a híres mezopotámiai uralkodó Hammurappi ránk maradt törvényei is szigorúan büntették a hamisítókat.(kr.e. 1800 körül.) Az ókori Görögország és Róma rengeteg bort és borhoz hasonló italt fogyasztott el, ahol a csinált, és eredeti borokat természetesen megkülönböztették egymástól, s a javított, adalékokkal kezelt, silány „borokat” csak a legszegényebbek és a rabszolgák fogyasztották. Sokáig az ecet és a bor fogalma sem különült el teljesen egymástól, gyakran előfordult, hogy a rabszolgákkal, katonákkal egyszerűen vízzel kevert borecetet itattak. Az is az igazsághoz tartozik, hogy az ókorban a bor állaga, megjelenése egyáltalán nem hasonlított a maihoz, és a különböző készítési eljárások is általánosak és elfogadottak voltak. Gyakori volt a tengervízzel, sóval, mustpárlattal, kátránnyal, mésszel, márványporral, gyantával készített, javított ital, de rengeteg fűszert is kevertek a borhoz, pld. mirtuszt, mézet, aszalt gyümölcsöket, rózsaszirmokat, de előfordult a bor füstölése is. Ezeket az adalékokat részben a silány, romlott borok ihatóvá tétele miatt használták, részben pedig a fűszerezéssel, édesítéssel újabb íz-világú italokat készítettek, megteremtve ezzel a későbbi „ürmösök”, mai ismertebb nevükön vermuth-ok készítését. A középkorban is sok hamis bor keletkezett, bizonyára az ókori „receptek” tovább éltek, s újabb praktikák révén, különféle adalékok kerültek az italokba. A cél a gyors meggazdagodáson túl, természetesen a gyakori mennyiségi problémák áthidalása lehetett. Nem véletlen, hogy a XVIII-XIX.. századra a borkészítés, borkereskedelem szigorú feltételrendszere egész Európában kialakult, de tegyük hozzá a kereskedelembe nem kerülő, a lakosság szegény rétegeiben továbbra is megmaradt a hamisított, javított, olcsó borok fogyasztása és forgalma. Ráadásul a napóleoni háborúk időszaka, a hadseregek hatalmas borszükséglete jó táptalajt szolgáltatott a rossz és esetleg hamisított borok piacra jutásának.

A hamis borok előállításához az igazi „segítséget” XIX. század második fele adta meg amikor a vegyipar, az élelmiszeripar fejlődésével olyan adalékanyagok, színezékek kerültek alkalmazásra, ami lehetőséget nyújtott főként a vörös borok hamisítására, műborok készítésére. A cukoripar tömegtermelésének beindulása után, a cukros vízzel újra felöntött már kipréselt szőlőtörkölyből sokan készítettek alacsony alkoholtartalmú, borszerű italt, melyet a köznyelv csak „vizimiskának”, lőrének, több helyen csigernek, kapás bornak nevezett. A gyakran mérgező, ólom és színesfémekkel telített adalékok az egészségre ártalmasak voltak, gyakori megbetegedéseket okoztak. Ilyen műborokat gyakran voltak kénytelenek fogyasztani a Monarchia hadseregének katonái is, óriási botrányt okozott például az 1878-ban Boszniába bevonuló hadsereg borellátási esete, amikor több száz akó műbort öntöttek a Drávába, és komoly vizsgálatok kezdődtek a hadsereg beszállítói ellen. A hamis borok aránya sajnálatosan nőni kezdett, amit, úgy tűnt, megállítani nem lehetett. A világ szőlőtermesztését ráadásul pont ekkor súlyos csapás érte. A tomboló filoxéra-járvány az 1880-as, 90-es években tetőzött, s a szőlőterületek 50%-a világszerte kipusztult. A fellépő borhiány, az emelkedő árak és a fogyasztási tömegigények növekedése egy időben jelentkezett, ez hatalmas lökést adott a hamisítások elterjedéséhez. Több nemzetközi botrány is kirobbant, Németországban több magyar műbor is fennakadt az ellenőrzéseken, s gyakran próbálták utánozni a világhírű tokaji borokat is. A helyzet aggasztóvá kezdett válni, ami már veszélyeztette a magyar borok jó hírnevét is. A vörösborokat gyakran mályvával, bodzával színesítették, de a legáltalánosabb a mesterségesen előállított és főként Csehországból behozott fuchsin volt, ami gyakran arzént és higanyt is tartalmazott, és súlyos mérgezést is okozhatott. A fuchsin használata a századfordulóra visszaszorult ugyan, de helyette megjelent az indiai származású tamarind, valamint előszeretettel készítettek műborokat víz, szesz, borkősav, glicerin, a glicerin tartalmú legendás „Succo di Medoc”-Medoc-lé felhasználásával. Az aromaanyagok, édesítők tekintetében gyakori volt a karamell, sürített must, füge és mazsola borhoz való hozzáadása is. A hamisítások leggyakoribb helye Isztria, Trieszt térsége volt a korabeli leírások szerint, s a műborok gyakran kerülőutakon, hajókkal érkeztek Fiumébe. A borhiány miatt gyakran a borkereskedők hamis cimkékkel, a származási helyek szándékos eltitkolásával is igyekeztek a silányabb, rossz, esetleg hamis borokat piacra juttatni. Egy 1886-ból származó leírás szerint: „Budapesten a vendéglőkben bárki meggyőződhetik, hogy a természetes tiszta bort rendesen nem szolgálnak fel...” A borászati szakma tiltakozása és a nemzetközi botrányok miatt a kormányzat kénytelen volt lépni, s 1893-ban az akkori európai szokásoknál is szigorúbb és élenjáró bortörvényt hirdetett ki, ami a hamisítások, műborkészítés és az adalékanyagok behozatala ügyében is keményen fellépett. Mivel hamarosan Franciaország, Németország, Olaszország, majd Ausztria is szigorított bortörvényein, Magyarországon 1908-ban megszületett a második bortörvény, ami még az előzőnél is szigorúbb fellépést tett lehetővé a borhamisítók ellen. A szigorú törvény elrettentő ereje, a gyakori ellenőrzések, majd a filoxéra-járvány elmúlásával, az új szőlőtelepítések megindulása, a borhiány mérséklődése együttesen vezetett a műborok arányának gyors csökkenéséhez. A pozitív változásokhoz nagyban hozzájárult az ellenőrzött, palackozott borok fogyasztásának és az igényes, polgári borkultúrának az elterjedése is. A műborok készítése bár alábbhagyott, a tömegigények kielégítése okán és a rosszabb évjáratok esetén mindig megmaradt. Sajnálatosan még a közelmúltban is nagyon sok szőlőt csak alig-alig látott, olcsó „tablettás” bornak nevezett ital került be a forgalomba. A hajdan szebb napokat megélt Alföldi borvidék is „rossz hírét” köszönheti az ottani tömeges borhamisítási ügyeknek, tönkretéve a becsületes, igazi bort előállító gazdák piaci esélyeit. A szigorú ellenőrzések, a „borkommandók” működése és az ezzel párhuzamosan működő európai szintű törvénykezés és a lakosságot érintő tájékoztatás, felvilágosítás lehet a garanciája annak, hogy a fogyasztók asztalára valódi, egészséges és jó minőségű borok kerüljenek.