Farsangoló

A szürke, fázós napokat megelégelve a nép ünnepeiben, szokásaiban a vidámság és a jövőbe vetett hit dominált. A gasztronómia is tartogatott igazi farsangi étkeket, amelyek közül a farsangi fánk a legismertebb, de a Kárpát-medencében szokás volt ez időben a forgácsfánk, és a mézzel édesített mákos guba és rétes készítése is. Úgy tartották, hogy a fánknak mágikus ereje van.

A németek egyébként karpfennek, az olaszok bomboloninak, a spanyolok churros-nak nevezik. A sok étel fogyasztásától a következő év bőségét remélték.

Mivel a farsang hivatalosan vízkereszttől hamvazószerdáig tartott, hosszú idő állt rendelkezésre a vidám időszak kihasználására, hogy aztán a böjti, visszafogottabb napokra minden lecsendesedjen.

A farsang elnevezés valószínűleg a bajor-osztrák Fasching- Fastnacht (Fasten=böjtölés; Nacht=éjjel ) szóból ered. Ez a fogalom - akárcsak a karnevál - a böjttel függött össze, (az olaszban a carne-vale-Isten veled Hús! kifejezésből, illetve a latin carne levamen- hústól való tartózkodás szóösszetételből ered). Más értelmezések szerint egyébként a farsang neve a német fasen, faseln: mesélni, pajkosságot űzni, szóból eredeztethető, ami inkább megfelel a farsangi mulatós, vidám ünnepeknek.

Az ókori pogány tavaszváró ünnepek és nagyszabású felvonulások a keresztény kultúrkörben is tovább éltek, ennek legszebb példája a velencei és a riói karnevál.

Magyarországon sokféle farsangi népszokás maradt fenn, farsang idején szinte minden a bőséges étkezésről, táncról, bálokról, házasságkötésről szólt. A magyar hagyományokban keveredik a keresztény és a korábbi pogány hagyomány. A legszebb ilyen régi pogány szokás a Mohácson megrendezésre kerülő, eredetileg sokác, hagyományos télűzés, a busójárás. A különféle félelmetes maszkokba, gúnyákba öltözött férfiak megszokott rituálé szerint jártak és táncoltak, ijesztették a telet, s a tél szimbólumaként elkészített szalmabábút az ünnepség végén elégették, s kereplőkkel, ágyúlövésekkel zavarták el a „tél szellemeit”.

A lakodalmak, a háromnapos vigadalom általában hétfőn vagy szerdán kezdődtek. Régen a legtöbb lakodalmat farsang végén tartották.

A farsangozás, annak a palack bornak a kiadásával kezdődött, amelyet az elmúlt évben a falusi legények a kocsma földjébe ástak. Ettől kezdve a böjtig evés, ivás, móka, tánc következett. Több helyen fennmaradt a legények és a pártában maradt lányok csúfolása, sőt néhány helyen a lányoknak farönköt kellett végighúzniuk az utcán és az ablakuk alatt szokás volt eget verő lármát csapni hajnalok-hajnalán.

A bálozás, amely manapság újra reneszánszát éli, komoly történelmi múlttal bír. A farsangi báloknak mind a paraszti életben, mind pedig a városi polgárság körében szép hagyományai voltak. Az eladó lányokat illetve a még egyedülálló fiatalembereket, ezeken az eseményeken vezették be úgymond a társaságba, tehát a párválasztásban, társasági életben volt fontos szerepük.

A legtöbb lakodalmat, nem véletlenül, ebben az időszakban tartották faluhelyen. A táncos mulatozásokat általában a farsang utolsó napjaiban, a „farsang farkán” tartották, a böjti időszak beköszöntése előtt. A középkor óta minden szakmának voltak kisebb - nagyobb táncos, összejövetelei, báljai.

A hagyomány szerint azonban az igazi monumentális, azt is mondhatnánk, arisztokratikus bálok története 1385-re nyúlik vissza, amikor is IV. Károly francia király, Bajor Gizellával történő házasságát ünnepelték nagyszabású, többnapos bállal.

A hagyomány ezután folytatódott a királyi, hercegi udvarokban, de a XIX. század második felétől, a komoly gazdasági erővel bíró, nagyvárosi polgárság is magáévá tette ezeket a neves rendezvényeket. A bálok sok más mellett a jótékonykodás és a gazdasági-társadalmi erő demonstrálásának is színterei voltak. A kötelező kellékek - drága, elegáns ruha, nyitótánc, színvonalas élőzene, tombola, esetleg egy neves közéleti személyiség védnöksége – mellett fontos volt a báli menüsor is, amely mindig különleges, máskor nem nagyon fogyasztott ételekből kellett, hogy álljon, s hozzá a legkitűnőbb italokat, pezsgőket, borokat szolgálják fel.

A díszes, különleges, gyakran aszpikos, töltött finomságokkal jól megrakott hidegtálakkal indult a sor. A levesek közül hagyományosak voltak a savanyított, húsos és gombás levesek, korhelylevesek. Az alkoholos italokkal készült pecsenyék és szárnyasok következtek, mint például konyakkal, borral készített kacsa és csirke ételek. Nem maradhattak el a farsangi édességek sem, amelyek közül a mai napig a fánkfélék (farsangi fánk, forgácsfánk…stb.) viszik a prímet.

A fánk egyébként német és szláv közvetítéssel jutott el hozzánk, de egész Európában készítettek ehhez hasonló édességeket, természetesen más-más néven.

Az emelkedett hangulathoz, a természetes szénsavval rendelkező pezsgők is hozzájárultak, amelyek a XVIII. századtól valamennyi elegáns és gazdag rendezvény kísérői voltak és könnyen mámorossá varázsolták a mulatság résztvevőit. Kevésbé ismert, de a XIX. század végén és a századfordulón Magyarország is pezsgőnagyhatalomnak számított. Legalább ennyire pezsgő volt az éjszakai szórakozóhelyek és báltermek élete is, a magyar bálok európai hírűek voltak, melyekből csak Budapesten akár százat is rendeztek évente.