Az egyetemes borkultúrát tanulmányozva, a szőlő és bor legnagyobb ünnepe mindig a szüret időszaka volt. Az ókori sziklafestményeken, vázákon gyakran ábrázoltak szüretelési jeleneteket, pinceműveleteket. Ezekből sokat megtudhatunk a korabeli borkészítés technológiájáról. Többek között azt is, hogy a szőlő levét nem préseléssel, hanem lábbal, taposással nyerték ki. Ez a szokás Európában egészen az utóbbi évszázadokig megmaradt.

Sok évnek kellett eltelnie, mire a szőlőműves népek rájöttek arra, pontosan mikor érett meg a sokféle fajtájú szőlő, milyen időpontban történjen meg a szőlő leszüretelése, mert erre már nagyon hamar felfigyeltek, a jól megválasztott szüret a bor minőségét is befolyásolja.

Az ókorban és a középkorban is gyakori volt az együttszüretelés, tehát a különböző színű és fajtájú gyümölcsök együttes feldolgozása. Ez bizony a minőség rovására ment, s a paraszti gazdálkodásban még a 18-19. században is jellegzetes volt.

A szüret ideje a mi éghajlatunkon főként szeptember és október hónapokra esik. A sokféle szőlőfajta, az újabb és újabb nemesítések következtében a határok jelentősen kitolódtak, ismerünk olyan fajtákat, amelyeket már júliusban szüretelhetünk, pld. a Csaba gyöngye szőlőt, amely hungarikum fajtánk.

A szüret idejének pontos meghatározása a középkorban vált igazán fontossá. Ez részben az uradalmi, királyi és egyházi szőlőbirtokokon a szőlő és a bor minőségének megóvása miatt volt fontos elvárás, hiszen így hozzáértő szakemberek (vincellérek, pincemesterek, hegybírók…stb.) vizsgálták meg a termést és rendelték el a szüretet. A másik ok nagyon is profán, a szőlőhöz kapcsolódó adózás (szőlődézsma, hegyvám…stb.) miatt következett be, hiszen a szüretelés idejének rendeletszerű meghatározásával el lehetett érni, hogy a borvidékről adózatlan szőlő, must vagy bor kerüljön elszállításra.

A régi Magyarországon a legnagyobb őszi munka mindenképp a szüret volt, s erre az időszakra mozgósították a legtöbb embert. Az uradalmi szőlőkben először a jobbágyok robotoltak, szolgák dolgoztak, később általánossá vált a hozzáértő szőlőművesek alkalmazása, természetesen bérmunkában, napszámban.

Az érési időszakban nagyon figyeltek a szőlőhegyek biztonságára, s nem volt ritka, hogy őröket, szőlőcsőszöket fogadtak a már meglévő hegymesterek mellé, hogy vigyázzanak a termésre. A szőlő dézsmálását szigorúan büntették, nem engedték be a még a legelésző állatokat sem. A szőlők közötti földet gondosan felgereblyézték, hogy az esetleges lopók nyomát könnyedén azonosíthassák. Az ég madarai sem voltak biztonságban, mivel a seregélyek pusztítását megakadályozandó, sűrű puskaropogás, lövöldözés jelezte, az őrök is éberen figyelnek. Érdekes, hogy néhány szőlőhegyen a rendeletek szerint a szőlő csipkedését, kóstolását várandós nőknek megengedték, de tényleg ők voltak a kivételek. Egy urasági rendeletben, amely a hegymesterek számára íródott 1713-ban, a következőt olvashatjuk: "A község elöljájrói, hegymesterei tartoznak annak idejében, valamint eddig szokásban volt, ugy jövendőben is a község nevében a földes uraságnál a szüretelés végett jelentést tenni, s erre engedélyt nyerni ... Hogy a bornak jósága, következésképpen becse megmaradjon a töpött szőlőszedés, annál inkább vidékieknek annak eladása tilalmaztatik."

Az ilyen szigorú előkészületek után a földesúr kiadta a szüretelési engedélyt, s a szőlőhegyek hetekre benépesültek. A közös munka természetesen vidáman folyt, gyakran énekléssel, vidám anekdotázással teltek az órák. A nap végén pedig ha még erővel bírták és a munkát befejezték hajnalig tartó, táncmulatságok következtek.

Az Alföldön Szent Mihály napján kezdődött a szüret (szeptember 29.), a Dunántúlon főként Szent Gál és Teréz napján (október 15-16.) adták ki az engedélyeket, a kései fajtákról híres Somlón, Ság-hegyen Orsolya napján (október 21.), Tokajban pedig Simon-Júda napján, (október 28.) kezdődött a nevezetes esemény.

A leszüretelt szőlőt általában a lakóházaknál taposták ki és ott is erjesztették. A prések valószínűleg még nem terjedtek el, ellentétben a hordókkal és faedényekkel, melyek a 15-16. századra sok helyen felváltották a bőrtömlőket és az agyag és kőedényeket. A hordókészítők a hordók karikafáját általában mogyoróvesszővel kötötték össze.

A jobbágyok, saját szőlőikben, ahol lehetett szabotálták a dézsma beszolgáltatását. Ennek legegyszerűbb módja a korai szüretelés volt, amikor a borkereskedők még a szüreti időszak előtt felvásárolták és elszállították a bor egy részét, így az nem esett tized alá. A bevezetett ellenőrzéseket is könnyen átjátszották azzal, hogy a dézsmaszőlőt csak részben préselték vagy taposták ki és a még jelentős musttartalmú cefrét otthon még egyszer feldolgozták.

A szüretelési technológia tovább fejlődött, pld. a mai Pannonhalmi borvidéken 1477-ből egy forrás már földből készített pincét, "celárium terreum" és szüretelő helyet, "locus vindermiárum" említ. Egy 1525-ös hagyatéki összeírásból pedig a kor borászati eszközeire is következtethetünk, amely prést, hordókat, borszállító kocsit és a hordók pincébe való leeresztésére szolgáló csúszdát, " korcholiafa " is említ.

Ha a szőlő megérett a vincellér ellenőrizte a borászati eszközök (hordók, kádak, szüretelő helyiségek ) állapotát. A szüret akár 10 napig is eltartott, melyen a vincellérek is kötelezően részt vettek. A szőlőt a 18. században gyakran malomkő segítségével préselték, majd a mustot az uraság pincéibe szállították. Ebből a századból tudjuk viszont, hogy a saját művelésű, jobbágyi szőlőkben nem ügyeltek a minőségre és a must kezelésére, mivel a szőlőbirtokosok egy része a leírások szerint "elkülönítés nélkül fehéret a feketével, épet a rohattal összevegyített "

Mint láttuk az uradalmi és a paraszti szőlőkben nagy különbség mutatkozott a szüretelés és a must kezeléséenek technikájában. Az uradalmi szőlőkben a pincetechnika, a szűrési, fejtési eljárások sokat fejlődtek, a vincellérek, pincemesterek értették a dolgukat, s a szüretet is megfelelő időben kezdték meg, a XVIII. századtól már mindenhol ügyeletek a különböző érettségi fokú szőlők, külön szütetelésére.

A jobbágyi, majd paraszti gazdaságokban ez még jócskán váratott magára. A technológiai hiányosságok részben az ismeretek, s részben a pénügyi lehetőségek korlátozottságában keresendők.

Mindazonáltal a szüret valóban ünnep volt, akár a nagybirtokokon, akár a kisbirokosok szőlőhegyein. A munkák végeztével következtek az ünnepi felvonulások, szüreti bálok. Ezeknek minden bizonnyal ókori eredetük lehetett, s valószínűleg a görög-római kultúrkörbe vezetnek vissza bennünket. Dionüsszosz és a Bacchus kultusza a kereszténységben is tovább élt, igaz lényegesen szolidabb formában. Erre utalnak a felcicomázott lovaskocsik, a maskarába öltözött lányok-fiúk felvonulása, s sokhelyen Európában és Magyarországon feltűnik Bacchus is, mint szobor vagy beöltöztetett személy. Tokaj környékén a szüreti felvonulásokon Bacchust például "Baksus" néven magyaros öltözetben, hordóra ültetve hordozták végig az utcán. Szűkebb pátriámban, Győr közelében, a szüreti felvonulásokon a lányok fiúnak, a fiúk lánynak öltöznek, az utcán mindenfelé, maskarás fiatalok korommal kenik be az arra járó , mit sem sejtő járókelők arcát.

A felvonulásból nem maradhat el egy kisebb zenekar sem, hogy a talpalávaló se hiányozzon, s a menetet gyakran vezette fel egy hosszú rúdra felakasztott szőlőből készített hatalmas fonat, amely egyértelműen bibliai utalás, s a bőséget, jólétet szimbolizálta. A történet lényege, hogy a Kánaán felé közeledő zsidók követei, rudakra aggatott óriási szőlőfürtöket vittek Mózes elé, ezzel is bizonyítva termékeny területre értek.

A szüreti felvonulást és az egész szüreti időszakot önfeledt szüreti bál zárta le, amely méltóképp fejezte ki a nép életszeretetét, élni akarását. A korábban említett szőlőfonatokat a bálban ügyes "tolvajok" dézsmálták, illő volt ugyanis a Kedvesnek néhány szemet a kiállított füzérből megszerezni. Ha az illető lebukott és észrevették zálogot fizetett, sok helyen pedig vicces feladatokat kellett teljesítenie.

Hasonlóan vidáman teltek a tehetősebb gazdák szőlőszüretei. Az uradalmi szőlőkben, később a híres emberek, írók, költők, politikusok szőlőiben hagyománnyá váltak a szüreti összejövetelek, ahol a sok dolgos kéz igénye inkább csak ürügy volt a vidám, de néha nagy horderejű közéleti találkozók megrendezésére. A Balaton mellett, a főváros környékén gyakoriak voltak az efféle mulatságok. Híresek voltak Jókai Mór, Fáy András, Blaha Lujza...stb. szüreti találkozói, ahol a kor nagyjai gyűltek össze, akár több napon keresztül is, és természetesen zenével, tánccal, lakomákkal és kötetlen beszélgetésekkel múlatták az időt.

A szürke, fázós napokat megelégelve a nép ünnepeiben, szokásaiban a vidámság és a jövőbe vetett hit dominált. A gasztronómia is tartogatott igazi farsangi étkeket, amelyek közül a farsangi fánk a legismertebb, de a Kárpát-medencében szokás volt ez időben a forgácsfánk, és a mézzel édesített mákos guba és rétes készítése is. Úgy tartották, hogy a fánknak mágikus ereje van.

A németek egyébként karpfennek, az olaszok bomboloninak, a spanyolok churros-nak nevezik. A sok étel fogyasztásától a következő év bőségét remélték.

Mivel a farsang hivatalosan vízkereszttől hamvazószerdáig tartott, hosszú idő állt rendelkezésre a vidám időszak kihasználására, hogy aztán a böjti, visszafogottabb napokra minden lecsendesedjen.

A farsang elnevezés valószínűleg a bajor-osztrák Fasching- Fastnacht (Fasten=böjtölés; Nacht=éjjel ) szóból ered. Ez a fogalom - akárcsak a karnevál - a böjttel függött össze, (az olaszban a carne-vale-Isten veled Hús! kifejezésből, illetve a latin carne levamen- hústól való tartózkodás szóösszetételből ered). Más értelmezések szerint egyébként a farsang neve a német fasen, faseln: mesélni, pajkosságot űzni, szóból eredeztethető, ami inkább megfelel a farsangi mulatós, vidám ünnepeknek.

Az ókori pogány tavaszváró ünnepek és nagyszabású felvonulások a keresztény kultúrkörben is tovább éltek, ennek legszebb példája a velencei és a riói karnevál.

Magyarországon sokféle farsangi népszokás maradt fenn, farsang idején szinte minden a bőséges étkezésről, táncról, bálokról, házasságkötésről szólt. A magyar hagyományokban keveredik a keresztény és a korábbi pogány hagyomány. A legszebb ilyen régi pogány szokás a Mohácson megrendezésre kerülő, eredetileg sokác, hagyományos télűzés, a busójárás. A különféle félelmetes maszkokba, gúnyákba öltözött férfiak megszokott rituálé szerint jártak és táncoltak, ijesztették a telet, s a tél szimbólumaként elkészített szalmabábút az ünnepség végén elégették, s kereplőkkel, ágyúlövésekkel zavarták el a „tél szellemeit”.

A lakodalmak, a háromnapos vigadalom általában hétfőn vagy szerdán kezdődtek. Régen a legtöbb lakodalmat farsang végén tartották.

A farsangozás, annak a palack bornak a kiadásával kezdődött, amelyet az elmúlt évben a falusi legények a kocsma földjébe ástak. Ettől kezdve a böjtig evés, ivás, móka, tánc következett. Több helyen fennmaradt a legények és a pártában maradt lányok csúfolása, sőt néhány helyen a lányoknak farönköt kellett végighúzniuk az utcán és az ablakuk alatt szokás volt eget verő lármát csapni hajnalok-hajnalán.

A bálozás, amely manapság újra reneszánszát éli, komoly történelmi múlttal bír. A farsangi báloknak mind a paraszti életben, mind pedig a városi polgárság körében szép hagyományai voltak. Az eladó lányokat illetve a még egyedülálló fiatalembereket, ezeken az eseményeken vezették be úgymond a társaságba, tehát a párválasztásban, társasági életben volt fontos szerepük.

A legtöbb lakodalmat, nem véletlenül, ebben az időszakban tartották faluhelyen. A táncos mulatozásokat általában a farsang utolsó napjaiban, a „farsang farkán” tartották, a böjti időszak beköszöntése előtt. A középkor óta minden szakmának voltak kisebb - nagyobb táncos, összejövetelei, báljai.

A hagyomány szerint azonban az igazi monumentális, azt is mondhatnánk, arisztokratikus bálok története 1385-re nyúlik vissza, amikor is IV. Károly francia király, Bajor Gizellával történő házasságát ünnepelték nagyszabású, többnapos bállal.

A hagyomány ezután folytatódott a királyi, hercegi udvarokban, de a XIX. század második felétől, a komoly gazdasági erővel bíró, nagyvárosi polgárság is magáévá tette ezeket a neves rendezvényeket. A bálok sok más mellett a jótékonykodás és a gazdasági-társadalmi erő demonstrálásának is színterei voltak. A kötelező kellékek - drága, elegáns ruha, nyitótánc, színvonalas élőzene, tombola, esetleg egy neves közéleti személyiség védnöksége – mellett fontos volt a báli menüsor is, amely mindig különleges, máskor nem nagyon fogyasztott ételekből kellett, hogy álljon, s hozzá a legkitűnőbb italokat, pezsgőket, borokat szolgálják fel.

A díszes, különleges, gyakran aszpikos, töltött finomságokkal jól megrakott hidegtálakkal indult a sor. A levesek közül hagyományosak voltak a savanyított, húsos és gombás levesek, korhelylevesek. Az alkoholos italokkal készült pecsenyék és szárnyasok következtek, mint például konyakkal, borral készített kacsa és csirke ételek. Nem maradhattak el a farsangi édességek sem, amelyek közül a mai napig a fánkfélék (farsangi fánk, forgácsfánk…stb.) viszik a prímet.

A fánk egyébként német és szláv közvetítéssel jutott el hozzánk, de egész Európában készítettek ehhez hasonló édességeket, természetesen más-más néven.

Az emelkedett hangulathoz, a természetes szénsavval rendelkező pezsgők is hozzájárultak, amelyek a XVIII. századtól valamennyi elegáns és gazdag rendezvény kísérői voltak és könnyen mámorossá varázsolták a mulatság résztvevőit. Kevésbé ismert, de a XIX. század végén és a századfordulón Magyarország is pezsgőnagyhatalomnak számított. Legalább ennyire pezsgő volt az éjszakai szórakozóhelyek és báltermek élete is, a magyar bálok európai hírűek voltak, melyekből csak Budapesten akár százat is rendeztek évente.

Nagygazda volt az apám,
Nagy gazdaság maradt rám:
Hat ökörnek a helye,
Meg annak a kötele,
Kilenc vasvilla nyele.

Töltsd tele, pajtás,
Poharad, poharad,
Míg ki nem ázik a fogad, a fogad,
Így jár, aki mindig bort iszik,
Míg a temetőbe nem viszik.
Így jár, aki mindig bort iszik,
Míg a temetőbe nem viszik.

Eltemették az
Öreget, öreget
Melleje tették
Az öveget, öveget,
Így jár, aki mindig bort iszik,
Míg a temetőbe nem viszik.
Így jár, aki mindig bort iszik,
Míg a temetőbe nem viszik.

"Nagyapám kántor volt, apám kefekötő,
A jó bort csap alól itta mind a kettő,
Ha az én gégémre egy csepp víz lefolyna:
Sírjában mindkettő rögtön megfordulna..."

"Mikor Noé apánk Isten parancsára,
A vízözön elől elfutott a bárkában,
Állatból, növényből magával egyet vitt,
Hogy ne nélkülözzön a vész után semmit.
Ám, legbölcsebben mégiscsak azt tette,
Hogy a szőlőtőkét ki nem felejtette.
Neki köszönhetjük, hogy a bort ismerjük,
Amelyből erőnket, s kedvünket szerezzük.
Rajta hát vendégeim, töltsük a pohárba,
Igyunk Noé apánk emlékére máma!
Hogy ma szőlő terem, neki legyen hála,
Neki köszönhető szívünk vigassága.
Igyunk rája!"

Nagy Ferenc győrszemerei gyűjtése

Az emberi tevékenységek egyik legrégibb formája a mezőgazdaság. Az ezzel foglalkozó ember már az őskor óta meg kellett, hogy küzdjön a természet erőivel. Jött az aszály, lehetett túl sok eső, jégeső, fagy, elvihette a termést több betegség, kártevő is. Ezek a veszedelmek Démoklész kardjaként függtek a földművesek feje felett, s a különféle pusztításokat minden esetben a világ dolgait irányító természetfölötti erők, istenek, égi szellemek…stb. bosszújának vagy csak egyszerűen azok játékának tartották. A legegyszerűbb védekezési módok ezek ellenében csak az lehetett, hogy az emberek igyekeztek kiengesztelni a háborgó vagy gonosz szellemeket, illetve azokat a jó istenségeket imádni, akik a bajoktól, ártó szellemektől oltalmazzák őket. Nem véletlen, hogy a földművelő, szőlő és gyümölcstermelő népesség vallásaiban a legfontosabbak az időjárást és ezen keresztül a termést befolyásoló istenek voltak, a nap, az eső, a szél, a föld és a víz isteneit megtaláljuk minden kultúrában Dél-Amerikától, Afrikán át Eurázsiáig.

A görögöknél komoly kultusza alakult ki Dionüszosznak, a rómaiaknál pedig Bacchusnak. Ezek az istenek már az időközben nagy jelentőséggel bíró szőlőtermelők és a bor önálló istenségei voltak, azt is mondhatnánk, némileg „szakosodtak” erre a területre, bár ne hanyagoljuk el azt a tényt sem, hogy Róma isteneinek sorában legalább ilyen nagy jelentősége volt a szőlő, a gabona és szántóföldi gazdálkodás, a fölművesek isteneinek Libernek és Démeternek is.

A kereszténység elterjedésével Európában mindez teljesen átalakult. Azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy a „pogánynak„ tartott szokásokból, ókori ritusokból semmi nem ment át a keresztény kultúrába. A szüreti felvonulások, bálok, vigasságok egyértelműen a Bacchus kultusz továbbélését jelzik, igaz lényegesen szolidabb formában. Ismert tény, hogy a kereszténység első időszakában, sőt Kelet Európában egészen az utóbbi századokig éltek olyan a szokások, babonák, amelyek nyilván ősi eredettel bírnak és a keletről hozott hagyományos vallás és hitvilággal állnak kapcsolatban. A termésjóslások, termékenységi varázslatok, időjárási előjelzések, különféle gyógyítási eljárások mind-mind erre utalhatnak. Az egyház megerősödése elnyomta, ha kellett erőszakkal száműzte ezeket a hagyományokat, s csak elszórtan maradhattak meg ennek nyomai, illetve csak átalakult, a keresztény valláskörbe beépített, megváltoztatott formában jelenhetett meg a továbbiakban.

A kereszténnyé váló, de gazdasági szerepében alig változó európaiak a sokszínű, pogány istenvilág után a katolicizmus gazdag szentkultuszában találták meg a szakmájuknak leginkább megfelelő „szakosodott” védelmet és támogatást. Minden foglakozásnak, tevékenységnek volt védőszentje, így a borászoknak, szőlészeknek is. A szőlőhegyeken felállított keresztek, a szentek szobrai, esetleg kisebb kápolnák emelése mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a termés megmeneküljön a pusztulástól, a termelés minden baj nélkül folytatódjon, hiszen milliók mindennapi megélhetését jelentette. A szőlőt és bort védő szentek kultusza ugyan sok helyen visszaszorult, de ma is megtaláljuk szép emlékeiket szőlőhegyeinken, s több helyen újraélednek a régi hagyományok. A kultuszhoz kapcsolódó ünnepeknek, eseményeknek komoly szerepe van az adott közösség szervezésében, összetartásában és a szőlőhegyek megmaradásában.

A legismertebb szőlő védőszentek közül nézzünk néhányat ünnepeiknek kronológiai sorrendjében. Január 22-én van Szent Vince napja. Elképzelhető, hogy a szent nevének és a latin bor szavunk – vinum - hasonlatos hangzása segítette abban, hogy a szőlőművesek védőszentje legyen. Vin- cent szabad fordításban akár százszoros bort is jelenthet.

Vince napjához több időjárás és termékenységi jóslat kapcsolódik. Azt tartották: „Ha fénylik (megcsordul) Vince-megtelik a pince.”. Több évszázados megfigyelés állhat a jóslás eredete mögött, azzal, hogy megfigyelték, ha enyhült az idő január végére, bő termés következett azon az éven. Nálunk csak a XVI. századtól terjedt el Szent Vince kultusza, s valószínűleg Franciaországból érkezett hozzánk. Több helyen ezen a napon vesszőket vágtak a szőlőből, majd otthon vízbe helyezték azokat, s a hajtásokból, rügyekből következtettek a leendő termésre. Több helyen, némileg pogány hatásként a szőlőkben a lugasokra, tőkékre finom ételeket is aggattak, ezzel is a bő termést kívánva ösztönözni.

A magyar szentkultuszok közül kiemelkedik Szent György tisztelete. Április 24-én, György napján számos hagyomány alakult ki a mezőgazdaság kapcsán, mivel ez az időszak épp egybeesett az utolsó fagyok elmúltával, ekkor indultak az igazi szántóföldi munkák, ekkor hajtották ki az állatokat a legelőkre, s a szőlőben is ekkortól kezdődtek a nagyobb munkák. A szőlőhegyekben előkészítették a terepet a metszéshez, földmunkákhoz, ellenőrizték a karókat, a lugasokat, a szőlőt körülvevő kerítéseket. A hegyközségek törvénykezése is e napon ült össze, sőt a tisztújításokat is ekkor tették meg. Szent György napján, sok helyen volt körmenet, amikor a pap megáldotta a szőlőket, s imádkoztak a természeti csapások elkerüléséért. Kőszegen e naphoz kapcsolódik a „szőlőjövés” könyvben történő regisztrálása. A hegymester, aki ezen a napon mondott le, s választották újjá, ha mindenki megelégedésére munkálkodott, a levágott hajtásokat teljes pontossággal egy díszes könyvbe berajzolta, sőt fontos időjárási információkat is bejegyzett. Ebből a könyvből, amely 1740 óta vezetve van, lehetett aztán évtizedekre megfigyelni a szőlők állapotának jellemzőit, az adott esztendő egyéb információit elemezni. (Mód László-Simon András: A szőlővédőszentek tisztelete és Diós István: A szentek élete című írása alapján)

Május 25-én ünnepeljük Szent Orbán napját. A hagyomány szerint Orbán az utolsó fagyosszentek egyike, s mint ilyen, kultuszát többek között annak is köszönheti, hogy ez az időszak a szőlővirágzás ideje, és a fagyok súlyos károkat okozhatnak a későbbi termés szempontjából. Szent Orbán egyébként egy korai keresztény pápa volt a 3. században, és vértanúhalált szenvedett. Valószínűleg az ő nevéhez fűződik az, hogy a mise keretén belül az áldozati kehely aranyból vagy ezüstből kellett, hogy készüljön.
Szent Orbánt a szőlőművesek, a kocsmárosok, a kádárok is védőszentjüknek tartották, és nagyon sok szobor őrzi emlékét szőlőhegyeinken. A szobrokon kívül néhány dűlő vagy hegyoldal is az ő nevét viseli (pl. Orbánhegy Budapesten). Szeremley Huba pincészete pedig a Szent Orbán Borház nevet kapta. A szőlőhegyeken gyakran rendeztek körmenetet ezen a napon, és a Szent szobrait friss szőlőhajtásokkal díszítették, és elsősorban a fagyok ellen és az időjárás pusztítása ellen kérték az ő segítségét. Egy-két borvidékünkön szokás volt jó termés esetén borral locsolni és virágokkal díszíteni a Szent szobrát, míg rossz termés idején sáros vízzel öntözték le. A Szent kultusza német nyelvterületről érkezett hozzánk a 18. században, és ott a magyarországinál komolyabb ünnepségek, rituálék sora jelezte Orbán fontos szerepét. Ünnepén gyakran díszes poharakból, üvegekből fogyasztották a bort, és tiszteletére ürítették edényeiket.

Ha tovább haladunk a naptárban, néhány nap szintén komoly szentekhez kapcsolódó eseményt tartogat. Július második felében több szent napja is kultikussá vált. Július 20-án Illés, július 22-én Mária Magdolna, július 25-én Jakab, július 26-án Szent Anna. Ezeknek a szenteknek a jelentősége annyiban emelkedett ki a szőlőtermő vidékeken, hogy ilyenkor szoktak beköszönteni a forró nyári napok után gyakran előforduló viharos jégesőkkel pusztító frontátvonulások. Több helyen mondták azt, hogy Illés hordókat gurigáz a Mennyekben, és azért dörög az ég. Viharok esetén azt mondták, hogy Illés és Jakab Annát kergeti. Nem véletlen, hogy ezekhez a szentekhez elsősorban a vihar és a jégeső elkerülése érdekében imádkoztak, és többüknek a szőlőhegyeken kápolnát is emeltek. Szent Anna nevét viseli például a Balatonboglári Borvidék egyik borháza is.

Az ókori civilizációkban a bor mindenhol isteni eredettel lett felruházva, s az emberekhez mindig isteni közvetítéssel jutott el.
Áldozati ital jellege abból a tényből is adódhatott, hogy kis mennyisége miatt, valóban csak a leggazdagabbak, az elit réteg élvezhette igazán, a suméroknál, akkádoknál például a templomok körül ültettek szőlőket, s féltve őrizték annak gyümölcsét. A sumer őseposz, a Gilgames is utal a borra, mikor is főhősünk "az élet fájához" érkezik és ott megismerkedik a bor készítésének tudójával, aki meglepő módon nő, úgy hívják Siduri. Az "élet fájáról" csüngő vörös fürtök arról árulkodnak, hogy a sumerek ismerték a vörösbort, s isteneiknek olajjal, tejjel és vörösborral áldoztak, természetesen az állat áldozatok mellett. A vér és a bor szavakat is egy kifejezéssel illették: kurum. A közép ázsiai térségben a Vejne, Vajna kifejezést használták a borra, ami egész egyszerűen azt jelenti : élet. Ez a szó ment át a mai nyelvek bor kifejezésébe is a latinnak köszönhetően. (Vinum, Vino, wein...stb.)
A Nílus völgyében Oziriszt tisztelték a szőlő és a bor isteni támogatójaként, aki a termőerőnek istene, a túlvilág uralkodója volt. Egyiptom királyaként a legenda szerint az embereket leszoktatta a „vad életmódról”, megtanította a mezőgazdasági munkálatokat és többek között ő ismertette meg az emberekkel a szőlőművelés és borkészítés titkait. Zárójelben jegyezzük meg a sörkészítést is neki köszönhetik az egyiptomiak…Ozirisz az ujjászülető természet istensége, különösen a Nílus termékeny áradásakor volt az események központjában, amikor is az "OUAG" termékenységi ünnepségeken, - ahol komoly mennyiségben folyt a bor - ünnepelték a népszerű istent, nem ritkák voltak a mámorral telített orgiákba átmenő dorbézolások sem. Az "OUAG" jele egyébként a hierogrifákon egy asztalra helyezett három borosedény volt. Az istenek is szerethették a bort, mivel az egyik leírás szerint: "kegyes kedvteléssel élnek fügén és boron"
Az egyiptomiaknál gyakran ajánlották fel a bort áldozati ajándéknak, s a halotti kultusz részeként gyakran helyeztek el borral teli edényeket a halott előkelők sírjában, megfelelő útravalóként a túlvilági élet megkezdéséhez.
Indiában is bőven folyt a bor, itt Prittu-Síva , illetve Mon-Sotti-Wrata istenek voltak kik kegyeibe fogadták népüket, s megismertették velük a nemes italt. Ismerjük az ősi szanszkrit boristent is, kit Soma néven említettek, Arméniában Spanderamet, Arábia földjén Orotál, Szíriában Choloch, Trákiában pedig Strabazios töltötte be a népszerű boristen tisztségét.Kínában is előszeretettel fogyasztották a bort, s egy bizonyos Fok-Hi-t tartottak a bor kínai elterjesztőének. Ő a legenda szerint élő ember volt Kr.e. 3000 körül élhetett. Hasonlóan a Perzsák is legendáriumukban egy ősi , valószínűleg nem létező királyhoz, Dzsemsidhez kötötték a bor elterjedését.
Ez utóbbi történet meglehetősen érdekes, s a legenda sok valóságos alappal rendelkezik. – A történet szerint az emberek ismerték és nagy becsben tartották a szőlőt, de csak gyümölcsként fogyasztották. Mivel kevés volt belőle igen értékes ételnek számított, csak a leggazdagabbak juthattak hozzá. Így volt ez történetünk királyi udvarában is, ahol a fiatal és szépséges királylány kérői sokféle ajándékot hoztak Dzsemsidnek. Az egyik kérő szőlőt hozott, amit értéke miatt a kincstár pincéibe szállítottak és őrséget is állítottak mellé. Néhány nap múlva az őröket holtan találták a raktár mellett, s a szőlőkkel teli kőedényekben zöld, fortyogó levet leltek…-Nem nehéz kitalálni, az erjedő szőlőből felszabaduló mustgáz ölte meg a katonákat. -Elterjedt a híre a „zöld méregnek”, a király le is záratta a raktárt. Pár nappal később a boldogtalan királylány, ki egy nála alacsonyabb rangú testőrbe volt titkon szerelmes, elhatározta, véget vet életének, s ezt az új méreggel teszi meg. Le is ment a pincébe, ivott a mérgezőnek tartott léből, de ahelyett, hogy meghalt volna egyre jobb kedve kerekedett, s a mámor magával ragadta. A király csodálkozott, miután többen előkóstolták az italt, maga is kipróbálta azt, s a hatás nem maradt el. S hogy a szerelmi szál is jól végződjön, természetesen engedélyezte lánya és a testőr házasságát. Az új italt pedig ezután mindenki bátran fogyasztotta, s gyorsan elterjedt Perzsiában.

Az Ószövetségben 212 alkalommal esik szó a borról. Általában a szőlő az a növény, amelyről a Biblia a legtöbbször említést tesz.

Ószövetség

A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést, sőt egyes teológusok szerint Noé jelentése - nyugalom, vigasztal - is erre utal.
A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó:
„Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)
A zsidóság a Biblia szellemében élt a bor fogyasztásának lehetőségével. Palesztina híres volt szőlőskertjeiről, s a bor népi italnak számított. A választott nép használta a bort mint a gyógyítás eszközét, mirhával keverve - súlyos szenvedés esetén - kábítószerként, használta mint élvezeti cikket (vízzel vegyítve), de a bor szerepet játszott a nép vallási életében, rituális gyakorlatában is. Az Ószövetségben létezett ún. borünnep is. A jó szüret Isten áldásának, a rossz pedig Isten büntetésének számított.
Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi: „Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” „… kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód… számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)
Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik: „Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „… és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)
Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették: „Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.).
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele…” (Ésaiás 5, 1-2.)
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.
A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is: „Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.)
Az ószövetségi vallás áldozatai között szerepelt az ún. Italáldozat, de a bort önmagában nem mutatták be áldozatul, legfeljebb más áldozatok adalékául szerepelt. Az áldozati lakomán a választott nép előírásszerűen használta a bort. Különös hangsúlyt kapott a bor a húsvéti bárány elfogyasztása alkalmával. Bizonyos bibliai személyek (Sámson, Keresztelő Szent János), ószövetségi papok isteni intésre vagy önként vállalt vezeklésből nem ittak, ill. nem ihattak részegítő italt (nazireusok).
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „… íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.) „Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)
A Bibliában a szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesedjék (Zsolt 80,9–12). A szőlőlugasban való időzés a békére, jólétre utal.
Azok a férfiak, akiket Mózes előreküldött Kánaán felderítésére, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, s a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították: „Amikor Eskol völgyébe értek, levágtak egy szőlőfürtöt a szőlővesszővel együtt, ezt kettesével egy boton vitték, aztán néhány gránátalmát és fügét is (szedtek) Azt a helyet Eskolnak nevezték arról a szőlőről, amelyet Izrael fiai leszedtek.” (Számok könyve 13,17–24). Az egyházatyák és a középkori teológusok ezt a részt a keresztrefeszítésre vonatkoztatták, a szőlőfürtöt Krisztus-szimbólumként, a két hírvivőt az Ó-, ill. az Újszövetség képviselőjeként értelmezték. Nicolaus de Verdun klosterneuburgi oltárképén (1181) a jelenet a következő felirattal szerepel: „A botban, melyen a szőlőtő függ, Krisztus keresztfáját lássátok.”

Újszövetség

Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1-12.)
A keresztény vallás alapítójának, Jézus Krisztusnak életében a bor különösen kitüntető szerephez jut. Példabeszédeiben (Munkásokat felfogadó szőlősgazda, Gonosz szőlőmunkások, Jézus a szőlőtő - mi a szőlővesszők) szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket.
Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)
Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.” (5, 23.)
Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15, 1-6., valamint Máté 20, 1-16. és 21. 33-46.
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. „…és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26, 27-28.)
(Szakács Ferenc főiskolai hallgató gyűjtése, http://www.krepuska-feszt.hu/bor_biblia.html felhasználásával.)

Aki gyakran jut el borkóstolókra és serényen járja a magyar borospincéket, gyakran találkozik azzal a kifejezéssel visszakóstoláskor vagy a kóstolás végén, hogy „igyuk meg a Szent János áldást”, vagy „ürítsük az utolsó poharunkat Szent János tiszteletére”, s gyakorta elhangzik a „Szent János pohara” mondás is.
December 27-én ünnepeljük János evangélista napját, amely a középkor végétől a borászok körében is népszerűvé vált, a premontrei szerzeteseknek köszönhetően.
Ezen a napon történt ugyanis a hagyományos borszentelés, amely még az egyházi liturgiába is belekerült. (A napjainkban is működő szép szokás egyik legszebb példája a Pannonhalmi Főapátságban e napon lezajló borszentelés .) A boros gazdák szinte mindegyik borvidékünkön egy-egy üveg bort vittek a templomba, ahol azokat liturgikus szertartás közben megszentelték. A borokat ezután hazavitték és gyakran gyógyításra használták, de több helyen a boroshordókba csurgatták, ezzel biztosítva az egész borkészlet egészségét.
Szent János napjának jelentősége hasonlatos volt Szent Mártonéval, aki az új borok „szent bírálója” volt. A késői érésű fajtákból készített borok ugyanis Márton napjára nem készültek még el, ennek ideje épp december végére jött el. A borászatok jelentős részében - főként a kisparaszti gazdálkodás idején - épp Karácsony és Újév között történt meg a borok fejtése, a hordók megkezdése.

Február 14. Bálint napja - sokak inkább Valentin napként ünneplik - nem csupán a szerelmesek angolszász eredetű divatos ünnepe, hanem sok sok néphagyomány, időjárásjóslás is kapcsolódott hozzá, s részben a szőlőműveléshez is kapcsolható. A magyar hagyomány szerint egyébként a nyavajatörősök (epilepszia) napja volt ez, amikor is Szent Bálinthoz fohászkodtak a betegség ellen, s a betegek Bálint keresztet, több helyen "frászkeresztet" viseltek a nyakukban. A hagyomány szerint ezen a napon tértek vissza a vadgalambok, ezzel is jelezve a tavasz közeledtét, sőt a madarak is e napon választottak párt maguknak. Azt is tartották eleink, hogy, ha ezen a napon száraz és hideg az idő biztosan jó termés lesz. A balatoni szőlősgazdák pedig hagyományosan Bálint napján megmetszették a szőlős négy sarkán lévő tőkét, ezzel védve meg a termést a későbbi károktól, lopásoktól.

Ezen a napon a hagyomány szerint több időjárásjóslás forgott közszájon az egész országban. Sokan e naphoz kötötték a várva várt tavasz eljövetelét, vagy legalábbis annak előjeleit. A hagyomány szerint a pacsirták jelezték a tavasz közeledtét. Ha alacsonyan szálltak, már közeledett a kikelet, ha közben még énekeltek is bizonyosan jött a jó idő. Ha viszont magasan szálltak, s csendesek voltak, még tovább tartotta magát a tél. Ezen a napon hagyományosan meg lehetett kezdeni a trágya kihordását a földekre és a szőlőkbe, ekkor kezdték a felkészülést a tavaszi munkákra. Több borvidéken azt tartották, hogy legkorábban ezen a napon lehet elkezdeni a metszést, nehogy a rügyek elfagyjanak. Mindenesetre, ha ezen a napon megcsordult az eresz, akkor egész biztosan jó termés volt várható abban az esztendőben.

Március 25. a keresztény hagyomány szerint Jézus fogantatásának napja. A magyar hagyományba gyorsan beépült ez az ünnepnap, hiszen a pogány magyar vallásban jelentős szerepe volt a Boldogasszonynak (Nagyasszonynak), aki a termékenység, a gyermekáldás, a szülés segítője volt. Pogány gyökereket a rómaiak is hozzátettek ehhez az ünnephez, hiszen Magna Mater, minden istenek anyja, a termékenység istennője is komoly kultusszal rendelkezett. Szűz Mária ünnepe tehát szervesen kapcsolódik a korábbi pogány ünnepekhez. A hagyomány szerint ekkor kellett a gyümölcsfákon az oltást, szemzést elkezdeni. Az e napon oltott vesszőket letörni nem volt ildomos, mert az a hagyomány szerint szerencsétlenséget jelentett, s az ágakból ilyenkor vér folyt. Ezt a napot a magyar néphagyomány a tavasz végleges eljövetelének tartotta. Ilyenkor indult a halászati munka, a fű is ekkor kezdett sarjadni a pásztorok örömére, s a madarak végre teljes számban visszaérkeztek téli útjukról. A szokásos időjárás megfigyelések,jóslatok szerint ha rossz idő volt ekkor, az még a további rossz időjárást ígért, némely területeken a békák kuruttyolását figyelték, s ha hangosak voltak, még további 40 nap rossz időt ígért. Volt hely, ahol aznap vörösbort ittak és kukoricát pattogtattak, hogy a fák, növények és a szőlő vére gyarapodjék, s a rügyek könnyen kipattanhassanak.

E nap hasonlóan a februári időjósló napokhoz, komoly hagyománnyal bírt, s ekkor is a közeledő tavasz reményében próbálták kitalálni, megjósolni a várható időjárást. Persze mindezt már a nagyon várt tavasz mielőbbi megérkezése motiválta. Szent Mátyás vértanú napja ez, aki Jézus 12. apostolaként hirdette a kereszténységet Afrikában és Júdeában. A keresztényüldözés áldozata lett, s hosszas kínzás után bárdal lefejeztek. A bárd és a szekerce ezért is tűnik fel több ábrázolásában (egyébként az ácsok, mészárosok és juhászok védőszentje), s a népi hiedelmek is ezt az eszközt adják kezébe, mikor azt tartották, hogy a jeget egy szekercével Mátyás töri szét ezen a napon. Azt tartották, ha ezen a napon Mátyás jeget talál, akkor megolvasztja, ha nem talál akkor csinál. A tavasz első jeleként e napon kezdenek a madarak éneklésbe, a legelőkön ekkor olvad el a hó a juhászok örömére, s ekkor ívnak először a csukák is, s az e napon fogott halak szerencsét hoznak, s az egész évben bőséges fogás várható. A Mátyás napi tojásokat viszont megjelölték, s nem engedték kiköltetni, mert az ebből kikelő libák, kacsák, tyúkok, betegek és verekedősek lesznek a hiedelem szerint. Szeged környékén a Mátyás napi harmatot összegyűjtötték egy lepedőre, majd a tehenek hátára terítették, hogy egész esztendőben sok tejet adjanak. Több helyen ezen a napon jelképesen borsót, sárgarépát, búzát, zabot vetettek, elősegítve a majdani bő és egészséges termést. Azt is tartották, hogy ha ezen az éjjelen fagy, akkor még 40 napon át fagyos éjszakák következnek. A szőlősgazdák több borvidéken megfigyeléseik alapján azt tartották, ha ekkor esik az eső kevés és savanyú lesz a szőlő. 2010-ben minden bizonnyal eshetett...

Június 8. Medárd több időjáráshoz, termésjósláshoz kapcsolatos hagyományt őriz. A több évszázados megfigyeléseken alapuló és sokszor "eltalált" jóslások valóságalapja igencsak komoly.
Való igaz, hogy ez időtájt esősre fordulhat az időjárás. Az Atlanti-óceán északi térségében, Nyugat-Európa térségében egy magas légnyomású anticiklon alakul ki, ezzel szemben Kelet, Dél és Kelet-Európában alacsony légnyomású ciklonok alakulnak. Ennek a jelenségnek az egyik magyarázata abban áll, hogy a szárazföld ilyenkor már a napsugarak magas beesési szöge miatt gyorsabban felmelegszik, az óceán vize viszont még relatív hűvös marad. A meteorológusok egy része ezt "monszun" vagy "monszun jellegű" jelenségnek tartja, amely tipikus formában inkább a trópusokon jelenik meg. Mindenesetre a heves esők, jégesők, zivatarok, viharos szél valóban monszunszerű időjárást képesek okozni.
Ezt a helyzetet természetesen a néphagyomány is apáról fiúra továbbadta. A legtipikusabb megfigyelés szerint, ha ezen a napon esett, akkor 40 napig nem is áll el az eső. Ebben a 40 napos időszakban benne van egy kicsit a bibliai özönvíz története is, ahol a földet elpusztító áradat előtt 40 napig esett az eső, de Szent Medárd legendáriumában is találunk erre utalást, amikor egy hangoskodó, mulatozó társaságot 40 napos esővel "csitított" le a nap névadó szentje.
Ha viszont nem esett akkor 40 napos szárazság köszöntött be, a megfigyelések szerint.
A szőlőtermő vidékeken is megemlékeztek erről a napról. Göcsej vidékén azt mondták, ha esik az eső bőséges szőlőtermés várható, de a bor minősége rossz lesz. Topolyán, a Bácskában úgy vélték, ha Medárd napján süt a nap, akkor édes lesz a bor, ha esik az eső, akkor savanyú. Baranyában és a Mura-vidéken pedig azt tartották, ha Medárdkor esik, rossz szőlőtermésre lehet számítani, viszont bő lesz a szénatermés.
Ezen a napon sok jel utalhatott arra, hogy lesz e eső. A vakondokok túrásából, a békák járásából következtettek az esőre, sőt azt is tartották, ha a tyúkok intenzíven fürdenek a porban biztos esni fog.
Voltak helyek, ahol a várva várt esőt azzal is próbálták elősegíteni, hogy különféle mondókákat énekeltek pld. az Ess eső ess...kezdetűt, de a legbiztosabb módszer az volt, ha aznap kakast főztek ebédre...

Május, sokak szerint az év legszebb hónapja, sokféle szokással, néphagyománnyal kedveskedik nekünk. A családi, iskolai, egyházi fontos ünnepek, az Anyák napja, az iskolai ballagások, Pünkösd ünnepköre amúgy is mozgalmassá, ünnepélyessé varázsolják a tavasz legmelegebb hónapját, de a régi időkben ez még inkább jellegzetesebb, intenzívebb volt. Május neve a római naptárból maradt az utókorra, s a rómaiak Maia nevű istennőjéről kapta nevét, aki egyébként a termékenység istennője volt, s már az ókori görögök is tisztelték. Májusban kizöldül a természet, a hajtások gyors növekedésbe kezdenek, a sok napsütés és meleg hatására valóban újjászületik, termékennyé változik környezetünk. Mint minden hónapban ilyenkor is vannak úgynevezett időjáráshoz kötődő jósló napok. A legszebb példa erre Szervác (május 12.), Pongrác (május 13.), Bonifác (május 14.), az utolsó „fagyosszentek” napjai . Hosszú évszázados megfigyelések támasztották alá , hogy a melegedés ezeken a napokon megtorpant, s néhányszor bizony gyenge fagyok is jöhettek, a friss hajtások védelme érdekében ilyenkor füstöléssel védekeztek. A régi mondás szerint: „Sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz”.

Hasonló veszélyes nap volt Orbán (május 25.) napja is, amikor szintén kisebb lehűléstől lehetett tartani, s a szőlőtermést igyekeztek védelmezni. Nem véletlen, hogy a szőlőhegyeken, épp a kései fagyok, egyéb időjárási pusztítások ellenében Orbán szobrokat állítottak és Szent Orbán a szőlőhegyek, szőlősgazdák védőszentjévé válhatott. Ha jó idő volt szobrát borral locsolták, s egész nap óbort ittak, ha viszont hideg, fagyos idő köszöntött be, néhány helyen megdobálták, megvesszőzték a szent szobrát. Az időjáráshoz kapcsolódó népi mondás szerint „májusi eső aranyat ér” igencsak fontos megállapítás, hiszen a növekedő, dússá váló növényzetnek, friss ültetésű palántáknak igencsak kellett a víz. Érdekes viszont a szőlőtermő vidékeken úgy tartották, ha Pünkösd idején esik, az nem tesz jót a bortermésnek.

Május első napja, amit mostanság a munka ünnepeként tartunk nyilván, fontos események ideje volt. A májusfa-állítás szerencsére még manapság is szokás faluhelyen. Ilyenkor a lányos házak udvarán vagy ablaka előtt állítottak szalagokkal, zöld ágakkal, borral díszített fákat. Ez a hagyomány egész Európában divatos volt, s eredete valószínűleg pogány termékenységünnephez kötődött, amit Floráliának neveztek. Ezeken az ünnepeken a felszabadult, vidám, fiatalos mulatságoknak volt helye, igazi tavaszi örömünnep, valószínűleg a mi mostani majálisunk elődjeként. Azt is tartották, ha szép napos az idő elsején jó termés van kilátásban, ha esik, illetve borús az idő ne számítsunk jó termésre.

A májusfa állítás egyik szép eredetlegendája, hogy a hittérítő apostolok, Jakab és Fülöp egy híres szentéletű útitársnője, Szent Walburga, hogy bizonyítsa ártatlanságát és elűzze a gúnyolódó pogányokat, vándorbotját leszúrta a földbe és imádkozni kezdett, mire a bot kivirágzott és meggyökeresedett. Ezen a napon a legények zenével köszöntötték a falu népét. Délután „leányséta” volt, este pedig táncos mulatság. Több helyen „legénybírót” választottak, akiknek a feladata a pár nélküli lányok megtáncoltatása volt.
Május harmadikán volt a legenda szerint Jézus Szent Keresztjének a megtalálása ezen a napon a falvak határába, útkereszteződésekbe kereszteket állítottak, részben a gonosz szellemek és rossz lelkek távoltartására.
Másnap Flórián a tűzoltók, pékek, kovácsok patrónusának napján, a tűzvészek elkerülésére Flóriánhoz imádkoztak, s sok helyen még tüzet rakni sem volt ildomos, néhány helyen a kovácsok és a pékek sem dolgoztak.

Viszonylag új keletű jeles nap május első vasárnapja, amikor is az Édesanyákat köszöntjük. Az ünnep nemzetközivé vált, s eredete valószínűleg a pogány időkre nyúlik vissza, a földanya tiszteletére. Az anyaság intézménye, annak tisztelete a későbbiekben is fontos maradt, az ünnep intézményesülése, azonban 1872 után alakult ki. Eredetileg Amerikában ünnepelték ily módon a polgárháborús hősök édesanyáit, majd folyamatosan nemzetközivé vált az ünnep az első világháborút követően. A legtöbb helyen május második, nálunk első vasárnapján van Anyák napja, amit Magyarországon 1925 óta tartanak meg.
Szintén szép májusi világnap a Madarak és Fák Világnapja, ami 1902 óta hivatalos nemzetközi természetvédelmi és környezetvédelmi „ünnepnap”.

A legrégibb hagyományokkal egyértelműen a Pünkösd és ünnepköre bírt a keresztény hagyományban. Áldozócsütörtök, Húsvét utáni 40 napra, Jézus mennybemenetelének, Pünkösd, pedig a Szentlélek megjelenésének, (a Húsvétot követő 50-dik napon) állít emléket. Fontos egyházi ünnep volt még az Úr napja és a Szentháromság napja is. Ez utóbbi, egyébként régi magyar hagyományt, a településeken felállított jellegzetes Szentháromság-szobrok őrzik. Az Úr napi körmenet virágdíszei a hagyomány szerint gyógyító és egészségmegőrző hatással bírtak, ezért a körmenet után a virágokat szívesen vitték haza az emberek. Volt olyan falu, ahol az úrnapi virágok szirmát áztatták az újszülöttek fürdővizébe, ezáltal óvták őket a gonosz szellemektől.

A Pünkösdhöz számtalan néphagyomány is kötődött, s ellentétben az egyházi ünnepekkel, a könnyed szórakozásról, ünneplésről szóltak. Sok helyen ekkor választottak, különféle ügyességi feladatok segítségével Pünkösdi Királyt, igaz jelképes hatalma csak egy évre szólt, de ebben az időben minden lagziba, ünnepre meghívott vendég volt, a kocsmában a falu költségén ihatott, sőt a kisebb vétségeket is elnézték neki. Ezen az ünnepen volt a május elején felállított májusfadöntés, vagy májusfa kitáncolás. Ilyenkor a legények tánccal, zenével közelítették meg a lányos házakat, gyakran rendeztek „májusfamászást” is, ami nem volt veszélytelen és könnyű feladat. A győztes jutalma a fa tetejére kötözött üveg bor volt, amit néhány helyen viccesen előzőleg csípős paprikás vízzel helyettesítettek.
Nagy kegy volt, ha a Kedves, a májusfát állító legényt behívta a házba, esetleg meg is vendégelte, persze a cimborákkal közösen. Pünkösd éjszakáján a szerelmes legények titkon Pünkösdi rózsát helyeztek a kiválasztott lányok ablakába. A virágok, zöld ágak egyébként fontos „kellékei” voltak az ünnepkörnek, leggyakrabban bodzaágakat használtak erre leggyakrabban.

Némileg a májusi „virágünnepek” szoros kísérője az iskolát befejezők, hagyományosan középkori, latin eredetű ballagási ünnepe is. A ballagás nem véletlenül esett a nyár előtti hetek valamelyikére, mivel a földeken ekkortól indultak meg az aratási munkák, s az iskolapadból mindenki a létfontosságú betakarításra igyekezett.

Április a „bolondok napjával” indul, kevesen tudják, hogy ez a „csúfolkodós, ugratós” szokás - a diákság révén nyugatról érkezett hozzánk, valamikor a középkorban - pogány eredetű és a valamikori régi naptárrendszerre utal, amikor is több népnél március 1. vagy április 1. volt a hivatalos évkezdet. Később, a naptárreformok után, megmaradt amolyan vicces, bolondos, alternatív évkezdetnek.
Érdekes hagyományok alakultak ki április nevezetes egyéb napjain is, ami a keresztény Európában némiképp közös alapokon nyugszik. A hagyomány szerint Vince napján (április 5.) megcsordul a jégcsap és véglegesen beköszönt a tavasz, másnap, Vilmos napján pedig „ha esik az eső szűk lesz az esztendő”, szólt a népi bölcsesség. A mezőgazdaságból élő népeknél ezen az éghajlaton április jelentőségét nem is kell nagyon bemutatni, ekkor történt a veteményezés, palántázás, sok tekintetben ettől függött a következő hónapok termése, nem beszélve a szőlők metszéséről, amit régen hivatalosan is „Szent György havához”, áprilishoz kapcsoltak.
Az év századik napja április 12. Gyula napja a hagyomány szerint a tisztaság, takarítás napja volt, ekkor nemcsak a lakásokban, hanem a ház körül is rendet tettek a régiek.
Fontos volt még az április 24.- Szent György napja - ami nálunk elsősorban a pásztorok, állattartók védőszentje volt, ekkor hajtották ki az állatok a legelőkre, ekkor indult igazán az élet a mezőgazdaságban. Zala megyében például az első kihajtáskor az istállóajtó mellé láncot és tojást tettek, ezeken kellett az állatoknak átlépniük, azt tartották, hogy „olyan erősek lesznek, mint a lánc és olyan gömbölyűek, mint a tojás”. Ráadásul az év legszerencsésebb napja is ez volt a néphit szerint. Ha ezen a napon a békák kuruttyolni kezdtek, korai és meleg nyarakat jósoltak. Másnap, Márk napján pedig búzaszentelés volt szokás és sok helyen ezen a napon vetették el a kukoricát is.

Vitathatatlanul a legfontosabb ünnep azonban a Húsvét volt, amely leggyakrabban áprilisra esik. A húsvét úgynevezett mozgó ünnep, mivel Húsvét vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap. Ha a március 21-ei napéjegyenlőség időpontja olyan szombati napra esik, amikor éppen holdtölte van, akkor abban az évben a húsvét március 22-én van. Tehát ez a legkorábbi nap, amikor elkezdődhet a húsvét, a legtávolabbi időpontra eső húsvét vasárnap pedig április 25-e lehet.
A 40 napos nagyböjt vége Húsvét vasárnap, aminek a magyar neve is erre utal, amikor Jézus 40 napos sivatagi tartózkodása emlékére, önmegtartóztatás után először „húst vettek” magukhoz. Eredetileg az ünnepkör régi zsidó és pogány szokásokra vezethető vissza. Több országban Ostara istennő ünnepének neve jelenti a húsvétot (Oster vagy Easter). Ostara a germán istenek közül az alvilág felett uralkodott, tavaszi ünnepét pedig a napéjegyenlőség napján ülték meg. Ostara ünnepéhez vezethető vissza a húsvéti nyúl és a tojás szimbólumai is. A Zsidók vallása szerint pedig ekkor ünnepelték az Egyiptomból való kivonulást. Az Ótestamentum szerint ekkor, az Egyiptomot ért tíz csapás közül az utolsóként, lecsapott a Halál Angyala és magával ragadott minden elsőszülött fiút. A zsidók Isten parancsának engedelmeskedve azonban bárányt áldoztak, és annak vérével bekenték ajtóikat, így a Halál Angyala őket nem bántotta. A Pészach ünnepének előestéjén fogyasztották el a szokásos Széder esti vacsorát, amely élesztő nélküli kenyérből és borból állt. Jézus, elfogásának estéjén valójában a Szédert ülte meg, tanítványai körében fogyasztotta el a vacsorát is, amely az "Utolsó Vacsora" néven lett közismert.
A húsvéti ünnepkör Magyarországon hagyományosan már egy héttel korábban elkezdődött. A nagyhetet a Virágvasárnap nyitotta, amely Jézus Jeruzsálembe való „virágesős”bevonulására emlékezés, ilyenkor körmenetet tartottak, melynek keretében a templomokban, virág és barkaszentelés is zajlott. Némi pogány hagyományként ezen a napon temették el véglegesen a telet is, amit szalmabáb formájában vagy vízbe dobtak vagy tűzbe vetettek. Nagypénteken volt a legszigorúbb böjt, Jézus kereszthalálának a napja, ilyenkor sok helyen még tüzet sem gyújtottak. Másnap nagyszombaton volt a feltámadási ünnep, tűzszentelés néhány helyen az ételszentelés. Vasárnap pedig, az igazi ünnepen már a vígasságok, bálozás, vendégjárás és a rokonlátogatás következett, természetesen a hagyományos húsvéti étkekkel, amelyekből ezen a napon bőségesen fogyasztottak.
A húsvéti bárány és a főtt tojás már nagyon régi hagyomány a húsvéti étkezéseken, ezeket kiegészítendő került az ünnepi asztalra a nép körében inkább kedvelt, télről maradt húsvéti sonka, természetesen tormával tálalva és még újabb keletű jövevényként a kalács fogyasztása. Nem hiányozhattak a desszertek sem, eredetileg mézből, túróból, tojásból készültek az igazi ünnepi sütemények, lepények. Húsvét hétfőn a vidám ünnep folytatásaként locsolkodás, tojásfestés, a barátok, családtagok megajándékozása következett. A tojás is és a locsolkodás is pogány eredetű szokás, mindenképpen termékenységi illetve halotti kultusz és a rituális megtisztulás szimbólumként. Több helyen szokás volt a húsvéti határjárás, ellenőrizték a vetéseket, árkokat, megtisztították a kutakat és forrásokat. A határjárás alatt zajongva, kereplőzve sőt, helyenként lövöldözve és időnként beszédeket mondva űzték el a gonoszt a határból.
Erdélyben pedig kakaslövést tartottak, ahol is „szerencsétlen” kakasra nyíllal lövöldöztek, természetesen a végén nem is következhetett más, mint a kakasból főtt vacsora. Ehhez hasonló volt Nyugat- Magyarországon a Pilátus-verés hagyománya, ami lényegében lármás téltemetés is volt egyben. Húsvét utáni vasárnapon, az un. Fehérvasárnapon a falvakban volt szokás a fiúknak komát, a lányoknak mátkát, barátnőt választani, akikkel aztán szinte testvérré fogadták egymást.
Ehhez a szép hagyományhoz kapcsolódott a komatál küldése, ami szentesítette úgymond a „testvérré fogadást”. S hogy mi volt a komatálban, ez a húsételektől a rétesig sok minden lehetett, egy biztos, egy üveg jó bor és persze a húsvéti tojás nem hiányzott belőle.

Szeptember 29 Szent Mihály napja. Sokféle hiedelem, népszokás kapcsolódik e naphoz, s a szőlészek-borászok is országszerte fontos napként kezelték Szent Mihály arkangyal napját. A hagyomány szerint Ő volt aki a halottak lelkét a másvilágra kísérte, s mérlegelte földi életüket. Nem véletlen, hogy templomi ábrázolásain gyakran mérleget tart kezében, illetve a halottak szállítására használt fából készült alkalmatossággal együtt látható. Ez az a bizonyos "Szent Mihály lova", amely a népnyelvben megmaradt.

Ezen a napon sokfelé időjárásjóslásra is sor került, igyekeztek az eljövendő tél keménységét megjósolni. Ha ezen a napon hideg volt az idő hosszú télre lehetett számítani, és persze fordítva is igaz volt a megfigyelés. A pásztorok e napon kezdték az állatok behajtását, felkészülést a télre, ekkor számoltak gazdáikkal, s ekkor fogadták fel az új pásztorokat is.

Sok helyen hagyományosan ilyentájt kezdődött a kukorica betakarítása is. Érdekesség, hogy az úgynevezett kisfarsang is szeptember 29-el indult, a kései lakodalmak időszaka volt ez, s egészen november 25-ig, Katalin napig tartott. Az amúgy vízválasztónak számító nap már a középkor eleje óta választóvonal volt a mezőgazdasági munkáknál, de pld. a kocsmáltatási engedélyek kiadásánál, sőt a szüretelési engedélyek kibocsájtásánál is fontos volt.

Magyarország több borvidékén, a délvidéken, a dunántúli borvidékeken az uraságok ezen a napon adtak engedélyt a szüret megkezdésére. Az engedélyre azért volt szükség, hogy a jobbágyok és szőlőtulajdonosok a földesúri adók alól ne tudják kivonni magukat, esetleg a termés egy részének korábbi leszedésével, elszállításával kikerülni a pecsétpénz vagy a hegyvám megfizetését. Persze a központilag ellenőrzött szüretelés a minőség szempontjából sem volt mellékes. Több helyen e jeles napot „Borszűrő Szent Mihálynak” nevezik.

November 11-én, Szent Márton napján, a gasztronómiában, népszokásokban évszázadok óta komoly hagyományok alakultak ki a keresztény világban. Ki ne hallott volna már a Márton napi liba fogyasztásáról, az új bor ünnepéről…stb. Nézzük meg ennek a történeti, kulturális hátterét és vizsgáljuk meg a lúd fogyasztásának egyéb történeti elemeit. Szent Márton (K.u. 316-380), aki egyébként Pannoniában, valószínűleg Saváriában (Szombathelyen) született, emberséges, egyszerű, vallásos életével már a kortársak idején nagy népszerűségre tett szert az egyházon belül. Szentté avatása után szinte egész Európában komoly kultusz kapcsolódott hozzá. A liba egyébként akkor került legendáriumába, amikor hívei és az egyház vezetése tours-i püspökké választották. E tisztség és a vele járó megbecsülés nagy terhet rótt a mindig szerény, korábban remeteéletet élő Mártonnak, aki a választás eredményének kitudódása után állítólag egy libákkal teli ólba bújt el, de a ludak gágogása felfedte kilétét.

November 11-én az európai népek nagy részénél szokás ma is libahúst, libából készült ételt fogyasztani. A libafogyasztás szokása valószínűleg Franciaországból származik, és Svédországban elsősorban a városi kézművesek és a nemesek körében volt divatos, mivel a szegényebbek ritkán tudták megengedni maguknak a libahús, így más szárnyasokkal, kacsával vagy tyúkkal helyettesítették. Az állat minden részét felhasználták a Márton- lúdjából készített ünnepi vacsorához. Svédországban például a vacsora édes, fekete levessel kezdődik (svartsoppa), amely a liba véréből készül, és ezt egészítették ki többféle gyümölcspürével, lekvárral, alkohollal és különlegesebb fűszerekkel. A "feketelevest" különböző belsőségekből készült ételek követték, azután libamájkolbász, aszalt szilva és burgonya került az asztalra. A libát almával és aszalt szilvával, egyéb gyümölccsel is megtöltötték, s több órás sütése közben, hogy száraz húsát ellensúlyozzák, s íze is zamatosabbá váljék, saját zsírjával locsolták.

Magyarországon emellett divatossá vált a szalonnával való tűzdelés. A csontokat is megfőzték, a levéből vagy leves vagy besűrítve mártás készült. Szinte minden országban a liba zsírját is kisütötték, ami tepertőjével együtt hosszú ideig eltartható, finom ételnek számított már a középkorban is. Szlovéniában pld. szokás volt az ünnepi lakoma után az asztalon hagyni a csontokat és az ételmaradékot, ezzel is kedveskedni az arra járó jó lelkeknek. Az elfogyasztott Márton–lúd mellcsontjából, esetleg gerincéből sok helyen jósoltak is, a következő tél keménységére vagy épp enyheségére. Ha a csont fehér volt havas tél következett. Magyarországon azt is mondták néhány helyen, hogy Márton fehér lovon jár, sok havat hoz.

Érdekes a libából készült ételek keresztény kultúrában való elterjedése és legendássá válása annál is inkább, mivel a liba már a pogány ókorban is kedvenc étel volt, s a zsidó konyha is előszeretettel használta. Rómában különös tisztelet övezte ezt a madarat, mivel még Róma első századaiban a gall háborúk idején a lesből támadó ellenfelet a fellegvár szent libáinak gágogása fedte fel és mentette meg a várost a biztos pusztulástól. Mindez a megbecsülés már kevésbé látszik, ha egy-két különleges liba étel ókori receptjét vizsgáljuk. A rómaiak ugyanis, hogy a lúd húsa zamatosabb és mája nagyobb, ízletesebb legyen, néha borpárlattal, alkohollal itatták szerencsétlen madarakat. A libatömés ősi szokása is feltételezhetően innen eredhet. A zsidó konyha egyik kiemelkedő étke a libahús. A régi magyarországi zsidó közösségekben gyakran felcicomázott libákat adományoztak jelképesen a királynak.

A Márton-lúd fogyasztásának hagyománya szorosan kötődik az újbor fogyasztásához. Nem véletlen az egybeesés, hisz épp novemberre fejeződik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az Új-bor védőszentje is. A bor és a liba gyorsan össze is kapcsolódott, német területen már a 12. században a Márton-ludat „szüreti vagy préslibának” is nevezték. (Lesgans, Presgans). Érdekes Márton napi népszokás volt, szintén a közeli Szlovénia területén, hogy a szőlősgazdák által a hegyben különböző helyekre elrejtett borospalackokat a legényeknek kellett megkeresniük. Eközben a lányok asszonyok sokféle finomságot főztek, sütöttek, amit aztán a szőlőhegyben nagy vigasság közepette közösen fogyasztottak el.
November 11-én kezdték meg az új hordókat a gazdák, ekkor került az asztalra épp a libasült mellé az úgynevezett Libás-bor vagy sok helyen Márton –bor, aminek még gyógyító hatása is volt a hagyomány szerint. Nem véletlenül volt az e napi újbor „Szent Márton pohara” megszentelt ital, s a Márton-áldás kifejezés is az ilyen borok gyógyító erejéről tanúskodik.

Március 18., 19. és 21. talán a legismertebb időjárásjósló jeles napjaink, az egész Kárpát medencében szép hagyományok kapcsolódnak hozzájuk, de mindegyikről elmondható, hogy a várva várt tavasz eljövetelét, a fagyok megszűnését kötötték hozzájuk.
Sándor napján indulhatott bizonyos növények vetése, több helyen ilyenkor kezdték meg a fehér bab, a zab és az árpa vetését, így igyekezve a bő termést elérni.
A legismertebb hagyományok Józsefhez kötődtek. ilyenkor szólaltak meg először az énekesmadarak, sok helyen azt tartották ilyenkor tilos dolgozni, meg kell fürdeni és új fehérneműt, ágyneműt kell húzni. Ez utóbbi mindenképp a tavaszváráshoz kapcsolódó, megtisztulásra utaló hagyomány lehet.
A József napi szivárványból is lehetett az eljövő termésre jósolni, ha ezen a napon a szivárvány sárga sávja erős, akkor jó lesz a búzatermés, míg, ha a vörös sáv erősebb, akkor a bortermés lesz kiemelkedő. A Mura vidékén azt tartották, amilyen az időjárás ezen a napon, ugyanolyan várható az aratás idején is. Göcsejben a marhákat ekkor hajtották ki a legelőkre, s több helyen a szántást is ilyenkor kezdték meg, sőt a méheket is ekkor eresztették ki először.
A hagyomány e naphoz kötötte a fecskék érkezését is, s a gyerekek örömére ekkortól már mezítláb járhattak. A Dráva mentén egy kis borral kapcsolatos mondóka is előkerült, ahol József köszöntésekor a pincékbe kilátogattak és kóstolgatták egymás borait:

„József a neved napján a boroskancsót érd el,
Amig a halál a torkodra nem térdel!”
(Penavin)

Benedek napon volt szokás fokhagymát ültetni, s az ilyen fokhagymának gyógyító hatása is volt, különösen annak, amelyiket augusztusban Bertalan napján szedtek föl. Ennek főzetével tífuszt lehetett gyógyítani, sőt Rábagyarmat környékén még a tehenek felfúvódását is el lehetett vele kerülni. Több helyen azt tartották, ha ezen a napon kisüt a nap hosszú meleg nyár lesz, ha nem süt ki hosszú, esős őszre van kilátás. Bukovinában azt tartották, ha e napon dörög az ég száraz lesz a nyár.

A magyar és európai népi hagyományban fontos szerepe volt azoknak a napoknak, amelyekhez valamiféle jóslást, az elkövetkező esztendőre való utalást lehetett kapcsolni. A mezőgazdaságból élőknél január második felében, a „holt időszak” kellős közepén az új év termésére próbáltak következtetni. Január 21-én, Ágnes napkor, ha jó volt az idő, akkor egész évben jó idő és bőséges termés volt várható, sőt a lányok, ha megfelelően böjtöltek még leendőbeli férjüket is megálmodhatták e napon.

Vince napjához több időjárás és termékenységi jóslat is kapcsolódik. Azt tartották: „Ha fénylik (megcsordul) Vince - megtelik a pince.”. Délvidéken pedig: „Ha fénylik Vince, megtelik a pince. Ha csepeg, csurog, kevés lesz a borod”. Több évszázados megfigyelés állhat a jóslások eredete mögött, azzal, hogy megfigyelték, ha enyhült az idő január végére, bő termés következett azon az éven. Nálunk csak a XVI. századtól terjedt el Szent Vince kultusza, s valószínűleg Franciaországból érkezett hozzánk. Több helyen ezen a napon vesszőket, úgynevezett Vince-vesszőket vágtak a szőlőből, majd otthon vízbe helyezték azokat, s a hajtásokból, rügyekből következtettek a leendő termésre. Több helyen, némileg pogány hatásként a szőlőkben a lugasokra, tőkékre finom ételeket, szalonnát, disznósajtot is aggattak, ezzel is a bő termést kívánva ösztönözni. Úgy mondták: a szőlőfürtök legalább akkorák legyenek, mint a kiakasztott gömböcök. Más szőlővidékeken hagyomány volt, hogy a gazdák összegyűltek a szőlőhegyen, s nótaszóval, finom ételekkel köszöntötték Szent Vincét, s persze a bor is jócskán fogyott ezen a napon. Érdekesség, hogy a szőlőheggyel nem rendelkező településeken is ekkor következtettek a termésre, több helyen például azt tartották, hogy amekkorák az ereszen a jégcsapok, akkora kukoricacsövek fognak teremni…

Szent Vince mindenesetre népszerű, főleg a borvidékeken közismert szent volt, utóbbiak lehet azért is vették be kedvenc borszentjeik közé, mivel neve latinos alakban igencsak hasonlított a Vinum - bor szóra.
Ha igaz a jóslás 2011 jó évjárat lesz, mivel legalábbis itt Győr környékén, ma Vince napján igencsak szépen fénylik, s hétágra süt a nap…

A Móri borvidék felvirágoztatásában a modern technológiákkal és komoly borászati ismerettel rendelkező kapucinus szerzetesek sokat tettek. Pincéjükből finom borok kerültek ki és a környéken élők sokat tanultak a szorgoskodó szerzetesektől. Egy XVIII. századi történet szerint, a ma is álló kapucinus pincében munkálkodott ideje nagy részében Gábriel barát, aki arról volt nevezetes a pince összes hordóját ismerte, tartalmát szorgalmasan kóstolgatta. Sem a vendégek, sem a rendtársai nem tudtak olyan bort mutatni neki, amelyet ne ismert volna fel, pedig a pince több száz tételt rejtett magába. Egyszer egyik szerzetes társa alaposan megviccelte a derék Gábrielt. A pince félhomályában egy pohár italt kínált neki. A barát hosszan ízlelgette, forgatta a szájában, de a végén teljesen magába roskadva csak annyit szólt: Ezt a bort nem ismerem, honnan való? Ekkor derült ki, a nagy igazság, a pohárban víz volt, a lelkes pincemester barátról pedig kiderült jó ideje nem ivott már ilyet…

Szentpéteri István református prédikátor Debrecenben többször szót emelt a török kori magyar borfogyasztás túlzott mértékéről, s ostorozta a részegeskedőket. Egy alkalommal a következőt mondta:
" Vagyon hangos trombitám, melyet óh vajha valaha meg fuvalhatnék a részegeskedésnek hagymázától megkámporodott fejű magyar világnak!”

Teleki Mihály (1634-1690), Apafi Mihály erdélyi fejedelem kancellárja arról volt híres, hogy ellentétben a kor uraságaival nem igen fogyasztott bort, ki is vívta kortársai figyelmét eme különleges „tettével”. Apor Péter (1676-1752) Erdély változásáról írt emlékiratában így ír erről: „Bort nem ivutt Teleki Mihály, hanem csak vizet, azt tisztán megfőzték, aztán meghűtötték jeges cseberben, úgy töltötték kicsiny fakártyában, azt adták be innya; noha az bort szerette volna, nagy barátság volt, mikor vagy egyszer bort ivutt s megrészegült; részeg korában jobb, csendesebb ember nem volt nálánál”. ...Ha innya kezdett a fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól...”

A híres görög filozófus, Nagy Sándornak mondta egyszer egy ivászat után, amelyek oly gyakoriak voltak a nagy király udvarában: "Az első pohár bor, amit megittál az egészségé. A második a jókedvé, a harmadik a bánaté, a negyedik a gyalázaté."

Telegdy Pál feleségéhez, Várday Katához (1592. február 10.)

” Istennek hála, mi egíssígben vagyunk még eddig, valamint járunk ez után az erdélyi bor mia...Én csak immáris meguntam az bor közt való heveríst. Íjjel-nappal csak megyünk, eszünk, arra sokat adnak innunk, de az alvásban kevés ríszünk vagyon.”

Az ókorban, középkorban, sőt még az újkor jelentős időszakában is a vízivás eléggé veszélyes tevékenységnek számított. A fertőzött ívóvíz számtalan betegség, járvány okozója volt, nem véletlen, hogy az egészségesnek számító, bort részesítették előnybe szerte Európában. A Salernoi orvosiskolában megjelent egy tanulmány a bor jótékony hatásáról, illetve a víz negatív hatásairól, amelyet később, 1770-ben Kolozsváron magyarul is közre adtak. Álljon itt egy kis részlet a műből:

„A Víz ital igen árt az étel közben:
Gyomrot meg-hidegít, s nem emésztet könnyen
Igyanak Bort azért inkább az emberek,
A több állatoknak jók lésznek a vizek...”

Mindig igyekezett az urak túlzott borfogyasztását ostorozni, s e szép hasonlattal élt:

"Ha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának."

A timóteusokhoz írt levelében találjuk az alábbi megfontolandó igazságot, amelyet érdemes betartanunk: „Ne légy továbbá vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra is gyakori gyengélkedéseidre tekintettel”

Mária Terézia és XIV. Benedek között több hosszú tárgyalás zajlott, amely végül rendezte a Szentszék és az uralkodó közötti ellentéteket, többek között a főpapok kinevezésének gyakorlata tekintetében. Valószínűleg az 1757/58- ban tető alá hozott Concordátum aláírása után, ajándékozta meg Mária Terézia barátsága és jóindulata jeléül a pápát egy láda jóféle Tokaji aszúval. Benedek, mikor belekóstolt a nemes italba a következőt mondta:

„Benedicta sit terra,
quae te germinavit,
benedicta mulier, qui te misit,
benedictus ego, qui te bibi."

Áldott legyen a föld,
amely téged termett.
Áldott az asszony, ki téged küldött,
Áldott legyek én, ki téged iszlak!

" - Adhatjátok a bort - mondta, s megtörölte a szájkendőjével szája szélét, eltolta a tányért, és sértődötten nézett a levegőbe. - Fél litert hozzál, szódával - folytatta megvető hangon. - Elébb megízlelem, mert nem bízom a boraitokban. Már csak ott kapni tiszta bort Pesten, ahol a kápolnai csatáról festett kép olajnyomata függ, s a vendégek asztalai alatt tele van a padló cigarettacsutkával. Így dohogott a hajós. A főpincér, az ételhordó és a boros oly boldogan, megkönnyebbülten siettek teljesíteni parancsait, mintha az ebéd végeztével nagy veszedelem vagy tűzvész veszélye vonult volna el a "London" felől. Az italhordó elhozta a bort, Szindbád színültig töltötte a kis, talpatlan, vastag és kemény fogású zöldüveg poharat, magasba emelte az italt és a világosság felé tartotta. Aztán megízlelte a bort, elgondolkozva forgatta szájában az első, langyos kortyot, összehúzott szemöldjei alól gondterhesen nézett a mennyezetre s fejét hátraszegve, kortyolni kezdett. A kis, vastag üvegből öntött pohárnak olyan kellemes fogása volt, hogy pontosan elfért Szindbád öklében, mint egy falusi hajadon tenyere. A boros kimeresztett szemekkel, aggódva követte Szindbád nyeldeklőjének mozdulatait.
Szindbád lenyelte a bort, s egy pillanatig így maradt, csukott szemekkel, mint aki a lélek legmélyebb tárnáiba szállott alá s nem akar idő előtt elsietetten nyilatkozni. Még az idegenek is átérezték a teremben e pillanat fontosságát, mikor Szindbád, ebéd és sörital elfogyasztása után, leengedi sokat ízlelt, sokat próbált torkán az első korty bort. - Iható! - mondta aztán Szindbád óvatosan, s felnyitotta szemeit.
E pillanatban a nap is ragyogni kezdett, s meleg fénnyel árasztotta el a "London" füstös termeit. Most, mikor a hajós visszavonhatatlanul kimondta véleményét, a tulajdonos is fellélegzett a pénztárfülkében s a főpincér örömében kezét dörzsölte és halkan fütyörészve sietett a konyhabejáratot övező spanyolfal mögé, ahol sebtiben cigarettázni szoktak s a fiókos szekrényben hideg sonkáskocka-maradékokat és Szindbád alig érintett körözött liptaiját őrizték a pincérek. Mindenki megkönnyebbülten érezte, hogy a nap nagy kérdése eldőlt, s a hátralévő fejlemények már csak természetes következményei Szindbád állásfoglalásának. A hajós mélyen lelkébe nézett és megfontolta szavát, mielőtt kimondta az ítéletet. Bor dolgában nem szerette Szindbád a tréfát.
Őszintén szólva, már egyáltalán nem bízott Szindbád a borokban, melyeket a pesti vendéglők némelyikében mértek. Mind e neszmélyiek, inárcskakucsiak, domoszlói hárslevelűek, rajnai rizlingek, zöldszilvánik, soltvadkerti kadarok, füredi, csopaki nedűk, bikavérek, egri sillerek, villányiak, sasadi vörösek, arácsi asztaliak, kéknyelűek, badacsonyi fehérek talán már csak a helyszínen s egyes, a hajós és elvbarátai által igen nagy műgonddal, áhitattal kiválasztott, számon tartott és szigorral ellenőrzött pesti és budai bormérésekben voltak élvezhetők. A hajós is hajlott a felfogásra, hogy igazi bort talán már csak olyan kocsmákban mérnek, ahol nem adnak a bor mellé meleg ételt. A borértők világában forradalmi újításnak számított az is, mikor egyes nevesebb budai vagy pesti bormérők elhatározták, hogy zöld olajfestékkel lakkozott asztalaikon egy-egy tál pörköltet vagy meleg házikolbászt is elfogyaszthat a bor mellé a vendég. Az igazi kocsma más volt. Kegyhely volt az, a férfiúi élet egyik zarándokhelye, a merengés, múltba nézés, jövőt szemlélő ábrándozás komoly és ünnepélyes gyűlhelye. Szindbád oly gondterhes emlékezéssel tartotta számon a helyeket, ahol még igazi bort mérnek, mint a búcsúsok a híresebb búcsúk és vásárok színhelyeit. Mert a bor nemcsak mámort adott a magyarnak, hanem feledkezést is. Ezért kedvelte a bort Szindbád nyugodtan és rendszeresen, ahogy magyar férfihoz illett... Szindbád hitt benne, hogy csak a magyar tud méltósággal inni. Mindenki más csak iszákoskodott és torkát locsolta."

A bor s a víz között ős gyűlölség vagyon,
dühöng a bor, ha víz silány cseppjei érik;
csillámló víz között látod-e, a szeme,
bár nem kórság miatt, félelmesen fehérlik.
*

Ádám apánk kora óta bujkál a bor,
óvakodván, nehogy a víz legyen a párja;
s bizony hall a füled, ahányszor keverik
nyögést meg jajgatást: így válaszol reája.
Tehát a víztől óvd, és nyújtsd ide legott,
mert ha nem ihatom, tüstént szomjanhalok!
*

Bajtársam volna csak, ki bátran vélem innék,
míg iddogálva itt várom a böjtszegést!
Csodás erejü bor, melyet leöblögetsz most,
de idd csak akkor is, ha már fejed nehéz.
Ki félted lelkemet, mert tiszta bort nyakaltam,
jó lesz lakoznom a gyehennán, légy nyugodtan.
*

Elmult a bőjt hava, és jött böjtmás vigalma;
a kupa sokszinű huncutságot kinál.
Látogat az öröm, a már hatalma-teljes,
s hol lant mellé, hol a serleg pártjára áll.
S már csak a lány dala hallatszik, amint igyekszik
szép hanggal tartani minden követelőt.
A bor már megjelent színpompás köntösében,
s kik isszák, részegek, vagy víg éjjelezők.
*

Karkhi bor ez, az élet hosszuságát
rövidre szabja s nyujtja a reményt;
rest léleknek képzeletet, csodást ád,
s meglágyítja a szivet, a keményt.
*

Kéjt, örömöt, sikert nem lelek én,
sehol - csupán a kancsó fenekén.
*

Itass, itass! Ha nagy kupából adtál
zamatos bort, nem kell a kis kupád.
Mindjárt rózsásan látom a világot,
igámba hajthatom a sors nyakát.
*

Addig itass, ha meg nem úntad,
mig szépnek nem látom a rútat.
*

Ne szídj, amért fejem elkábitotta,
és a rútat gyönyörűnek mutatta.
*

Tiszta tüzes borral itass,
öreget is megifjít az,
ballépésből erényt csinál, itt,
erény is tőle bűnre válik.
*

Mulattam cimbalom- s fuvolaszóval,
a nagy kupából sűrün ittam, ó jaj!
Isteni törvény köntösét ledobtam,
s a tiltott dolgok tengerébe buktam.
*

Patak patakba folyt, olyan bőséggel ömlött
az ég felhőiből, a villám méhiből.
A kertet könny-eső nárcisszal és pipaccsal,
mint menyasszonyt szokás, úgy öltöztette föl.
Korán reggel kelék, a pirkadás előtt még,
s néztem, mint száll le a Pleiász hét csillaga.
Boromat éjszemű, pozsgás leányka mérte,
kinek szíveket ejt rabul dereka;
s olyan volt a bor is, melyet kupámba' nyujta,
mint tűz, mely szájon át a lelket lángragyujtja.
*

A kocsmába siettem, hol kutya nem ugat meg,
s ha sokat üldögélek, csak örül a gazdája;
nem is mozdultam addig, míg minden, mit kezem bírt,
el nem fogyott, s ruhám is, sarum is ment utána.
*

Mivel a bort Mohammed tiltja itt,
ha már iszod, Krisztus hitében idd!

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
torkomon a szüreti ének.

Ónos, csapó esőben ázom
S vörös-kék szőlőlevelekkel
Hajló fejem megkoronázom.

Nézem a tépett venyigéket,
Hajtogatom részeg korsómat
S lassan, gőggel magasra lépek.

A csúcson majd talán megállok,
Földhöz vágom a boros-korsót
S vidám jóéjszakát kívánok.

A lombhulláskor vigaszunkra
Eljön a víg szüret megint,
Lesz már, ami fölmelegítsen,
Ha kissé hűsebb szél legyint.
A szőlőskertek vígan vannak,
Aki most búsul, mind bohó,
Egy jelszavunk legyen szüretkor:
A dáridó, a dáridó.

A világ kezd már szörnyen kopni,
Megavult, ócska, szintelen,
Borzasztó sok az ember gondja,
A bánat is töméntelen.
Könnyítsünk hát bús sziveinken,
Lobbanjon fel a régi láng,
Álljon elő egy pillanatra
A régi, boldog, jó világ!

Hajh! régen, amikor Tokajnak
Nektárt adott a vesszeje,
Hányszor borult égi mámorba
Az ember gondterhelt feje.
A durranó, hangos mozsártól
Visszhangzottak a völgy- s hegyek,
Jó bort ivott a magyar ember,
Nem holmi vinkót, rossz levet.

Most a homok táplál bennünket,
De azért jó a drága nedv,
Ki nagy szükségben meg nem issza,
Az - Istenemre - nagy balek.
A gondot csak a bor gyógyítja
És erre a szüret mi jó!
Szüreteljünk hát víg kedéllyel:
Éljen a jókedv, dáridó!!

Ülök az asztal-trónon,
Én, mámor-fejedelem
S fejemet, a süllyedtet,
Följebb-följebb emelem.

Nagy szemeim tüzelnek,
Fülemben ifju dalok.
Orrom, szám, szivem töltik
Muskotályos illatok.

Boros, nagy dicsőségem
Villámlik, szinte vakít.
Kiáltok: „Hozzatok, hejh,
Egy inséges valakit.

„Ma királyi kedvem van,
Ma az élet meghatott,
Ma sajnálok, ma szánok,
Ma szeretek, ma adok.”

Szőlőnek tiszta vére, rád szomjazom,
Szikkadt torkom, mint végtelen víznyelő
Nyitva áll néked, ó tiszta oltalom.
Bugyogó rubinnak hányszor hív költő?
Vágyak hegyein völgyet romboló mámor?
Ifjú szerelem illatos olaja,
Akinek szilaj-hű kalóza Ámor
Térképtelen óceánod tudója.
Éj-esti tolvaja női blúzoknak,
Ártatlan bűnös, gondolatlanságért.
Halk szemtanúja egy síró férfinak,
Ki azt siratja, ifjún mit elítélt.
Légy az erősítőm, hogyha elcsámborgok,
Arról az útról, amit kiválasztok.

Borral hűtsd le tüdőd : fordul a csillag , jön a vad meleg ,

súlyos évszak ez itt , szomjuhozik már az egész világ ,

lomb közt szól a tücsök , fák tetején édesen énekel ,

nyílik már a bogáncs ;most tüzesek szörnyen az asszonyok ,

míg a férfiú mind gyönge , mivel szárít a Szíriusz

főt és térdet ....

Nosza, hozd, fiú, a kancsót,
kiiszom ma egyhuzamban.
De a tíz pohárnyi vízhez
ne vegyél csak öt pohár bort:
hogy a mámor el ne csapjon,
íme, csínján iddogálok.

Nosza rajta! Csak ne bőgve,
zsivajogva hajtsuk egyre
le a bort, miként a szittya
ricsajoz – de szép dalokkal
mulatozva kortyolgassunk!

(Franyó Zoltán fordítása)

Felhajtottam egy pohárral írás közben, és egyszerre az édes nyugalom tündére kezdett velem játszadozni. Mily boldog lehet ez a vidék, ahol ily mézédes források törnek fel a porhanyós anyaföldből! Milyen jókedvű, kiegyensúlyozott, egészséges nép lakhatik a magyar Tokajon! Milyen derűs harmónia lakozhatik ott. Milyen forró szerelem, mennyi kultúra, hűség, barátság, értelem! Ülnek az aranyfolyó partján és kedvükre meríthetnek belőle. Ilyennek képzelem a görög Istenek tanyáját az Olümposzon.

Ez az élet egy tivornya:
Inni kell, ha rád jön sorja,
Az örömbül, búbánatból,
Karcos borbul, kéj-zamatból.

Inni hosszut és körömre,
Kedvet búra, bút örömre;
Sok megissza vad-őszintén:
Egy-kettő vigyázva, mint én.

Kivel egykor én mulattam,
Többnyire már pad alatt van:
Én, ki a mámort kerűltem,
Helyt maradék, hol leűltem.

De, ha végignézek romján:
Oly sivár, dúlt e tivornyám!
Mért nem ittam úgy, hogy jó-rég
Én is a pad alatt volnék?...

,,Kezd a napot egy pohár jó borral, és fejezd be egy pohár még jobbal!"

A nap ocsúja most csorog,
piros levél a venyigén,
a présház felé megyek én,
a nagy kulcs zajjal megforog.

Csöndes a tanya, nincs dolog.
Szunnyad a must a csömögén,
s a pince tikkadt melegén
pihennek boldog óborok.

A sárga murci bugyborog,
ébred a must a csömögén,
mint Lélek a holt váz felett.

Oh pinceszáj, illatos kripta!
Így leng e bús présház felett
a Feltámadás drága titka.

Mert Bacchus is példázza Őt,
a szabadító, szabad Úr,
ki vérét adja italul,
s e vérben kedvet és erős.

Azért jámborul kérjük őt:
Add italodat, Bacchus úr,
melytől az ember nem busul,
s áldd máskor is e hegytetőt!

s úgy akkor is, meg máskor is,
bár must csurran föl vagy bor-íz
amint a hébért szürcsöli

nyáron, vagy őszi hamar estén
komoly tanulsággal teli,
megy haza az igaz keresztény.

Sötétzöld színű és tömött a tő,
egy-egy vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes fürtjével a nemes kadarka.

Oly mézes-forró s drágán töppedő,
mint szenvedélyes szerető vad ajka; –
s várakozásban ég a hegytető,
s mosolyog a Nap, a lángtejü dajka.

Várakozásban ég a hegytető,
benn a présházban locsolják a kádat –
ó méla napfény, lankadt dajkaság!

Méla Halál, te nagy Szüretelő,
jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince ajtaját!

Boldogok mi, a barátság
Víg seregbe összevont,
Itt borunkat kedvvel isszuk,
Távol elkerűl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak!
Fel, miénk e szép világ!
Most pohárra! mert nem isztok,
A halál ha majd kivág.

Lyányka, csókot e pohárhoz,
Nyújtsad bíborajkadat!
Te, ki oly szép vagy, miként a
Nyári hajnaltámadat.
S mint midőn két égi villám
Egybe csapva szétenyész,
Csókba lelkünk összecsattan
S a kéj tengerébe vész.

Félre, vízivó, előlem,
Mert palackba fojtalak!
Itt szentségtörőt nem tűrnek
A bornak szentelt falak.
Láng-lobogva leng Tokajnak
Itt közöttünk istene.
S borba fojtja, hogyha béjön,
Kit meghitté nem kene.

Éljenek, kik híresítik
A Tokaj gyönyörnevét,
Éljen, aki ott kapálta
E pohár dicső tövét!
Most mi vígan hörpögetjük,
Kéjre, lángra ébredünk,
S minden bút e tágas öblű
Billikomba temetünk.

Üssük össze kelyheinket,
Bennök égi tűz ragyog!
És vigadjunk – a magyarnak
Vígadalmi nem nagyok:
Míg Mohácsnál nem csatázott
A félholdu büszke tar,
Víg volt addig, hajh azóta
Sírva vígad a magyar.
Ott leszállott alkonyába -
De minek panaszlok én?
Félre gyászkép! Új korány kel
Árpád honja szent egén.
Félre, szívnek gyilkolói!
Alvilági fajzatok!
Fájdalom, könny, aggodalmak!
Tőlünk messze szálljatok.

Fel, vitézi a kulacsnak!
Míg miénk e szép világ!
Most pohárra! mert nem isztok,
A halál ha majd kivág.
Üssük össze kelyheinket,
A kancsók ürűljenek;
Fenn kiáltsuk: a hazának
Szép leányi éljenek!

Éljen a magyar szabadság,
Éljen a magyar vitéz,
Aki e dicső hazáért
Életét áldozni kész!
Adja Isten, hogy Hunyadvár
Gyászoló gránitfokán
Törje csontját a magyarvért
Lesve szomjazó kaján.
Éljenek szeretteink, e
Drága honnak szentei,
Kik a közjóért buzognak,
Mint a nap tüzfényei!
Adja Isten, hogy hazánknak,
Mint a nagy király alatt,
Három tenger partvidéke
Alkosson határfalat.

Éljünk mink is, akiket most
A barátság egybe font,
És borunkat vígan iszszuk
S távol elkerűl a gond.
Fel, vitézi a kulacsnak,
Pengjen össze a pohár!
Most igyunk, most! mert ki tudja,
Óra múlva mily sors vár.

az „Fejemet nincsen már” nótájára

1
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4
Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

5
Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6
Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

8
Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

"Minden mértéktelenség a maga sajátos irányában fejleszti a testet. A részegeskedés, éppen úgy, mint a tanulás, még jobban meghizlalja a kövér embert, és lefogyasztja a soványat."

"...sok mészüledéket raknak le, s aki tisztán issza őket, annak szomját bámulatosan fokozzák. Valahányszor Gyöngyösön, Győrben, Budán vagy a Balatonnál időztem (ami ifjú életemben gyakrabban megtörtént), bár mértékletesen ittam e helységek borából, szinte határtalan szomjúság gyötört."

"Kevéssé híresek, kicsit savanykás, fanyar zamatuk miatt, de kellemes belőlük ebéd után egy-egy pohárral töltekezni."

Gyúl a lélek mécse, csak
bor töltse, hevítse,
nektár kell, hogy a szivet
egekig röpítse,
édesebb énnekem a
korcsma-kripta kincse,
mint amit vízzel kever
az érseki pince.

Dalolt egy este a bor lelke a palackban:
„Hozzád beszélek, óh kitaszított barát,
bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan
küldöm feléd a fény s testvériség dalát!

Tudom, mennyi erőd, kínod és verítéked
kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz,
hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek;
de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz,

mert ha torkán leönt a nyűtt robotos, érzem,
mily végtelen gyönyör mámora szédít el,
jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében:
édes és puha sír az emberi kebel.
Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva
táncol szívemben a remény és égbe visz!
Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,
dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is:

izzásom asszonyod boldog szemébe árad,
fiad arcán színem s erőm újra kinyit
s olaj leszek a sors e gyönge harcosának,
olaj, mely edzi az atléták izmait.

Növényi csodaként zuhanok tebeléd is,
szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,
s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis
és mint ritka virág szökken Isten felé!”

(Szabó Lőrinc fordítása)

„A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását."

vagyis Vinum acuit ingenium
Paradoxum

Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
A nemesebb termést õrzõ tõlgy-szálokkal,
Hív õrzõangyali annak a nektárnak,
Melyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bölcsõjébõl,
Mihelyt kiszûletik a gerézd méhébõl,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
Bár felfort bílissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
Mert az éles elmét oly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végsõ búcsúm rövid szóval:
Félre minden máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánam, víg hegyek! zengjetek,
Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
Melyet most az agyag fûlt szobája takar.
Elment a pincékbõl, ki ott helytartó volt,
Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg võlgyek! ha innen mind így szélednek el,
Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus võlgyei! zengjetek,
Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Hélikonnak
Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
Bárkát vagyis borkát rakat a borözön:
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
Melyet a konty alá tõlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok elõle, bár elébe húznak
Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
Lehet a szûz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos fõtõl származtatok,
Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
Minden dicsõ lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
Kortyaival lesznek Voltérfõk sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
S körûlte dõzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szûz óldaloknak kies márványára
Kulacsokat fûztek õk is utóljára?
Hát szõlõvel rakták bé a Pindus hegyét,
Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették fõnek
A múzsák azok közt, kik hozzájok jõnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
Magát a delfinek közzé múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
Melyeknek a mennybõl áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengõ kristály folyamatok,
Melyek a leghígabb égbõl fakadtatok!
S te, amott az éles kõszálnak sivatag
Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
Mert úgy tán nagyon is fûszerszámos lenne.
Semmi! külömben én is magam a madám
Tétishez örökös követõûl adám.
Hanem még ma, míg a késõ hajnal kijõ:
Nálad hálok, Bakhus! -- de holnap adiõ!

Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyûjtöm rakásra,
Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
Míg a magyar szokás belõle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
Mint némely pénz után járó publikánok, --
Nem -- baszom az anyja hugyos németjének,
Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szûntelen borozott,
Egyszer, midõn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezõket mégis széjjel verte,
Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit...
Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt õsim vérek,
Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
Egyikõnk sem iszik, ha a sírba viszik!

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

„Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!”

A sors galád napok közé sodort.
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával -
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?

Gyere ide te pohár,
súgok valamit,
halld meg az én ajkam
tüzes szavait. -
Ajkam titkos szavait
meghallani fül,
te, pohár, óh csak te vagy
méltó egyedül!
Neked mondanom se kell
Gondolatomat,
tudod örömömet és
búbánatomat.
Tetézed az örömöt,
s a búbánatot,
mint sötétséget a nap,
széjjelszaggatod.

Kiköltözött azoknak
Az ész kabak fejekből,
Kik vízbe telhetetlen
Lúdnak való torokkal
A bort merik gyalázni.
A bort! az éltető bort!
A bort! ama nagy Isten
Képére alkotódott
Bölcs ember oktatóját.
Be messze elfajultak
Noé atyánk eszétől,
Ki a töméntelen víz
Peshedt nyomát azonnal
Borfával ülteté be.
Áldott emlékezetben
Maradjon én elöttem,
Mert én ha rá botolnék
Száraz porára, tüstént
Jó borral önteném meg.
Héj, kár gyalázni a bort!
Hiszen ha a garadra
Felöntök én, ki nállam
Az ég alatt vitézebb?
A legnagyobb vezér sem
Furfangol oly manővert,
Mint a fejembe készül.
Elbújhat a világnak
Minden mihaszna bölcse,
Ha néha kótyogóson
A fizikába vágok
Vagy astronómizálok.
Forog nekem nap és föld,
Sőt a sut is megindúl. -
Ha én amúgy busáson
A torkomat megöntöm:
Hozzám jöhetsz tanúlni
Bízvást akármi nyelvet;
Úgy tudok beszélni,
Hogy egy igaz teremtés
Sem érti e világon.
Ha a fejem nem ollyan,
Amint magam szeretném,
Egyszerre fínumabb észt
Tudok belé locsolni.
Rebelliót ha érzek
Belső monarchiámba:
Egy jó palack-kommandó
Lecsendesíti tüstént.
Ki a király, ha én nem!
Héj, kár gyalázni a bort!

Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Guggon, tudod, be jó vólt
Csipegetni zsenge szőlőt,
De levét ezerszer is jobb
Dúdolva szürcsölésznünk.
S eszemadta kis kezedből
Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj, gyerek bor!
Nőttön neveld tüzünket.
Ámor, te is! ki nádcsőn
Szopatsz velünk szerelmet.

Ha te is, valódi jó bor,
Szikrádzol a pohárba,
Te is, kacsongató szem,
Szikrádzol a szemembe!
Csuda-é, ha néha szivem
Miattatok kilobban,
Jó bor s kacsongató szem!

„A penicillin meggyógyítja az embert – de a bor teszi boldoggá”

Gondoljatok reám jövendő emberek
E kor az én korom királyok vége lett
Így láttuk búsan és csöndben meghalni őket
Háromszor vakmerőn háromszor nagyra nőttek

Szeptember végetájt Párizs de szép de szép lett
Szőlőtő minden éj venyigék fénye égett
Dicsőségem repül csőrével odafenn
Sok érett csillagot csipkedve részegen
Várták a csillagok a virradat szüretjét

Úgy jártam a sötét rakpartokat egy estén
Auteuil felé menet hallék egy hangzatot
Mely zengett súlyosan s olykor elhallgatott
Hogy más hangok dalos siráma is az éjben
Tisztán és messziről a Szajnapartra érjen

S hallgattam hosszasan a sok-sok éneket
Mely Párizs dallamán az éjben ébredett

Francia városok s ti városok a földön
Én mindre szomjazom mindet torkomba öntöm

És láttam a szőlőhegyen már Párizs részegen
A föld legédesebb fürtjeit leszedte éppen
Csodás szőlőszemek dalolnak venyigéken

És Rennes és Vannes felel és Quimper visszaint
Ó Párizs itt vagyunk embereink és házaink
Szőlőink melyeket babusgatott a napfény
Magukat áldozzák neked hogy megittasulj te túl mohó csodás lény
Agyakat hozunk teneked és falakat és temetőket önként
Bölcsők szavát melyet nem hallasz meg soha
És eszméinket is ó folyamok nagy árja
Fülelő iskolákat és kezeinket kinyújtva
A templomtornyokat mindnek hosszú az ujja
S a hajlékony értelmet is elhozzuk neked
Melyet mint házat kapuja a misztérium rejteget
Gáláns misztérium te szép lovagi végzet
Misztérium melyet elrejt egy másik élet

Szépségen messze túl a kettős értelem
Nem ismert Hellas és Kelet kettős talány
Bretagne kettős értelme vagy Bretagne-é hol az ősi
Földrészt türelmesen nyesi az óceán

És Észak városai mind szólnak szavuk vidám

Párizs ím itt vagyunk fogadj élő borodnak
Férfias városok hol dalolnak dohognak
Szentséges gyáraink fémből vert szentjei
Magas kéményeink a felleget teherbe ejtik
Akár a hajdani a gépi Ixion
És számtalan kezünket
Gyárak üzemek műhelyek kezek
Ujjainkhoz hasonló munkások meztelen
A valóságot gyártják órabérért
Mind elhozzuk neked

És Lyon is felel s fourvières-i angyalok az égen
Szőttek egy új eget zsolozsmák selymes szőttesében

Párizs csillapítsd szomjadat az isteni szavakkal
Mormolják őket ajkaim a Rhône és a Saône
Megújuló halála örök-egy ünnepély
A szenteket megosztja ettől esőz a vér
Ó kín ó boldog zápor meleg eső pereg
Kitárult ablakokra bámul egy kisgyerek
A részeg madaraknak kínálkozó fürtök fejek

A déli városok e szavakat felelték

Párizs te egymagad vagy értelem nemesség
Kedvünk irányait a végzeted kiszabja
S te nagy Földközi-tenger meghátráló habja
Törjétek kétfelé testünket mint az ostyát
Mind e sok magas szerelmek árva tánca
Lesz majd a tiszta bor melyet szeretsz te Párizs

S Szicíliából éppen egy végtelen madárraj
Érkezett és e szavakat jelezte szárnycsapással

Venyigénk fürtjei már mind lefosztva ím
E szőlőszem-szavak melyeknek magvain
Érezni még a vér a föld a só izét
Csillapítsd szomjadat ó Párizs mind tiéd
Fölötted ég felhőkön át derengő
Becézi Ixion sandaszemű teremtő
S látja az afrikai hollók születését
Fürtök fakó szemek magukat únva lassan
Az élet és jövő ringnak szőlőlugasban

Hol vannak a sugártekintetű szirének
Csalván hajóst akit kedvelt e sok madár
A Scylla szirtjein nincsen nyomuk se már
Ahol zengett vidám varázsú hármas ének

A szikla hirtelen megváltoztatta arcát
A hús ábrázatát hullámét mindenét
Ami csak elképzelhető
Az álarcok ti vagytok álcázott arcokon

Partok között az ifjú még úszott mosolyogva
A hullámon lebegve még úsznak vízbefúltak
S a nők dalolva sírva szálltak az új habokba
Elhagyva partokat s a szirteket s a sápadt
Férjeket is akik csöndben hevertek ott
Előbb a ragyogó nap fénye fele szálltak
S merültek vízbe mint lebukó csillagok

S belepték nyílt szemek hogy bolyongott az éj
A parton hol a szörny fütyült a télen át
S hallottam hirtelen amint császári hangod
Ó Róma
Átkait szórta volt eszméimre s az égre
Ahol a szerelem a végzetek vezére
Lásd ázik a keresztfán kihajtó levél
S Vatikán mélyein halódó liliom
A borban és e bor fűszere ama vér
A tiszta vér e vér azé ki ismer egy
Más szabadságot is mely nő mint a növény
S te nem tudod hogy ez a legfelsőbb erény

Egy hármas korona lehullt az út kövére
Hever míg főpapok szandálja rúgja félre
Ó halványuló demokrata fény
Jöjj hát királyi éj amelyben majd kivégzik
A galambot s a sast a farkast meg a bárányt
Egész sereg király ellenség és kegyetlen
Mint te oly szomjasak örök szőlőligetben
A földből kifelé emelkednek az éghez
S majd isszák boromat mely kétszer ezeréves

A Mosel és a Rajna folynak egymásba csendben
Európa nappal-éjjel imádkozik Koblenzben
S hogy meg-megálltam én hazamenet Auteuilbe
S úgy hullott némely óra mint hullanak a földre
A szőlőlevelek hallottam egy imát
Amelyben egyesült két kristálytisztaság

Ó Párizs országod bora jobb mint az amely
A partunkon terem északi venyigén
Már minden mag megért e szörnyű szomjuságra
A présben szép erős férfiú-fürtjeim
Majd hosszan kortyolod egész Európa vérét
Mivel gyönyörü vagy és csak te vagy nemes
Mert nem születhetik meg Isten csak tebenned
Sok szőlőmívesem a szép házak között
Melyeknek fénye két vizemben tükrözik
A szép házak között melyek feketék és fehérek
Dalukban este ők tudatlanul téged dicsérnek
Mi folyékony kezek imára fonva egybe
Sok kalandos vizet viszünk a tengerekbe
S mint nyílt olló között a köztünk aluvó
Városból semmi fényt nem lát a két folyó
Melyeknek moraja az éjben messze száll át
És megzavarja a koblenzi lányok álmát

Mire a városok százan feleltek aztán
Távoli szózatuk nem ért fülembe tisztán
S vegyíté Trèves az ősi város
Hangját a hangok zavarához
A világegyetem e borban sűrüdött
Beteltek tengerek és állatok s növények
Beteltek városok sorsok s a csillagének
Térdeplő emberek a mennyek partjain
S a hajlékony acél hűséges cimboránk
A tűz is melyet úgy szeressünk mint magunkat
S a büszke holtak is a homlokom alatt
S a villám mely kigyúl akár a gondolat
És együtt és külön a nevek és a számok
A papiroskilók lobogva mint a lángok
S kiknek nyomán fehérszínűek lesznek csontjaink
Az örök versek is magukat únva mind
A hadseregek háborúra készen
A keresztfaerdők és cölöplakásaim
Szerelmesem szemének partjain
A szájakból kiáltozó virágok
S mind amiről szólni se tudnék
Mind amit meg nem ismerek soha
Ez mind ez mind a borrá alakult
Amelyre Párizs szomjazott
És megismertem akkor én

Tettek szép nappalok és szörnyü álmok
Növényzet párzások bálványozások
Mozdulatok örök zenék isteni kínok
Egymásra és miránk hasonlító világok
Titeket ittalak s nem csillapult a szomjam
De a világ ízét megismertem azóta én
A nagyvilágtól vagyok mámoros
A partról honnan folyni láttam a vizet és aludni a bárkát

Figyeljetek reám ki Párizs torka lettem
És az egész világ majd énbelém folyik

Figyeljetek reám a világ részeg énekére

S a szeptemberi éj már lassan végetért
A híd piros tüze a Szajnába veszett el
Csillagok haltak és megszületett a reggel

(Vas István fordítása)

Hárman valának együtt, a potrohos biró,
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már,
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár;
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.
...

,,Enkidu, egyél kenyeret!
Kenyér az élet ékessége!
Enkidu, igyál bort!
Bor a bú feledtetője!

"… mi körülvesszük zsibongva a karókkal teli dombot, hol a tőkén zöld a fürt; ott a vincellér kezében reggel-este ég a munka, míg szívbéli izgalommal hajszol kétséges sikert. Hol kapát fog, hol meg ásót, töltöget, metsz és kötözget, s minden istenhez fohászt küld, a Napistenhez kivált. Kéjenc Bakkhosz nem törődik hű szolgájával, lugasban s pincefalhoz dőlve hűsöl, s egy apró faunnal fecseg. Az ital, mely félpityókos álomképeit teremti, tömlőkben, korsókban és nagy amphorákban mindig ott áll, hűs bolt alján, jobbra-balra, s futja ezredévekig. De ha minden isten, élén Héliosszal, permetezve s fújva, izzva s áthevítve, fürttel tölt bőségszarut, élénkülni kezd a szótlan vincellér művelte föld is, mozgás kél a lugasokban, lárma a tőkék között. Nyöszörög, recseg, csörömpöl, sok kosár, puttony, veder, s hol taposók gyúrják a táncot, mind a kád felé siet; ott a hamvas, tiszta lében dús szemek szent garmadája hetykén széttiporva habzik, s fröcsköl undok pép gyanánt. Most a réztányér s az ércdob fülhasító hangja zeng fel, mert a titkok éjjeléből Dionüszosz lép elő, kecskelábú férfiak s nők támolygó kíséretével, s ott üvölt vadul Szilénosz nagyfülű jószága is. Semmi fék! Hasadt patájuk minden illemet legázol, minden érzék kába örvény foglya, szörnyen zúg a fül. Részegek nyúlnak kupáért, kavarog a fej s a bendő, itt-ott egy-egy józan, ők is már a forgatagba vesznek, s mert új must számára hely kell, ó tömlőt ürítenek! " (Kálnoky László fordítása)

"Egy leányka és egy pohár bor meggyógyítanak minden nélkülözést, s ki nem iszik s nem csókol, az annyi mintha halott lenne."

Mások Frankhon boráért hadd rajongjanak csak,
magasztalják spanyol vagy olasz bor ízét,
vagy azt dícsérjék, melyben sirászi tûz ég:
magyar vesszõ nedvét kívánom én magamnak.
Ki csínján issza csak, életét megnyújtja annak,
ily nektár nem csiklandja az istenek ínyét,
nem szűr ilyent a Rajna és a Mosel-vidék,
azért, Duna, minden folyónál boldogabb vagy!
Erõ sarjad ki az aranyból: régi dal,-
magyar föld ontja az arany legremekebbjét,
a hegy tele arannyal, hát a nemes ital
ily erõssé, mint itt, másutt hol nevelkednék?
Én azt hiszem: Kánában a mennyegzõi bor,
az is magyar földben termett valamikor.

Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
De ilyen jó bogyót még nem ettem."

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az óbor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta;
Gyere pajtás, van még a hordóba!"

,,A víz az őselem. Először: a víz borrá változik; a bor vérré változik. A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem."

"Az ivás a szerelem legközelebbi rokona. A bor olyan volt, mint a cseppfolyós csók."

A hamis borról:"Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár pénzéhes, hisztérikus nőszemély."

"Igen, a Szekszárdi. Amíg nem jártam arra, nem is volt igazi és helyes képem róla. De amióta láttam a várost a fák közé rejtőzve, fölötte a dombbal, a messze kifutó szőlőkkel, szippantottam levegőjéből, azóta tudom, hogy itt csak ilyen bor teremhet. A Szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatra méltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel.
A Szekszárdi a lakodalom bora. Ez emeli át a menyasszonyt a házasságba. A merő tiszta Vénusz-bor. A fiatal Szekszárdit sohase keverd, de az öreget soha ne igyad tisztán, ha nem akarsz vesztedre törni."

"...Volt idő, hogy egész télen Csopakit ittam, egy kicsit sárgásrózsaszín pezsgő italt, amely bámulatra méltó arányérzékével állt az édeskés és a savanykás között. Mértéke, úgy vettem észre, pont három és fél deci volt. Kísérletet tettem másokkal is, és nem volt ember, akinél ne vált volna be. Ebből a borból három és fél deci! Ilyen a Csopaki. Ilyen egzakt, kétszer kettő négy bor ez.
Az Almádi kedveli a könnyű ebédeket és a délutáni alvást. A Füredi a romantikus. Az Arácsi bájos és egyszerű. A Dörgicsei valamennyi között a leghuncutabb. A Révfülöpi a legigazabb lugasborok közül való. A lugasbor az én szememben azt jelenti, hogy főképp szeptemberben késő délután, ha az embernek szívbeli barátja érkezik, akkor a lugasban üldögél vele és ezt issza igen kicsiny poharakból, de sűrűn. Levélíráshoz is ezt a bort ajánlom..."

"A bor lényege az ember, aki termeszti a szőlőt,
félti, gondozza, mint gyermekét,
majd elérkezvén a várva-várt pillanathoz,
kellő tisztelettel kóstolja az új termést."

"Egészséges és beteg ember számára egyaránt csodálatosan megfelelő, feltéve, ha azt helyes mértékben fogyasztják."

„A bor az italok között a leghasznosabb, az orvosságok között a legjobb ízű és az ételek között a legkellemesebb”.

Ikertestvérem Manlius elnöki
évéből, légy bár veszekedés, vidám
tréfák, panasz, vad csók vagy édes
álom edénye, te, drága korsó,

s gyüjtötte légyen szeszed akármi cél,
méltán nyúl érted a mai alkalom,
óh szállj le: Corvinus szelídebb
bort akar ünnepi asztalunkra.

Nem fog megvetni, bár filozófia
bugyog belőle, nem lesz olyan bolond:
mondják, Cato apánknak is sok
bor hevitette dicső erényét.

Te pezsdited a többnyire lomha észt,
hogy nyissa szárnyát, amin a bölcs soká
töpreng, a titkos terveket te
fölfeded isteni lendülettel;

szorongó szívnek ujra reményt s erőt
adsz, és gazdag lesz általad a szegény:
utánad nem rém a királyok
zord koronája s a fegyveres kéz.

Víg lámpafénynél Bacchus, a Gráciák
s – ha megjön – Vénusz lesz pohárnokunk,
míg csak az éj csillagát
tova nem űzi a felkelő nap.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ha bort iszol te, a földre egy kortyot önts ki előbb:
A bűn, ha nem rövidít mást, nem is bűn senki előtt.
Eredj, fogyaszd el, amid van, s ne szánd, hogy így eluszott -
A sors se szán: ha lesújt rád, megállni nincsen erőd.
Lábad porára! te cédrus, te kényeztetve nevelt!
Poromtól vissza ne vond lábadat, ha sírba dülök!
Ha égi lény, avagy ördög, ha ember és ha manó:
A kapzsiságot akár vétket úgy itélik el ők.
Az égi mérnök a hatszögletü lakás kapuját
Bezárta, s minden utat, mely felé visz, megkötözött.
A szőlő lánya kacsint, és az észt megejti e jel -
Feltámadásig a kocsmát, idő, kimélje dühöd!
A kocsma-út ragad el majd világunkból, Háfiz -
Kisérjék tiszta szived hű, imádkozó szeretők!

(Képes Géza fordítása)

Fénylik a bírs a tavaszban , a zúgó

gyors patakok gyökerét megitatják ,

s ott , hol a nimfa -sereg szűz kertje van ,

újra virágzik a felragyogó pomagránát ,

s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt ,

jár - kel az új venyigében a bor már :

bennem a vágynak nyugovása , sem évszaka nincsen , időtlen ;

mint ahogyan lobogó villámmal a thrák

északi szél söpör át a vidéken ,

Küprisz is úgy tipor engem örökké ,

néma könnyel , olyan feketén , eszelősen ,

egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól

és ma is úr a szívemben .

Én ittam őket. Ifjúság borából
Késő szürettel ittam, ám mohón.
Éreztem, nem soká tart ez a mámor,
Csak amíg önfeledten álmodom.
Szegény szobákban, messze a világtól,
Hol nem talált rám ellen, sem rokon,
A kis falukról a nagy égre néztem
S gyönyörbe ringattam száz szenvedésem.

Én ittam őket. Szerelem borának
Arany nedűjét szürcsölgettem én,
Nehéz bor volt, mélyén keserű bánat
És égető vágy és semmi remény.
Ó szőke bor, mely Anna lágy hajának
Színét idézted őszök éjjelén.
A porba vágta sorsom a kupámat
S üres lett asztala az ifjúságnak.

Én ittam őket. Feledés borát is,
Amelybe könny hull és üröm pereg,
És benne gyöngyözik az elmúlás is
S a búcsú, élet, szépség, tőletek!
Az öröm húrjának azt mondod: ácsi
És minden kortytól a szíved remeg
És minden kortytól józanulva látod:
Nincs már szerelmed és nincs már barátod.

Én ittam őket. Művészet borából
Maradt még pár pohárral, gondolom,
És fejfájást se hoz e tiszta mámor,
Ha torozom a napi gondokon.
Kiszállok véle e cudar világból
És kikötök azúros partokon.
És szőke ákác bólint, csöndes béke
S ez szebb, mint minden Annák szőkesége!

1
Az esti szürkületben
Fehérlik még az abrosz
S opálos szőke bor vár.
Anakreon, poétám,
Hadd olvasok ma tőled!
Valaha rég sok őszöm
És nyaram tovaszállott
S vén bibliotekában
Olvastalak - tanulván.
Hej ezer éves, édes
Mámor borát nem érzém,
Csak a görög igéknek
Nemes szépsége vonzott!
Most forr a drága újbor,
Most csókra vár az élet,
Szemem ma nem betűkön,
Formákon fog legelni!
Ma szám nem holt igéket,
De meleg szájat érez!
Anakreon, poétám,
Megkésve, megcsalódva,
Keresztény búsulással,
De régi, régi tűzzel,
Mely verseidben ég még,
Sietek egyszer élni,
Mert megkéstem nagyon!
2
Bár nincs görög derű már
S a magyar ég is álmos
És fátyolos az alkony
És fázékony az estve,
Azért mi, cimboráim
A borban és a búban,
Próbáljuk áldomással
Köszönni az életet!
A habár vinkó a bor ma
S a nóta egyre gyérül,
Gondoljunk most az őszre,
Mely biztos elmúlását
Bíbor pompába vonja!
És nézzünk áhítattal
A sárgás napsütésre,
A nászra, mely az ősszel
A nyarat összehozza.
Múlóban szép az élet,
Szürettel szép a mámor
S ha egyre nő az árnyék
S a lomb is egyre hervad,
Legyen a dal harsogóbb,
Legyen a bor tüzesebb!

Már üldögélek földi porban,
Gyönyörködöm alkonybiborban
S álmot lelek homoki borban.

Öblös mellel szeptemberbe
Vad dalokra fenekedve,
Nekikeserülve most,
Rajt' igyunk egy huzamost!
Égjen a bor fene kedve
S forrjon át a dús erekbe,
Hát igyunk egy huzamost!

Egyik kortyra jő a másik,
Ifjú fogam úgyse vásik
S fejem úgyis szürke lesz,
A bánattól szürke lesz.
Hejh, én láttam a bokáit!
Hajh, de bor a bátorság itt
S nagy-sanyarú ünnep ez.

Bor, cselédem így veszünk el,
Egymást égetjük tüzünkkel,
Hajh! de virul az a lány!
Hejh! de szép is az a lány!
S élni úgyis keserűn kell,
Ha veszni kell, hadd veszünk el,
Csak viruljon az a Iány!

Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedvesemnek várva vitt hír.

Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.

Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserők tüz-istenkorcsa.

Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.

Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!

Ugy-e pajtás mulatunk ma,
Pár litert a holnapunkra!
Üsse kő, a bor ha drága -
Diák mulat itt magába!

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Volna nékem bánatom is,
Csitítgatom, altatom is.
Nincs rendbe a szíve tája -
Legény felejt itt bújába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Ne gondoljunk bánatunkra,
Azért jöttünk, vigadjunk ma!
Hej! az a lány, az se bánja
Ki iszik itt bánatába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó - egy jó hajtás!

Korcsmárosné! szóljon szép szót,
Hadd feledjem, ami rég volt!
Nincs anyám, ki szedjen ráncba -
Árva búsul itt magába.

Csak még egyet igyunk pajtás!
Üres kancsó - csak sóhajtás.

Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
Kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfogassa
Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
Hajam barna fürtibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
Nyilt karod között lelem!

,,A borivást ... nem kell megvetni, vagy tiltani, inkább ajánlani érdemes, sőt, mint erősítő szert és kitűnő kedélyjavítót az orvosoknak olykor egyenest - igaz csak mértékkel - rendelniök szükséges."

...Bor (-t látni): tolvajlás ér. Sok bort inni: jegyez vállalkozást, mely jól sikerül. Bortól tántorogni: szégyen. Bort csapból folyni látni: gonosz jegy. Bort eladni: szerencse. Bort vizsgálni: látogatás, jókedv.
1756-os könyv szerint: bor fejér avagy zöld: jókedvű lészesz. Bort feketét látni: munka, dologtevés. Bort csávárlottal látni: gonosz. Bort akarni venni: járás. Kerner szerint: borcégér: részegség. Borecet: sanyarú helyzet; borház: remény; borházban időzni, s benne bort inni: óvakodj barátaidtól. Borlopó: ambó vagy ternó. Borkő: hamisság. Borszag: betegség. „Borecetet innya: visszavonás. Bort alkalmasint innya: jól elrendeli dolgát.”
Útonjárónál bort venni: jó esztendőt jegyez. Szent Mihály napján borral álmodni: bajt jegyez pincékben; József napján: gyenge szüret; Szent Ivánkor: rossz gazdálkodást mutat.
1833-as szerint: bort zsidóktól venni: perpatvar a famíliában, esetleg elválás a feleségtől, gyermektől.
A lipcsei nagy álmoskönyv szerint: vörös bort inni: rendkívüli szerencsét mutat.
Más feljegyzések szerint: törött bor: haláleset jele; borospohár (telve): vágyakozás asszony után; üres borospohár: betegség; borospince jelent kétes társaságot, hol kellemetlenségben lesz részed.
Saját jegyzeteim szerint: bor, amely megtölt: elégedetlenség.
A különös álmokból: borban úszni, belőle ki nem menekülhetni: közelgő betegség. Bor, amely fejedre folyik: szégyen.
Gvadányi Márton szerint: bor okádást jegyez...

...Szőlő. Áldás.
Szőlőt vendégednek szedni: jegyez kibékülést ellenségeddel. Szőlőt (zöldet) enni: elmulasztott érzelem; piros szőlő: betelt öröm; fekete szőlő: fáradságos élet. Rothadt szőlőt enni: sohase éred el célodat. (1833.)
Szőlőben keserűséget találni: valaki megmérgezi örömödet. Szőlőlevél: szemérmetlent hallunk. Igen nagy szőlőfürt: jegyzi életedet. Fonnyadt szőlő: találkozás egy elmúlt szerelemmel. Téli szőlő, amely volna igen édes: jegyzi, hogy reád gondolnak a múlt időből. (R. M.) - Szőlőlugasban ülni: lemondani. Szőlőt kapálni: hosszú élet. Szőlőskertben járni gazdának: nagy öröm; másnak: eredménytelenség. (S. j.)
Szőlő, amely nőne keblünkön: jegyzi, hogy érdemtelenek kihasználják jóindulatunkat. Szőlőt akasztani: jó házasság...
....Szőlőt látni: tisztesség, áldás. Szőlőt a töviről leszakítani: haragosoddal békülsz.
Szőlőt, fehéret, látni: nagy haszon. Szőlőt, fehéret, enni: jó és gazdagság, veres, nemigen jó. Szőlőt, poshadtat, enni: nemigen viszed véghez ügyeidet....

Hogy s hogy nem, de egyszer
Kolozsvárra jövet
elveszett az úton,
el a török követ.
Pedig egyenest az
isztambuli öreg
szultántól jött volna,
ha megjön a követ.
Fényes kísérettel,
ahogyan csak jöhet
Konstantinápolyból
egy szultáni követ.
Födte a lovát is
selyembrokát-szövet,
bíborban, bársonyban
lovagolt a követ.
Turbánjára forgót,
derekára övet
a fényes szultántól
kapott volt a követ.
Csillogtatta a nap
a sok drágakövet:
éjszaka sem veszhet
el egy ilyen követ!
S mégis, amint mondják,
Enyed táján jövet
kámforrá változott,
odalett a követ.
Telt és múlt az idő,
s a szultánnak szöget
ütött a fejébe:
hová lett a követ?
Se híre, se hamva,
kerékbe is töret
mindenkit, ha el
nem kerül a követ.
- Halál fia, aki
parancsot nem követ,
reggelre meglegyen
az elveszett követ! -
Agák, bégek, basák,
ki csak számba jöhet,
indultak keresni,
hol lehet a követ.
Jöttek dérrel-dúrral,
s Enyed táján jövet
kámforrá változtak,
akárcsak a követ.
Dühbe jött a szultán.
- Biztosan egy követ
fújnak a piszkosok
s a hóhányó követ.
Együtt szedik ezek
a tejről a fölet,
de jaj nektek, agák,
bégek, basák s követ! -
Azzal lóra pattant,
s jött, ahogyan jöhet
maga a nagy szultán
s nem holmi kis követ.
Pompáját leírni
fölösleges szöveg,
koldusnak látszana
mellette a követ.
Jött hát, s mit ad Allah!
Enyed táján jövet
eltűnt a szultán is,
akárcsak a követ.
S így a mai napig
nem tudjuk, az öreg
szultántól mi hírrel
jött volna a követ.
Hódolatot kívánt,
vagy csak aranyövet,
ónkupát szegődni
jött volna a követ?
Hódoltatni ide
ugyan jönni jöhet,
de amit kap aztán,
viheti a követ.
Vihetné, de hol van?
Enyed táján jövet
el mégsem párolgott
kámforként a követ!
Gördítsük le hát a
titokról a követ:
vénséges vén pince
mélyén ül a követ.
Az történt ugyanis,
Enyedre béjövet,
szörnyen megszomjazott,
s vizet kért a követ.
- De vízzel Enyeden,
ó, nagyságos követ,
akkor se kínáljuk,
ha kerékbe töret! -
Kortyolt egyet-kettőt,
de minthogyha tüzet,
lett a bortól egyre
szomjasabb a követ.
Lement a pincébe
- elég is a szöveg! -
még most is ott iszik
az elveszett követ.
Agák, bégek, basák,
Enyed táján jövet,
jutottak a nyomon,
ahová a követ.
Ott van a szultán is,
azt fújja az öreg:
- Tudtam én, hogy egyszer
megkerül a követ.
Én is majd folytatom
egy-rímű versömet,
mikor Kolozsvárra
érkezik a követ.

Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.

Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.

Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.

Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.

Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.

Minden por, álom,
S füst e világon;
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámzó vére,
S bérét más látja.

Békételen, bús,
Senyved magába,
Kétség s remény közt
Vár s fél a kába
Percet s esztendőt.
Miért törődöl
Szűk életeddel?
Napod ma mit nyújt
Köszönve tedd el,
S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy estve,
Szélben vagy csenddel,
Eljön magától
Sorsod mit rendel:
Miként nyár és tél.
Ernyőt keress, ha
Készűl borúlni,
Szenvedj, ha nem tudsz
Hová vonulni,
Fordulhat a szél.

Éld a jelenlét
Percét s óráját,
Együtt lefutja
Jó s rossz pályáját,
S együtt húny véled.
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet!

„Barátot bor közt, bort sajt után, lovat istállóban, leányt bálban ne válassz.”

Viráglugasban telt kancsó ragyog, -
Iszom, iszom, csak jómagam vagyok.
A hold-komát pohárral invitálom, -
Hopp! itt az árnyék, együtt így a három.
A hold bizony nem ért e víg csudához,
De lám, az árnyék mindent jól utánoz.
A hold kísér s az árny, e vén ravasz,
Így dőzsölünk, míg tart a szép tavasz.
Ha dúdolok: a hold ütemre billeg,
Ha táncolok: az árnyék frissen illeg.
Így józanul, vidáman összeférünk,
Ha már berugtam, más-más útra térünk.
Remélem, hogy maholnap mind a hárman
Közönnyel bolygunk fent a fellegárban.

"Erős a bor, erősebb a király, még erősebbek az asszonyok, de az igazság a legerősebb."

"Aki nem szereti a bort, az asszonyt és a dalt, bolond marad egész életében."

"A valódi bölcseknek két fajtája van. Az egyik öngyilkos lesz, a másik állandóan itallal bódítja szellemi képességeit."

" A harmadik felbukkanása a párkapcsolatban ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember egy üres borospohárral a kezében összetalálkozik valakivel, akinek a kezében egy üveg bor van."

"A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett. "

"Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság."

"A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét."

"A szóda már a civilizáció, az igaz, de nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka."

"30-ig hevít a nő; azután a bor; azután a kemence sem."

52.
A bornemivás az én szivemnek árt csak,
sőt végzetesen az életkedvnek árt csak;
próbálgatok inni ezt-azt ínségemben,
de hát ami nem bor, szív-betegnek, árt csak.

59.
Ámbár nyomorult fejemhez bűn szennye tapad,
reményem a földi mennyben nem fogy, nem apad;
hajnal fele részeg-holtan így eszmélek:
bor kell, szerető - nem mecset és nem imapad.

107.
Egy kocsma előtt ballagok éjjel s látom,
részeg öregember dőlöng, korsó vállon.
„Nem szégyeled-é magad - mondom -, Isten néz!”
„Igyál - felel ő. - Ha néz is: megbocsátón!”

181.
Kelj fel, gyere, pengjen lantunk, te drága barát,
igyunk, ne törődjünk vele, mit szól a világ,
adjuk imaszőnyegünk el serlegnyi borért,
és csapjuk a földhöz jó-rossz hírünk poharát!

108.
Mátkát ne gyalázz meg soha, új, tiszta nedűt,
önts bűn-zavarost a földre, bánat-keserűt,
öntsd kétezer álszent vérét, hadd nyelje a föld,
csak ezt ki ne öntsd, e drága, ez égi derűt!

197.
Egy jó kupa bor száz szívvel, hittel ér fel,
egy korty a mesés Kínával, hidd el, ér fel -
földön van-e más ily keserű, mint e rubin
bor, mely ezer élet édes ízzel ér fel?

103.
Sok bort iszom én, de részeges mégse vagyok.
Mást, mint a kupát én soha meg nem ragadok.
Én csak borimádó lehetek: sejted-e, mért?
Hogy oly önimádó ne legyek, mint te, nehogy.

195.
Amíg fiatal vagy, az ital sokkal jobb,
egy szép tulipán-orcájuval sokkal jobb -
vénen, e rom és sivatag világban már
jobb elhagyatottan inni; jaj, sokkal jobb!

171.
Ha meghalok, borban mossatok meg engem,
borról legyen szó, mikor temettek engem -
feltámadáskor, ha majd kerestek engem,
a kocsmaajtó porában leltek engem.

111.
Hírnévre nevet váltani: szégyenletes út,
ám tűrni a zsarnok sorsot sem épp helyes út,
aszkéta gyanánt kitűnni: vágy-tévelyes út,
szőlőnedün ittasulni: tökéletes út.

(Fordította: Halasi Zoltán)

„Tölts egy keveset magadnak és tégy úgy, mintha meginnád. Töltsd újra a hölgy serlegét folyamatosan és hamarosan a tiéd lesz.”

Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.

És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Bor tanítja húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor tanítja elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty - s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

Semmi vágyam, semmi kedvem
A borostyánkoszorúhoz!
Magyarország szép leányi,
Szőlővessző-koszorúval
Koszorúzzatok meg engem,
Mert a szőlővessző és a
Költő sorsa oly hasonló.
Költő és a szőlővessző
A világnak adja lelkét.
Szőlővessző lelke a bor,
A költőnek lelke a dal.
Lelkünket ha általadtuk
Borban, dalban a világnak:
Elhervadunk, elenyészünk.
És midőn már elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s dal mellett
Vígad a világ!

Miljom átok! bort a billikomba,
Részegítő, lánghullámu bort!
Mely keservet és bút martalékul
A felejtés örvényébe hord.

Bort öblébe váltig a kehelynek.
Bort elémbe szakadatlanúl!
Idenézzen a puszták homokja,
És ha nem tud inni, megtanúl.

Kedvben ég e csont velője máris,
És eremben a kéj habja forr;
Üdv neked, te mámorok homálya!
Üdv neked, te mámor anyja, bor!

Hah, e kancsó a mesés világnak
Feneketlen hordaja talán?
Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
Puszta szájjal ásitoz reám;

Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam -
Éljen a nemes keblű barát,
Ki, midőn a vész harangja zúgott,
Szent hűséggel nyujtá jobb karát;

Éljen a világ dicső folyása...
És az élet... és a szép világ...
S az igazság védpalástja, mely az
Üldözöttnek menedéket ád;

Éljen a sziv biztató vezére,
A varázsdalt pengető remény;
Éljen a menny, a pokol és minden,
Minden éljen... oh csak vesszek én!

Megiszom én a bort, mert szeretem,
De néha megy belém nagy nehezen;
Azonban rajtam nem fog ki soha,
Minden dolognak van oka-foka.

"A kancsó zsarnokszív" - azt gondolom -
"Ki kell belőle a vért ontanom!"
S e gondolatra kancsóm kiürűl,
Készítették bár feneketlenűl.

Meredek a pincegádor,
Nehéz teher az a mámor.
Hazafelé mendegéltem,
Terhe alatt összedőltem -
Összedőltem!

Elnyúltam a föld színére,
Megeredt az orrom vére.
Ha ott tégla nem lett volna:
Orrom vére nem folyt volna -
Nem folyt volna!

Nem járnék én a pincébe
Jó időbe', rosz időbe'...
De tehetek is én arról,
Hogy oly igen jó az a bor -
Jó az a bor!

Hm, bizony csak sok nem úgy halad,
Amint kéne, itt a nap alatt.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Tenger a pénz, melyben elsülyed
Sok hajó: elv, jellem, becsület.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Korpafőt diszít selyem kalap,
S az okos fő teng daróc alatt.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

A lét könyviből e szót "barát"
Az idők régen kivakarák.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Egyenesség, nyilt őszinteség
Rókaságnak zsákmányúl esék.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Feleséghűség járatlan út,
Rajta már csak az együgyü fut.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Igazmondás elhajított kő,
Hajító fejére visszajő.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Megterem sok prédikáció,
Nem igen hallgatják, bármi jó.
Szikrát sem törődve szól a bölcs:
Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

Rég veri már a magyart a teremtő,
Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
Lesz-e még ezen a földön jó napja?
Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

De ha isten bút adott e nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
Hol terem több jó bor és több szép leány,
Mint itt, belül Magyarország határán?

Leányt ide, leányt az én ölembe!
Hadd szorítsam két kezemmel szivemre,
Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
Vessek számot sok keserű bajommal.

Hát az a bor? hej, a borral ide már;
Sírja belém piros könnyét a pohár!
Piros könnye tüzes, mint istennyila,
A kialudt életet is meggyujtja.

Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem.
Repedjen meg örömébe', bujába'...
Igy vigad a magyar ember, hiába!

Azt mondom, amit mindig mondok:
Ne háborgassanak a gondok,
Ne háborgassanak bennünket!
Legyen vidámság, tréfa, nesz;
Ifjak vagyunk és ifjuságunk
Idő jártával odalesz.

Járjunk a szerelem kertében,
Virág ott nyílik minden lépten;
Ha meg talál tüskéje szúrni:
Illatja gyógyulást szerez.
Szeressünk! mert erőnk szeretni,
Idő jártával odalesz.

Midőn a szerelem kertében
A nap tikkasztón süt az égen:
Térjünk hüs árnyékú lugasba
A borgyümölcs tőkéihez.
Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
Idő jártával odalesz.

E kép a legszebb élet képe;
Adjunk érette bút cserébe.
Mint fellegekre a szivárvány,
Reánk mosolygani fog ez,
Ha majd derengő ifjuságunk
Idő jártával odalesz.

„A bor táplálja az erőt, a vért és a férfi hevét”

Honnét e féktelen, e víg győzelmi lárma?
Kit csábít és hova a kártya meg a dob?
Miért az arcok ragyogása
s a rusztikus dalok?
Kiérdemelte köreinkben
a szabadság a friss babért.
Imé, eljött a délceg isten! -
kiáltja boldogan a bolydult utcanép.
Imé Bacchus, ki sose vénül,
India békés hőse ő!
Életöröm! A reszkető
húr véled telve zengni készül
himnuszt annak, ki oly dicső!

Evan, evoé! Ejnye, hol hát
boroskupám? S a koszorúk?
Thyrsust is hozzatok, ti szolgák -
most békés harcosok viselnek boldog háborút!
Imhol Bacchus, mindenki látja,
kezében thyrsusát viszi,
aranylón hullnak homlokára
a szőlőfürtök tincsei.
Ömlik a bor. Morc tigriseknek
fogatán fut Bacchus tovább,
körötte Éroszok lebegnek
s hódolva zengik himnuszát.
Emitt faun- s szatírcsoport, a
szarvuk borostyánnal bevont,
ahogy a néptömeg sodorja:
valamennyi aképp tolong
a vágtató fogat nyomán, míg
sokak szájában ott a pánsíp,
mások korsót visznek tova,
van, ki megbotlik: serlegéből
szőnyegre ömlik rőt bora…
(Ha így jársz, senki sem segél föl -
jussod baráti hahota!)
Látom a díszes menetet,
hallom pergését víg doboknak,
nimfák és szilvánok dobognak,
vad körtáncban örvénylenek,
viszik Silenust, aki meg se
moccan. Bor habja hull a gyepre,
szirmok szóródnak szerteszét,
és hozzák thyrsus-vesszejét
a vénnek, béke zálogául,
zafír-fedős aranykupák
jelentik az erős, vidám úr:
Bacchus csodás ajándokát.
De már a messzeség se néma:
bacchánsnők mezítelenül
özönlenek a part felé s a
hajuk vállukon szétterül.
Az ujjaik között gyors dobverők forognak,
a rettentő zsivajt visszhangozza az ûr.
Bûvöl varázslata a fürge táncosoknak,
amint járják a réteken,
ifjak tömege sorakozgat
köréjük lelkesen.

Fiatal lányok énekelnek,
dalaiktól a szív elernyed,
majd fellobog benne a vér,
keblük hullámzik epekedve,
szemükben eltökélt sóvárgás gerjedelme
sugallja: csak a percnek élj!
Előbb félénken, tétovázva
fejezi ki a szív riadt
érzéseit a lányok tánca,
aztán mindenkit elragad
a kéj arcátlan orgiája.

S mezőkön, dombokon a népség szétszalad,
sokan thyrsussal integetve
ujjonganak - és erdők rengetegje
visszhangozza a hangjukat:
Evan, evoé! Ejnye, hol hát
boroskupám? S a koszorúk?
Thyrsust is hozzatok, ti szolgák -
most békés harcosok viselnek boldog háborút!

Barátaim, a feledés szép
napján ne bánkódjunk tovább,
Bacchus, a múzsák és a szépség
ünnepe van - igyunk tehát!
Evan, evoé! Ejnye, hol hát
boroskupám? S a koszorúk?
Thyrsust is hozzatok, ti szolgák -
most békés harcosok viselnek boldog háborút!

(Baranyi Ferenc fordítása)

Elég, Uram. Olyan nagy volt a nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

(Rab Zsuzsa fordítása)

" Ha az Úristen nem akarta volna, hogy jó borokat igyunk, nem teremtett volna ilyeneket."

"Egy könyv, egy jóbarát, egy palack bor boldoggá tesz."

"Életünk meghatározó érzése a szerelem.
Szerelem szövődhet Férfi és Nő között,
De szövődhet Ember és természet között is!
A Bor legtökéletesebb példája ennek a kapcsolatnak."

"Sok esetben azonban szükséges az embernek a bor. A gyenge gyomrot erősíti, az elfogyott erőt újjáteremti, a hideglelősnek meleget ad, ha sebre cseppented, begyógyítja, elűzi a búskomorságot, messze kerget a lélekből minden fáradtságot, vígságot hoz, és az utitársnak kedve is megjön a társalgásba."

"Én, barátaim, teljes szívemmel az ivás mellett vagyok. Mert mélységesen igaz, hogy a bor, lelkünket öntözvén csitítja a fájdalmat, mint ahogy az olaj föllobbbantja a lángot. Ám nekem úgy tűnk, hogy az emberi test hasonlatos a növényekhez. Ha túlságosan bőven öntözik őket az istenek, nem tudnak kiegyenesedni, nem járja át őket az enyhe szellő lehelete; ám ha csak annyit isznak, amennyire szükségük van, szálegyenesen nőnek, virágot hajtanak és gyümölcsöt teremnek. Hasonlóképpen mi is: ha színültig töltjük a kupát, testünk és lelkünk megbicsaklik hamarosan, levegőt is nehezen kapunk, szó meg alig jön a szánkra. Ám ha a szolgák gyakran, de csak mértékkel töltenek kicsiny poharainkba, a bor nem részegít meg bennünket, hanem édes ösztönzése révén egyre vidámabbak leszünk."

"A bor elaltatja a férfiak lelkében a fájdalmat, mint a mandragóra az embereket, és lángra gyújtja a vidámságot, mit a tűz az olajat."

1 Sok részögös, hallgassátok erkölcsötöket,
Isten ellen részögségben ti vétketöket,
Mert gyakorta felejtitök ti Istentöket.

2 Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
Az jó bornak meglelését megbeszélenöm,
Sok rendbéli részögségöt megjelöntenöm.

3 Bárkájából Noé atyánk mikort kiszálla,
Mindenféle népét, barmát el-kibocsátá,
Ez szép szárazföldön Isten elszaparítá.

4 Ez időben az szőlőhegy soholt nem vala,
Paradicsomban Isten terömtötte vala,
Paradicsomból az vízezön kihozta vala.

5 Sőt egy magas hegyben szőlő megmaradott volt,
Az Noéhoz közel szőlő gyükerezött volt,
Meleg nyárban szőlő fővel szépön termött volt.

6 Találá meg egy bakkecske, szép voltát látá,
Gyömölcsét megharapálá és megvidula,
Szép szakállát igen rázá, magát hagyigálá.

7 Igen hamar kihozatá, Noé hogy hallá,
Kis kertében béhozatá, elplántáltatá,
Oroszlánvért és majomvért hamar hozata,

8 És disznóvért és kecskevért ő kerestete,
Szőlő tövét mindezökkel megőtözteté,
Ő az vizét megszereté, soká terjeszté.

9 Nagy vígan vesszőjét Noé elültetteté,
Kapásokkal mívelteté, hordót töltete,
Egy kedvében az jó borban Noé köppente.

10 De lám, Noé az jó bortúl megrészögödék,
Szertelenül ruhájával ő elaluvék,
Az kisebbik fiátúl, Kámtúl, megmevetteték.

11 El-kiméne, atyját, Noét bé sem fedözé,
Két bátyjának: Semnek, Jáfetnek azt megbeszélé,
Egy palásttal az két bátyja hamar fedözé.

12 Az Noénak szemérmére ők sem nézének,
Visszanézvén, tisztösségöt atyjoknak tevének,
Némikor Noé felserkene, hogy kimenének.

13 Kárát vallá ennek az Kám ő magzatiban,
Mert ezt Noé mind megérté, lőn nagy haragban,
Megátkozá Kámnak fiát ő nagy búában.

14 Nám, az Kámnak öregb fia Kanaán vala,
Sem-, Jáfetöt az vén Noé áldotta vala,
Hogy őnékik az Kanaán éltig szolgálna.

15 Ifjak, erről tanulhattok, mint atyátokat
Tisztöljétök, hallgassátok ti anyátokat,
Hogy reátok ne vegyétök az ő átkokat.

16 Isten Noét vénségében kivötte vala,
Ötven héján ezör esztendég éltette vala,
Világszerte az ő magvát elsokasítá.

17 Részögösök, megértsétök ti rendötöket,
Az bor miá különb-különb természettöket.
Oroszlánvérben kik részesök, mondják ezöket.

18 Bátor szívök, mint Sámsonnak, igen erősek,
Bajviadalt vitézökkel semminek vélnek,
Józanulván, ha rákelnek, bokrot keresnek.

19 Az majomnak természeti igen játékos,
Mit mástúl lát, azt műveli, oly igen okos,
Ő vérében aki részes, olyan játékos.

20 Tehetségöt részögségben sokat késértnek,
De nagy sokak erejökben csak szégyönködnek,
Kik amazt es elszalasztják, táncban elesnek.

21 Oly rút férög disznó-férög ő állatjában,
Ő bársonyát nem kíméli, hever az sárban,
Ő vérében azki részes, hever az sárban.

22 Részögösök, kecskevérben azkik részesök,
Mert kecskéknek természetök, tombolnak, szöknek,
Magasságra felugordnak, kosul öklelnek.

23 Bémerülnek az bormarók sok tombolásban,
Kecske módra felszökésben és nagy sok táncban,
Részögségben sok gonoszság lészön az táncban.

24 Alázatos, békességös egyik részögös,
Az második csak garázdás és oly versönyös,
Imádkozik és bűnén sír harmad részögös.

25 Negyedfélék apróságot igen kívánnak,
Ötödfélék dúlnak-fosztnak, oly igen lopnak,
Hatodfélék csak hallgatnak, mert megnémulnak.

26 Igen bölcsek hetedfélék, mint Damján lova,
Részögségbe veteködnek az hit dolgába,
Szentírásból semmitudók ők józanságba.

27 Nyolcadféle részögösök vannak udvarba,
Vitézségök, bölcsességök nincsen magokba,
Nyalánk hálót ők tanultak az ő dolgokba.

28 Nyelvesködnek, ők csácsognak úrasszony előtt,
Mit kívöl hallnak, azt beszélik úrasszony előtt,
Soknak ejtnek nagy bánatot baráti előtt.

29 Az urak, nám, asztalokhoz azért ültetik,
Eszös népek az asztalnál csúfnak ítélik,
Mert csúfságát az asztalnál sokan mevetik.

30 Nem kell akkor hegedülni, lantot pöngetni,
Szép dolgokat krónikákból nem kell zöngeni,
Csalfa bíró mert ott csácsog, azt kell hallgatni.

31 Az csélcsapás többet használ az vitézségnél,
Hízölködés, csúfolkodás lantnál, énöknél.
Társim, ezzel se gondoljunk, igyunk jó kedvvel!

32 Gondban esik, elaluszik az kilencedik,
Az bor szagát ő megérzi, ha elkerülik,
Ott feltekint, az pohárért igen morgódik.

33 Igen eszik az tizedik, virradtig iszik,
Nagy gazdagnak véli magát tizenegyedik,
Az házsárton mindent elveszt tizenkettődik.

34 Száguldásval lovát veszti tizenharmadik,
Megsiratja kárát másnap, megjózanodik.
Mind virradtig elbúdosik tizennegyedik.

35 Olyak vadnak, gyaloghidat meg sem találnak,
Az híd mellett, hipp! az sáron általgázolnak,
Lábok nékik négy is vagyon, vélnéd baromnak.

36 Meg sem mosdik borzas fővel tizenhatodik,
Az konyhára, az pincébe ottan béesik,
Ha meglátod mint Markalfot, bolondoskodik.

37 Ez es nem jó, részögségbe ki vereködik,
Jámbor házasát, jó szolgáját kik szidják, verik,
Meg is ölik, részögségbe néha történik.

38 Hogy megértsed, il részegös tizenhetedik.
Tíz-nyolcadik az jó borban mindaddég iszik,
Rókát szaggat, száját törli, ű esmég iszik.

39 Sokan vannak, részögségben sokat ígyérnek,
Tűlök kérik, józanokban tetszik mérögnek,
Nevet vesznek, mert űt mondják hazug agebnek.

40 Az huszadik szolgálatját igen ajánlja,
Szükségkorán ha meglelöd, azt elhallgatja,
Il barátot, atyafiat minden utálja.

41 Gondolkodnak bornemiszják, igen hallgatnak,
Részögösök mit csácsognak, azt mosolyogják,
Hogy bölcsebbek ők volnának, mind azt alítják.

42 Az bor szaga ő fejöket ott általhatja,
Csácsogását, felszökését minden meglátja,
Asszonyoknak az szebbikét táncban kívánja.

43 Bormegiszják nékik vannak, mikor akarják,
De az álnok fösvénségért ők bort sem isznak,
Mikor isznak, erkölcsöket jóvá sem hagyják.

44 Azkik urak, asztaloknál sokan ravaszak,
Súg, hogy félön az vendégöt hogy bolondítsák,
Ű magának lágy italját félig iktassák.

45 Az asszonyok, szép lejányok, nagy gyengén élnek,
Az asztalnál ők sem esznek, nagy fittyel élnek,
Maga még reggel szép sölt kappant ők elnyeltenek.

46 Ezöstkannácskát az pincébe eligazítnak,
Regtől fogva kit éfélig meg sem szárasztnak,
Két rossz tálat ők zörgetnek, szöknek, tombolnak.

47 Ez kannácska meg sem szárad, rejtökbe tartják,
Nagy gyakorta jól köppentnek, fart igazgatnak,
Onnat hazól férjök éhöznek, szoméhoznak.

48 Sőt ők gyakran ablakokban hogy hímöt varrnak,
Rejtökhelről borosedént ők előrántnak,
Egyet-kettőt akasztalnak, ők esmég isznak.

49 Vénasszonyok, jaj, szegényök, ők is kullagnak
Setét herre, bort ha kapnak, eltoszogatnak,
Az leányok ha ellopják, igen kogyognak.

50 Utálják az jó bort az nagy tömlőjű dajkák,
Tejök jüjjön, bort ha kapnak, gyakran kortyantnak,
Az gyermökön elalusznak, néha megfojtják.

51 Vén szakállú hopmestörök mikor köppentnek,
Ott csácsognak és mint lehet, tombolnak, szöknek,
Az asszonyok, szép leányok, azon mevetnek.

52 Jó bort kérnek, ha nem adnak, igen zúgoldnak,
De ha jó bor palaszkjokban, ők danógatnak,
Szakállokat borzogatják, ők esmég isznak.

53 Ímé, elrejtőztenek volt az vígságtevők,
Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.

54 Gyorsan köppent, még idején békeni magát,
Szunnyad, véti ő nótáját, vonszja az fáját,
Meg is ütik, néha történik, bottal az hátát.

55 Székön ülő sok tolvajok lesnek piacon,
Nagy morgással átkozódnak szenes fazekon,
Alól gyújtják, fölyül ontják az bort akkoron.

56 Árujokat olcsón veszik, nagy drágán mérik,
Néha ifjak aludt szénbe puskaport rejtik,
Az fellobban, Valkó vidékét elpörzsölik.

57 Gondoljátok, részegesök, ti vétketöket,
Melyekbe megbántottátok ti Istentöket,
Il erkölcsnek, részögségnek vessetök véget!

58 Az bort Isten nagy jó végre nekünk terömté,
Mértékletösségvel véle élnenk engedé,
Józanságval minden őtet szépön dicsérné.

59 Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet végyünk,
Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk,
Ha különben cseleködünk, lelkünkben vészünk.

60 Azki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,
Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.

Vénusz, az alkony csillaga,
Lobog az égen egymaga,
Epedő égi kurtizán,
Lankad a bíbor nap után;

Mire a többi csillagok
Szelídebb fénye felragyog,
Már ott is hagyja az eget,
S buján ledől a hegy megett.

De körül tüzes a világ,
Őrjöngenek az esti fák;
Illatjuk omlik, mint a vér,
És szürcsöli mohón a szél.

Mert illat-vámpir ez a szél,
A virágok vérével él,
És nékem is hajamba kap,
Arcon karmol, cimpán harap.

S szívemben, mélyen valahol,
Valami lázadás dalol,
Minthogyha pezsdül olykor a
Hűs pinceodvak óbora.

A régesrég eltemetett
Vágyak kezdenek éneket,
És sustorogva, sírva forr
Május éjén a régi bor.

Ezt sírja: élni, élni még!
Mert élni, jaj, sohsem elég!
Az élet örök táruló:
Aki nem éli, áruló!

...És hallgat régen a világ,
Már elzsongultak mind a fák;
A szél, az ittas denevér,
A vak lomb közt pihenni tér,

De még sokáig a bibor
Fényekkel ordas régi bor,
Át pókhálós, vén gyászokon,
Dalol a sötét ászokon...

Pajtás, igyunk, vad a világ,
Setét kohóju hámor,
De édes kert a szerelem,
S szelíd lugas a mámor,
Legyen ma társunk Bacchus úr
S a rózsásfürtü Ámor!

Ma még habzik minden pohár,
Hogy mámor kincsét ossza,
Ma még a föld angyalvilág,
Amelynek nincs gonossza,
Holnap minden letünt napunk
Egy-egy komor Kanossza.

Ma még szívünkben ég dicső
Eszmék szent égi kéje,
Hisszük, tövisbokornak is
Terem szelíd fügéje,
S holnap setét káromkodás
A megváltás igéje.

Hamar fakul a drága lomb,
Mely zöld reményszínt lenget,
Hamar zuhan a drága nap,
Mely csiklándón melenget,
S a lánykéz is csak arra jó,
Hogy megsimítsd s elengedd.

Bizony pajtás, rosszul van így,
És sose lesz tán jobban,
Szemünk fényén ravatalok
Üzenő fénye lobban,
S szivünk ütésén hallgatag
Hantok jóshangja dobban.

"A legnemesebb boroknak is van seprőjük."

Kit illet e pohár,
Mely kézről kézre jár?
A hős Egert,
Hevesnek fiait.
Te vagy Heves, kit felköszöntök itt.
Boldog vidék! egy holló szálla le,
S nem láttam: földed olyan fekete.
Te hogy derítsd a költő asztalát,
Hozzá borodnak fűszerét adád.
Mégis van egy panasz, mely szívre hat:
Mért látom vérbe mártott tolladat?
Tollaidra -- bár fehér vagy feketék --
Ellenség vére jobban illenék.
Ki a magyar, ha még
Heves sem az?
Mégis közöttük gyűlölség hadaz.
De mit beszélek? itt a bor,
Csepjeiben hősök vére forr,
Igyunk: javuljon a beteg!
Ki ép, az isten tartsa meg!

S e második pohár
Kinek nevére vár?
Egy új világ van
Méneshegy alatt,
Mely gyors erővel cél felé halad.
Hegyen és síkon annyi ott a kincs:
Azt kérdezhetnéd, hogy még mije nincs?
Végig fut rajt' a jövevény Maros,
S bár nem mind üdvös, mit vad árja hoz,
De büszke fejjel termő partinál
Egy ifju város tündérképe áll.
Tüzpont gyanánt függ e város szeme
S alatta áll az alföld szelleme.
Magyar szellem! lobogj e városon:
Magas reménnyel néz felé a hon.
Csordultig a pohár, igyunk,
S az istenekkel álmadunk:
Éljen! ki hátra nem marad!
Virulj fel ifju szép Arad!

Kiért e lángpohár,
Fényes mint napsugár?
Nem folyt-e vér az ős
Tokaj körűl,
Hogy e bor végkép meg nem feketül?
Vagy tán arany jövendőt vár hazánk,
Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk?
Arany borod, tűzlelkűk fiaid:
Hárítsd el éjszak rémes árnyait.
S mért itt e tenger?
Bodrogod, Tiszád
Törvényt nem ismer, és ez nagy hibád.
Sok víz ez ennyi borhoz.
Ébren állj,
Hogy el ne rontson a víz és viszály.
De mit beszélek? itt a bor,
Benn' a világok kincse forr;
Nap a jövő, a múlt csak hold:
Több jó napot, mint mennyi volt!

Kit illet e pohár,
Mely hű ajakra vár?
Szivemnek vére egy pohár borért,
És e pohár legjobb barátimért!
Rideg Somló, térföldi remete,
Reád száll a mezők lélekzete.
Körűlfoly a nap mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marcal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somló benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem:
Megszégyenítni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? itt a bor,
Ahány csepp; éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
Rideg Somló! isten veled!

Ismét egy új pohár,
Mely tiszta vágyat zár.
Egy régi és egy új barát kezén
Került hozzám e távol szerzemény,
Érmellék drága nedve. Volna bár
Tengernyi, értük folyna e pohár.
Biharnak vére forróbb mint te vagy,
Szelíd bor! tán azért hogy enyhet adj
A honfi szívnek annyi baj után,
Midőn kifárad nyert s vesztett csatán.
Enyhítsd a jót, égesd az árulót,
Ki elforgatni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblünek,
S zavart, ha korcsok rád tekintenek.
De mit beszélek? itt a bor,
A drágagyöngyös bakator,
Baráti kézzel áldozunk:
Biharnak jobb időt: igyunk!

S e végpohár kiért?
A tiszta szűz borért!
Amint leszállt fajunknak érdeme,
A hon borának úgy szállott becse.
Becsűlet, minden szennytől tiszta kéz,
Hű szorgalom, munkában éber ész,
Ész és erény lát víg s bő szüretet:
Butúlt gazság ad mérget bor helyett.
Dicső hegyek! hány ronda kéz habar
Gerezditekből bort, mely visszamar,
Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör,
Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör.
Istennek büntetése rajtatok:
Nem issza senki maszlag borotok.
De mit beszélek? jó bor ez,
Magyar kezekből csörgedez.
Kerüljön egyszer már a sor:
Magyar hon! és a tiszta bor!

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
És remek?

Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.

No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bűnt,
Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb --, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!

Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.

Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremésztő
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderűljön, mint a napfény
Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
"Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk."

Igyunk, barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.
Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt,
Igyuk meg hát ez átkozott italt.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

Gyalázatos bor! ilyet iddogál
Magyar hazánkban ifju s agg szakáll,
Kivévén a bölcset meg a papot:
A költő versben lát csak jó napot.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj; jobb bort adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

Mondják: Egernél híres bor terem.
Verembe szűrik tán? nem ismerem.
Megénekeltem harcait, borát,
S mind e napig nem láttam áldomást.
Csapláros, méregkeverő!
Ne pislogj, egrit adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!
Borod setét mint a cigány leány,
És benne a szív édes lángja ég.
Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még.
Csapláros, méregkeverő!
Ménes borából adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somló, Tokaj, halljátok a panaszt:
Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt.
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Cudar biz ez; de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

Elég! elég! Fejünk majd megszakad,
Szemünk borúl és nyelvünk elakad.
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!
Csapláros, méregkeverő!
Pusztúlj, ne adj több bort elő.
Nagyon cudar, de drága volt:
Izleld meg érte a pokolt!

"A bor élessé, gyorssá, leleményessé teszi az elmét és eleven, tüzes mulatattó gondolatokkal telik meg."

„Ó, borital láthatatlan szelleme! Ha még el nem kereszteltek – hadd mondom meg, mi a neved: ördög!"

24.
Az jó hadviselő bor nélkül ellégyen,
Részegitő eszközt most hozzá se végyen,
Ha akarja, jó hirén csorbát ne tégyen,
És hogy ü hada is kárt tüle ne végyen.

25.
De mivel külömböz oktalan állattol,
Ki elválik akartva okosságátol?
Kinek feje teli párával sok bortul,
Nem tudja megválasztani jót az rosztul.

26.
Arszlán részeg vala bortul és maszlagtul,
Kárt és szégyent valla józan kapitántul;
Kurt agát elveszté, magát nyavalyásul
Alíg mentheté meg veszedelem alól.