Palack és pohár

Manapság természetes dolog, hogy üvegbe töltik a bort, s fogyasztását is megfelelő formájú pohárból gyakoroljuk. Ez azonban nem volt mindig így, sok száz év telt el az üveggyártás egyszerűsödése és a tömegtermelés beindulásáig. Addig a bor fogyasztói más megoldásokhoz nyúltak.

Először a legegyszerűbb pohárfélék alakultak ki, agyagból égetett, fából faragott, mélyített lapos tálkák formájában. Az állattenyésztő népeknél divatos volt a háziállatok tülkéből kialakított ivóedény is, amelyet gyakran aranylemezekkel, egyéb értékes drágakövekkel és féldrágakövekkel díszítettek. Valószínűleg a magyarok is gyakran ihattak ilyen edényből, s meglehet a vérszerződés ceremóniájakor is egy díszes, faragott tülköt vettek igénybe, amikor a hét vezér vérét a borral telt ivóalkalmatosságba csepegtette.

A bort természetesen számtalan módon lehetett fogyasztani. A szegényebbek leginkább a fakupáknál, ónedényeknél, agyagból égetett poharaknál maradtak, míg a gazdagabbaknál előfordultak rézből, ezüstből, aranyból, ötvözetekből, sőt elefántcsontból és átlátszó hegyikristályból készített serlegek is. Kis mennyiségben volt már üveg is, de ennek gyártása nagy nehézségekbe ütközött, s igencsak drága megoldásnak számított.

Állítólag a föníciaiak találták fel az üveget, s mint minden hasonló dologra, véletlenül jöttek rá a rejtélyre. A leírások szerint a jó minőségű homok, amely a korabeli kohókba véletlenül került, megolvadt, s megszilárdulva, áttetsző anyag keletkezett. Valószínűleg ez a Kr. e. 9-10. században lehetett. A magas kvarctartalmú, tiszta homok, amelyet manapság üveghomoknak is neveznek, viszonylag ritkán volt fellelhető, s az olvasztás, majd az alakítás sem tartozott a legegyszerűbb műveletekhez. Épp ezért az üveg nem igazán terjedt el nagy mennyiségben, bár kétségtelen, hogy pld. a rómaiak előszeretettel használták. Ezt bizonyítja a számos üveglelet, ami többek között az egykori Pannóniából is előkerült. Az üveg drága lehetett, ezt bizonyítja, hogy ebben az időben gyakran ékszert is készítettek belőle.

Az üvegkészítés, mint mesterség, a bányászat és a kohósítás fejlődésével párhuzamosan, a XVI-XVII. században érte el fénykorát. Murano szigetén Velence közelében számtalan üvegfúvó élt, s titkukat féltve őrizték. Aki akkoriban az üvegfújók közül elszökött a szigetről, halállal büntették. A velencei üveg és tükör mindenesetre világhírűvé vált a századok során.

Angliában egy híres üveggyártó, bizonyos George Ravenscroft rájött, ha egy kevés ólomoxidot adagol az olvadó üveghez még finomabb, rugalmasabb lesz terméke. A minőség sokat fejlődött, s nőtt az üvegedények száma is, de még mindig nagyon drága terméknek számított, s csak a leggazdagabbak itták boraikat üvegpohárból.

A nagy változást a XIX. század hozta el, amikor a nagyüzemi üveggyártás elindulhatott, a gyári mennyiség pedig, nagy tömege miatt olcsóvá tette az üvegárukat.

Sok kutató szerint az üvegpohár megjelenése nagyban hozzájárult a minőségi borfogyasztás fejlődéséhez. Az átlátszó pohárban ugyanis jobban megfigyelhető lett a bor, s fogyasztó könnyen észrevehette annak látható hibáit. Gondoljunk csak a kocsmák félhomályában fa vagy ónkupákból iszogató vendégekre, akik a borukat kevéssé láthatták annak megivása előtt...A bortermelők rá lettek kényszerítve, hogy tiszta, csillogó nedűket értékesítsenek.

Ez a gyors fejlődés a XIX. század második harmadában indult el, ami Magyarországon épp egybeesett a dualizmus korának polgári fejlődési időszakával. Divat lett a talpas, szépen csiszolt poharakból, kristálypoharakból iszogatni a nemes borokat, s ekkortól válik általánossá a palackozás is. Kialakultak a legismertebb pohárformák, amelyek ma is általánosan elfogadottak és a legjobban kiemelik az adott borok jellegét, zamatát és illatát.

A palack is hosszú évszázados fejlődésen ment át, míg a jelenlegi formái kialakultak. Az üveggyártás fejlődése tette lehetővé az ipari méretű előállítást, addig csak kevés, de annál díszesebb palackkal találkozhattunk az egyes pincékben. Az egyes borvidékek speciális formájú üvegei, amelyek az évszázadok alatt az adott vidék szimbólumai is lettek, elfogadott, s ma is használt palackformákat hoztak létre. Ilyen például a az elterjedt Bordeaux-i, vagy a Burgundi karcsúsodó és kicsit pocakosodó palack, a hosszú, nőiesen karcsú Rajnai palack. Sajátos és védett palackformája van Portóinak és természetesen a Tokajinak is.

A hagyományos palackok űrtartalma 7,5 dl, de ettől speciális esetekben, főként a díszpalackok esetében gyakran eltérnek. A Tokaji aszú is különleges e téren, mivel 0,5 literes palackba töltik. Léteznek nagyobb méretű palackok is, amelyek a 7, 5 dl többszörös méretei. Nevüket bibliai, történelmi személyekről kapták: Magnum: 2× 7,5 dl Jeroboam: 4× 7,5 dl, Methuselah: 8× 7,5 dl, Salmanazar: 12×7,5 dl, Balthazar: 16× 7,5 dl, Nebuchadnezzar: 20× 7,5 dl.

Fotó: Xipe Totec39

Egy kis magyar üvegtörténet

A magyarországi üvegkészítés már a 12. században kimutathatók, de igen kevés volt belőle és drága is volt. Az elegáns üvegtárgyak többsége inkább külföldről érkezett. Az egyik leghíresebb üvegedény Mátyás királyhoz köthető, amely a velencei üvegművesség remeke. Szokatlanul nagy méretű (42,8 cm) - igazi különlegesség.

A fúvott stílusú üvegek a 17. századtól jelentek meg Magyarországon. A formába fújt, hasábos testű palackok a 16-17. század fordulóján alakultak ki, és csak a 18. században váltak gyakoribbá. Általában, mint pincetok palack, pálinkás butykos, orvosságos edény. (A pincetok, szállításra szolgáló bőrborítású faláda.) Van közöttük díszítetlen és van metszéssel vagy zománcfestéssel dekorált. Az egyik legrégebbi darab 1666-ból származik, ma a Nemzeti Múzeumban őrzik.

A kristályüveg készítés a 18. században indult meg a német-cseh üvegművesség hatására, de igazi fénykora a 19. századra tehető. Ennek a stílusnak az egyik legszebb darabja az 1832-36-os országgyűlés alkalmából készült fedeles üvegserleg. Ez szintén megtekinthető a Nemzeti Múzeumban.
(www.hnm.hu oldal felhasználásával)