Az emberi tevékenységek egyik legrégibb formája a mezőgazdaság. Az ezzel foglalkozó ember már az őskor óta meg kellett, hogy küzdjön a természet erőivel. Jött az aszály, lehetett túl sok eső, jégeső, fagy, elvihette a termést több betegség, kártevő is. Ezek a veszedelmek Démoklész kardjaként függtek a földművesek feje felett, s a különféle pusztításokat minden esetben a világ dolgait irányító természetfölötti erők, istenek, égi szellemek…stb. bosszújának vagy csak egyszerűen azok játékának tartották. A legegyszerűbb védekezési módok ezek ellenében csak az lehetett, hogy az emberek igyekeztek kiengesztelni a háborgó vagy gonosz szellemeket, illetve azokat a jó istenségeket imádni, akik a bajoktól, ártó szellemektől oltalmazzák őket. Nem véletlen, hogy a földművelő, szőlő és gyümölcstermelő népesség vallásaiban a legfontosabbak az időjárást és ezen keresztül a termést befolyásoló istenek voltak, a nap, az eső, a szél, a föld és a víz isteneit megtaláljuk minden kultúrában Dél-Amerikától, Afrikán át Eurázsiáig.

A görögöknél komoly kultusza alakult ki Dionüszosznak, a rómaiaknál pedig Bacchusnak. Ezek az istenek már az időközben nagy jelentőséggel bíró szőlőtermelők és a bor önálló istenségei voltak, azt is mondhatnánk, némileg „szakosodtak” erre a területre, bár ne hanyagoljuk el azt a tényt sem, hogy Róma isteneinek sorában legalább ilyen nagy jelentősége volt a szőlő, a gabona és szántóföldi gazdálkodás, a fölművesek isteneinek Libernek és Démeternek is.

A kereszténység elterjedésével Európában mindez teljesen átalakult. Azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy a „pogánynak„ tartott szokásokból, ókori ritusokból semmi nem ment át a keresztény kultúrába. A szüreti felvonulások, bálok, vigasságok egyértelműen a Bacchus kultusz továbbélését jelzik, igaz lényegesen szolidabb formában. Ismert tény, hogy a kereszténység első időszakában, sőt Kelet Európában egészen az utóbbi századokig éltek olyan a szokások, babonák, amelyek nyilván ősi eredettel bírnak és a keletről hozott hagyományos vallás és hitvilággal állnak kapcsolatban. A termésjóslások, termékenységi varázslatok, időjárási előjelzések, különféle gyógyítási eljárások mind-mind erre utalhatnak. Az egyház megerősödése elnyomta, ha kellett erőszakkal száműzte ezeket a hagyományokat, s csak elszórtan maradhattak meg ennek nyomai, illetve csak átalakult, a keresztény valláskörbe beépített, megváltoztatott formában jelenhetett meg a továbbiakban.

A kereszténnyé váló, de gazdasági szerepében alig változó európaiak a sokszínű, pogány istenvilág után a katolicizmus gazdag szentkultuszában találták meg a szakmájuknak leginkább megfelelő „szakosodott” védelmet és támogatást. Minden foglakozásnak, tevékenységnek volt védőszentje, így a borászoknak, szőlészeknek is. A szőlőhegyeken felállított keresztek, a szentek szobrai, esetleg kisebb kápolnák emelése mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a termés megmeneküljön a pusztulástól, a termelés minden baj nélkül folytatódjon, hiszen milliók mindennapi megélhetését jelentette. A szőlőt és bort védő szentek kultusza ugyan sok helyen visszaszorult, de ma is megtaláljuk szép emlékeiket szőlőhegyeinken, s több helyen újraélednek a régi hagyományok. A kultuszhoz kapcsolódó ünnepeknek, eseményeknek komoly szerepe van az adott közösség szervezésében, összetartásában és a szőlőhegyek megmaradásában.

A legismertebb szőlő védőszentek közül nézzünk néhányat ünnepeiknek kronológiai sorrendjében. Január 22-én van Szent Vince napja. Elképzelhető, hogy a szent nevének és a latin bor szavunk – vinum - hasonlatos hangzása segítette abban, hogy a szőlőművesek védőszentje legyen. Vin- cent szabad fordításban akár százszoros bort is jelenthet.

Vince napjához több időjárás és termékenységi jóslat kapcsolódik. Azt tartották: „Ha fénylik (megcsordul) Vince-megtelik a pince.”. Több évszázados megfigyelés állhat a jóslás eredete mögött, azzal, hogy megfigyelték, ha enyhült az idő január végére, bő termés következett azon az éven. Nálunk csak a XVI. századtól terjedt el Szent Vince kultusza, s valószínűleg Franciaországból érkezett hozzánk. Több helyen ezen a napon vesszőket vágtak a szőlőből, majd otthon vízbe helyezték azokat, s a hajtásokból, rügyekből következtettek a leendő termésre. Több helyen, némileg pogány hatásként a szőlőkben a lugasokra, tőkékre finom ételeket is aggattak, ezzel is a bő termést kívánva ösztönözni.

A magyar szentkultuszok közül kiemelkedik Szent György tisztelete. Április 24-én, György napján számos hagyomány alakult ki a mezőgazdaság kapcsán, mivel ez az időszak épp egybeesett az utolsó fagyok elmúltával, ekkor indultak az igazi szántóföldi munkák, ekkor hajtották ki az állatokat a legelőkre, s a szőlőben is ekkortól kezdődtek a nagyobb munkák. A szőlőhegyekben előkészítették a terepet a metszéshez, földmunkákhoz, ellenőrizték a karókat, a lugasokat, a szőlőt körülvevő kerítéseket. A hegyközségek törvénykezése is e napon ült össze, sőt a tisztújításokat is ekkor tették meg. Szent György napján, sok helyen volt körmenet, amikor a pap megáldotta a szőlőket, s imádkoztak a természeti csapások elkerüléséért. Kőszegen e naphoz kapcsolódik a „szőlőjövés” könyvben történő regisztrálása. A hegymester, aki ezen a napon mondott le, s választották újjá, ha mindenki megelégedésére munkálkodott, a levágott hajtásokat teljes pontossággal egy díszes könyvbe berajzolta, sőt fontos időjárási információkat is bejegyzett. Ebből a könyvből, amely 1740 óta vezetve van, lehetett aztán évtizedekre megfigyelni a szőlők állapotának jellemzőit, az adott esztendő egyéb információit elemezni. (Mód László-Simon András: A szőlővédőszentek tisztelete és Diós István: A szentek élete című írása alapján)

Május 25-én ünnepeljük Szent Orbán napját. A hagyomány szerint Orbán az utolsó fagyosszentek egyike, s mint ilyen, kultuszát többek között annak is köszönheti, hogy ez az időszak a szőlővirágzás ideje, és a fagyok súlyos károkat okozhatnak a későbbi termés szempontjából. Szent Orbán egyébként egy korai keresztény pápa volt a 3. században, és vértanúhalált szenvedett. Valószínűleg az ő nevéhez fűződik az, hogy a mise keretén belül az áldozati kehely aranyból vagy ezüstből kellett, hogy készüljön.
Szent Orbánt a szőlőművesek, a kocsmárosok, a kádárok is védőszentjüknek tartották, és nagyon sok szobor őrzi emlékét szőlőhegyeinken. A szobrokon kívül néhány dűlő vagy hegyoldal is az ő nevét viseli (pl. Orbánhegy Budapesten). Szeremley Huba pincészete pedig a Szent Orbán Borház nevet kapta. A szőlőhegyeken gyakran rendeztek körmenetet ezen a napon, és a Szent szobrait friss szőlőhajtásokkal díszítették, és elsősorban a fagyok ellen és az időjárás pusztítása ellen kérték az ő segítségét. Egy-két borvidékünkön szokás volt jó termés esetén borral locsolni és virágokkal díszíteni a Szent szobrát, míg rossz termés idején sáros vízzel öntözték le. A Szent kultusza német nyelvterületről érkezett hozzánk a 18. században, és ott a magyarországinál komolyabb ünnepségek, rituálék sora jelezte Orbán fontos szerepét. Ünnepén gyakran díszes poharakból, üvegekből fogyasztották a bort, és tiszteletére ürítették edényeiket.

Ha tovább haladunk a naptárban, néhány nap szintén komoly szentekhez kapcsolódó eseményt tartogat. Július második felében több szent napja is kultikussá vált. Július 20-án Illés, július 22-én Mária Magdolna, július 25-én Jakab, július 26-án Szent Anna. Ezeknek a szenteknek a jelentősége annyiban emelkedett ki a szőlőtermő vidékeken, hogy ilyenkor szoktak beköszönteni a forró nyári napok után gyakran előforduló viharos jégesőkkel pusztító frontátvonulások. Több helyen mondták azt, hogy Illés hordókat gurigáz a Mennyekben, és azért dörög az ég. Viharok esetén azt mondták, hogy Illés és Jakab Annát kergeti. Nem véletlen, hogy ezekhez a szentekhez elsősorban a vihar és a jégeső elkerülése érdekében imádkoztak, és többüknek a szőlőhegyeken kápolnát is emeltek. Szent Anna nevét viseli például a Balatonboglári Borvidék egyik borháza is.

Az ókori civilizációkban a bor mindenhol isteni eredettel lett felruházva, s az emberekhez mindig isteni közvetítéssel jutott el.
Áldozati ital jellege abból a tényből is adódhatott, hogy kis mennyisége miatt, valóban csak a leggazdagabbak, az elit réteg élvezhette igazán, a suméroknál, akkádoknál például a templomok körül ültettek szőlőket, s féltve őrizték annak gyümölcsét. A sumer őseposz, a Gilgames is utal a borra, mikor is főhősünk "az élet fájához" érkezik és ott megismerkedik a bor készítésének tudójával, aki meglepő módon nő, úgy hívják Siduri. Az "élet fájáról" csüngő vörös fürtök arról árulkodnak, hogy a sumerek ismerték a vörösbort, s isteneiknek olajjal, tejjel és vörösborral áldoztak, természetesen az állat áldozatok mellett. A vér és a bor szavakat is egy kifejezéssel illették: kurum. A közép ázsiai térségben a Vejne, Vajna kifejezést használták a borra, ami egész egyszerűen azt jelenti : élet. Ez a szó ment át a mai nyelvek bor kifejezésébe is a latinnak köszönhetően. (Vinum, Vino, wein...stb.)
A Nílus völgyében Oziriszt tisztelték a szőlő és a bor isteni támogatójaként, aki a termőerőnek istene, a túlvilág uralkodója volt. Egyiptom királyaként a legenda szerint az embereket leszoktatta a „vad életmódról”, megtanította a mezőgazdasági munkálatokat és többek között ő ismertette meg az emberekkel a szőlőművelés és borkészítés titkait. Zárójelben jegyezzük meg a sörkészítést is neki köszönhetik az egyiptomiak…Ozirisz az ujjászülető természet istensége, különösen a Nílus termékeny áradásakor volt az események központjában, amikor is az "OUAG" termékenységi ünnepségeken, - ahol komoly mennyiségben folyt a bor - ünnepelték a népszerű istent, nem ritkák voltak a mámorral telített orgiákba átmenő dorbézolások sem. Az "OUAG" jele egyébként a hierogrifákon egy asztalra helyezett három borosedény volt. Az istenek is szerethették a bort, mivel az egyik leírás szerint: "kegyes kedvteléssel élnek fügén és boron"
Az egyiptomiaknál gyakran ajánlották fel a bort áldozati ajándéknak, s a halotti kultusz részeként gyakran helyeztek el borral teli edényeket a halott előkelők sírjában, megfelelő útravalóként a túlvilági élet megkezdéséhez.
Indiában is bőven folyt a bor, itt Prittu-Síva , illetve Mon-Sotti-Wrata istenek voltak kik kegyeibe fogadták népüket, s megismertették velük a nemes italt. Ismerjük az ősi szanszkrit boristent is, kit Soma néven említettek, Arméniában Spanderamet, Arábia földjén Orotál, Szíriában Choloch, Trákiában pedig Strabazios töltötte be a népszerű boristen tisztségét.Kínában is előszeretettel fogyasztották a bort, s egy bizonyos Fok-Hi-t tartottak a bor kínai elterjesztőének. Ő a legenda szerint élő ember volt Kr.e. 3000 körül élhetett. Hasonlóan a Perzsák is legendáriumukban egy ősi , valószínűleg nem létező királyhoz, Dzsemsidhez kötötték a bor elterjedését.
Ez utóbbi történet meglehetősen érdekes, s a legenda sok valóságos alappal rendelkezik. – A történet szerint az emberek ismerték és nagy becsben tartották a szőlőt, de csak gyümölcsként fogyasztották. Mivel kevés volt belőle igen értékes ételnek számított, csak a leggazdagabbak juthattak hozzá. Így volt ez történetünk királyi udvarában is, ahol a fiatal és szépséges királylány kérői sokféle ajándékot hoztak Dzsemsidnek. Az egyik kérő szőlőt hozott, amit értéke miatt a kincstár pincéibe szállítottak és őrséget is állítottak mellé. Néhány nap múlva az őröket holtan találták a raktár mellett, s a szőlőkkel teli kőedényekben zöld, fortyogó levet leltek…-Nem nehéz kitalálni, az erjedő szőlőből felszabaduló mustgáz ölte meg a katonákat. -Elterjedt a híre a „zöld méregnek”, a király le is záratta a raktárt. Pár nappal később a boldogtalan királylány, ki egy nála alacsonyabb rangú testőrbe volt titkon szerelmes, elhatározta, véget vet életének, s ezt az új méreggel teszi meg. Le is ment a pincébe, ivott a mérgezőnek tartott léből, de ahelyett, hogy meghalt volna egyre jobb kedve kerekedett, s a mámor magával ragadta. A király csodálkozott, miután többen előkóstolták az italt, maga is kipróbálta azt, s a hatás nem maradt el. S hogy a szerelmi szál is jól végződjön, természetesen engedélyezte lánya és a testőr házasságát. Az új italt pedig ezután mindenki bátran fogyasztotta, s gyorsan elterjedt Perzsiában.

Az Ószövetségben 212 alkalommal esik szó a borról. Általában a szőlő az a növény, amelyről a Biblia a legtöbbször említést tesz.

Ószövetség

A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést, sőt egyes teológusok szerint Noé jelentése - nyugalom, vigasztal - is erre utal.
A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó:
„Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén” (Móz.I. 9, 20-21.)
A zsidóság a Biblia szellemében élt a bor fogyasztásának lehetőségével. Palesztina híres volt szőlőskertjeiről, s a bor népi italnak számított. A választott nép használta a bort mint a gyógyítás eszközét, mirhával keverve - súlyos szenvedés esetén - kábítószerként, használta mint élvezeti cikket (vízzel vegyítve), de a bor szerepet játszott a nép vallási életében, rituális gyakorlatában is. Az Ószövetségben létezett ún. borünnep is. A jó szüret Isten áldásának, a rossz pedig Isten büntetésének számított.
Az iszlám hit kialakulásáig Palesztinában és környékén a bor a nép itala volt. Az Ószövetség szerint Palesztina híres volt szőlőjéről, a bor hozzátartozott az élethez, a Biblia alapvető táplálékként említi: „Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” „… kenyerem és borom is van a magam és a te szolgálód… számára, úgy hogy semmiben sem szűkölködünk.” (Bírák könyve 19, 19.)
Valószínűsíthető, hogy vörösbort ittak, mert a bort a „szőlő vére”-ként említik: „Mért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái?” (Ésaiás könyve 63, 2.), vagy „… és szőlő vérét, bort ittál” (Mózes V. 32, 14.)
Az Ószövetségből tudhatjuk meg, hogy a szőlőskerteket főleg lejtőkre telepítették: „Szőlőket plántálsz Samariának hegyein” (Jeremiás 31, 5.).
A talajművelésről is szól a Biblia: „Kedvesemnek szőlője van nagyon kövér hegyen; felásta és megtisztítá kövektől, nemes vesszőt plántált bele…” (Ésaiás 5, 1-2.)
A Bibliából tudjuk azt is, hogy a szőlőt fügefára futtatták, vagy karót vertek mellé és rendszeresen tisztították a gaztól.
A szüret a vígasság jegyében folyt már azokban az időkben is: „Elvétetett a vígság és öröm a kertből, és a szőlőkben nem vígadnak és nem kiáltanak, bort sajtókban nem nyom a bornyomó, véget vetettem a víg éneklésnek.” (Ésaiás 16, 10.)
Az ószövetségi vallás áldozatai között szerepelt az ún. Italáldozat, de a bort önmagában nem mutatták be áldozatul, legfeljebb más áldozatok adalékául szerepelt. Az áldozati lakomán a választott nép előírásszerűen használta a bort. Különös hangsúlyt kapott a bor a húsvéti bárány elfogyasztása alkalmával. Bizonyos bibliai személyek (Sámson, Keresztelő Szent János), ószövetségi papok isteni intésre vagy önként vállalt vezeklésből nem ittak, ill. nem ihattak részegítő italt (nazireusok).
Jelképként is többször megjelenik a bor az Ószövetségben. „… íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad.” (Jób 32, 19.) „Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel elegyítve” (Ésaiás 1, 22.)
A Bibliában a szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesedjék (Zsolt 80,9–12). A szőlőlugasban való időzés a békére, jólétre utal.
Azok a férfiak, akiket Mózes előreküldött Kánaán felderítésére, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, s a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították: „Amikor Eskol völgyébe értek, levágtak egy szőlőfürtöt a szőlővesszővel együtt, ezt kettesével egy boton vitték, aztán néhány gránátalmát és fügét is (szedtek) Azt a helyet Eskolnak nevezték arról a szőlőről, amelyet Izrael fiai leszedtek.” (Számok könyve 13,17–24). Az egyházatyák és a középkori teológusok ezt a részt a keresztrefeszítésre vonatkoztatták, a szőlőfürtöt Krisztus-szimbólumként, a két hírvivőt az Ó-, ill. az Újszövetség képviselőjeként értelmezték. Nicolaus de Verdun klosterneuburgi oltárképén (1181) a jelenet a következő felirattal szerepel: „A botban, melyen a szőlőtő függ, Krisztus keresztfáját lássátok.”

Újszövetség

Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1-12.)
A keresztény vallás alapítójának, Jézus Krisztusnak életében a bor különösen kitüntető szerephez jut. Példabeszédeiben (Munkásokat felfogadó szőlősgazda, Gonosz szőlőmunkások, Jézus a szőlőtő - mi a szőlővesszők) szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket.
Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)
Pál apostol Timótheushoz írt 1. levelében a borivást, mint egészségre hasznos dolgot ajánlja. „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel.” (5, 23.)
Gyakran szerepel jelképként a szőlőskert, szőlőműves, szőlőtő: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15, 1-6., valamint Máté 20, 1-16. és 21. 33-46.
A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapításakor, Jézus kenyeret és bort vett kezébe. „…és vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26, 27-28.)
(Szakács Ferenc főiskolai hallgató gyűjtése, http://www.krepuska-feszt.hu/bor_biblia.html felhasználásával.)

Aki gyakran jut el borkóstolókra és serényen járja a magyar borospincéket, gyakran találkozik azzal a kifejezéssel visszakóstoláskor vagy a kóstolás végén, hogy „igyuk meg a Szent János áldást”, vagy „ürítsük az utolsó poharunkat Szent János tiszteletére”, s gyakorta elhangzik a „Szent János pohara” mondás is.
December 27-én ünnepeljük János evangélista napját, amely a középkor végétől a borászok körében is népszerűvé vált, a premontrei szerzeteseknek köszönhetően.
Ezen a napon történt ugyanis a hagyományos borszentelés, amely még az egyházi liturgiába is belekerült. (A napjainkban is működő szép szokás egyik legszebb példája a Pannonhalmi Főapátságban e napon lezajló borszentelés .) A boros gazdák szinte mindegyik borvidékünkön egy-egy üveg bort vittek a templomba, ahol azokat liturgikus szertartás közben megszentelték. A borokat ezután hazavitték és gyakran gyógyításra használták, de több helyen a boroshordókba csurgatták, ezzel biztosítva az egész borkészlet egészségét.
Szent János napjának jelentősége hasonlatos volt Szent Mártonéval, aki az új borok „szent bírálója” volt. A késői érésű fajtákból készített borok ugyanis Márton napjára nem készültek még el, ennek ideje épp december végére jött el. A borászatok jelentős részében - főként a kisparaszti gazdálkodás idején - épp Karácsony és Újév között történt meg a borok fejtése, a hordók megkezdése.