A szerzetesek borfogyasztásáról

A középkor első zűrzavaros századaiban valóban a kultúra és a műveltség nyugalmat árasztó szigetei voltak a különböző szerzetesrendek kolostorai. A világtól visszahúzódó, szerény életet élő szerzetesek és a mellettük párhuzamosan kialakuló női rendházak apácái különleges tudás birtokában voltak, amellyel komolyan hozzájárultak a Római Birodalom bukása után az európai borkultúra fennmaradásához és fejlődéséhez.

A latin írók munkáit a kolostorok könyvtárai őrizték meg az utókorra, s köztük számtalan mezőgazdasági, szőlészeti, borászati szakmunka is megmaradt. Ezeket az információkat természetesen maguk is felhasználták a kolostorok közelében ültetett szőlőskertekben és a borospincékben is. Érdekes megnézni, hogy a középkori kolostorok Európa szerte javarészt bortermelésre alkalmas helyeken települtek, s a következő századokban komoly hírnévre tettek szert az itteni borok minőségével. Nem is kell messze mennünk, hogy példákat keressünk, elég ha csak Klosterneuburg, Melk vagy Pannonhalma apátságaira gondolunk.

Természetesen a szigorú rendszabályzatok tiltották a bor nagymértékű fogyasztását, voltak rendek, ahol a szertartásokon kívül nem is lehetett fogyasztani a nemes italból, de a szabályok folyamatosan enyhültek a századok során. Az enyhülés részben a bor egészségmegőrző szerepének köszönhető, s részben annak, hogy a szerzetesek szegényes, helyenként hiányos táplálkozása mellett a bor megfelelő vitaminbevitelt is jelentett. Az egészség megőrzésén kívül fontos szerepe volt a bornak a szerzetesek közötti mindennapi kapcsolatok, a társas érintkezés szempontjából. is. Nem véletlen, hogy például böjt idején is fogyaszthattak bort, és lehet, hogy épp a bornak köszönhetően könnyebben tudták elviselni a hosszú, étkezés nélküli zsolozsmázást. A bencések regulájában - a 6. század közepe táján - külön fejezet szól a bor fogyasztásáról: "Ha tekintetbe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor." A hemina mint mértékegység nehezen meghatározható űrmérték, de nagyjából három decilitert jelenthetett. Érdekes azonban az a tény is, hogy ezt a mennyiséget a külső körülmények hatására az elöljáró megváltoztathatta. Ez különösen a nyári hőség, illetve nehéz fizikai munka idején történt meg. Ezekben a szabályokban az látszik, hogy megpróbálták megtalálni a középutat a borfogyasztás teljes tiltása és a túlzott italozás között. A mértékletességre különösen odafigyeltek, hiszen ők is tudták: "A bor elszakítja Istentől még a bölcseket is."

A szerzetesek általában vízzel higítva fogyasztották a bort, csak nagyobb egyházi ünnepeken jutottak hozzá tiszta, jó minőségű borhoz. A kolostorok pincéjében hozzáértő szerzetesek munkálkodtak, akik felelősek voltak az egész közösség borellátásáért, de az ő feladatuk volt a boron kívül az összes élelem raktározása és elosztása is. Ők voltak a cellariusok. Voltak nekik segítőik is, akik a kolostor boraira vigyáztak és a pincéban munkálkodtak, őket borcsősznek - custos vini-nek - nevezték.

Az apácáknak nem volt olyan szerencséjük, mint férfi rendtársaiknak, ők egyáltalán nem fogyaszthattak bort, mondván, a bor afrodiziákumként hatna rájuk. Mivel ők kénytelenek voltak beérni a gyakran fertőzött víz fogyasztásával, általában sokkal hamarabb meg is haltak, mint a férfi szerzetesek.

A kolostorok környékén termelt borok minősége évszázadokon keresztül a legjobbak közé tartozott Európában, ez részben a remek szőlészeti és borászati szakismeretnek volt köszönhető, részben pedig a szigorú és szervezett munkafolyamatoknak. Ezeket a technológiai előnyöket, amelyekkel korukat megelőzték, csak a 18. századra sikerül a világi birtokoknak is maradéktalanul átvenniük és alkalmazniuk.