Az Ókori Kelet

A szőlő és a bor óriási szerepet töltött be az emberiség életében már az ókorban is. Nemcsak a gazdasági szférában, a mindennapi étkezésben volt nagy jelentősége, hanem hosszú időn keresztül a fertőzött ivóvíz helyett a bor szinte az egyedüli "tiszta" italként szerepelt, sőt a múltban a gyógyászat területén is nagy mennyiségben használták. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a piramisokat építő tömegek rendszeresen kaptak bort, természetesen vízzel higítva, mintegy védőital gyanánt. Pozitív élettani hatásait azóta a tudomány is bizonyította; igaz csak mértékletes fogyasztás esetén.
A szőlő nemes leve több kultúrában, vallásban kiemelkedő fontosságú volt már a történelem előtti időkben is, s legtöbb esetben isteni eredetű italként tisztelték. Mítoszok, mondák, művészeti alkotások egyik kedvelt témája a bor és a szőlő, a termékenység, újjászületés, bőség jelképeként. Egyiptomi festményeken gyakoriak a szüreti és borkészítési „pincejelenetek”. Tudták, ismerték a kapálás, a metszés, szűrés jelentőségét, az ábrázolások szerint igencsak profi módon kezelték a bort, s a szüret utáni préselést valószínűleg ők is, mint később Európában taposással végezhették. A legfejlettebb szőlőkultúra talán, az egyébként sörivó Egyiptomban alakult ki, ahol az akkor ismert valamennyi szőlőfajta termesztése meghonosodott és elsősorban vörösbort fogyasztottak. Írásos források szerint pedig a testőröket és a papokat "szőlőből szűrt bor" illette meg. Tutanhamon sírjában talált edényekben a kutatók fehér borra utaló maradványokat is leltek, ezért elmondható, valószínűleg a fehérbort is ismerték, de tény, hogy ezt inkább csak a Kr.u.-i 4. század után fogyasztják rendszeresen Egyiptomban
Ránk maradt egy nagyon szép fáraószobor, amely szépen bizonyítja az isteni eredetű ital kultuszát Egyiptomban. A 18. dinasztiából származó és Kr.e. 1479-1425 között uralkodó III. Thotmesz fáraó kezében borral teli edényeket tart és épp felajánlja azokat a korszak egyik legkedveltebb istenének, Nut-nak, az „ég és a csillagok istennőjének”.
A kínaiak az kr.e. 3000 körül élt Fokhit tartották a szőlőtermesztés atyjának, ugyanezt az indiai hagyományban Prithu-Siva vagy Mon-Sotti-Wrata nevéhez kapcsolták. A perzsák Dzsemsid királyt, az egyiptomiak Oziriszt tekintették a szőlőművelés és bortermelés megteremtőjének. Az ígéret földjéhez közeledő zsidók kémeket küldtek előre, akik hatalmas fürt szőlőkkel tértek vissza, bizonyítva, valóban termékeny, gazdag területre, a megjövendölt Kánaánba érkeznek.
A szőlő gondozását, telepítését az Kr.e. VIII-VI. évezredben kezdhette meg az ember, melynek eredményeképp, a vegyes ültetés, kereszteződések után, létrejött az édes termésű, lédús, zamatos kerti szőlő. Jelentős lépcsőfokként kialakult a hímnős virágú szőlő, amely lehetővé tette az azonos ivarú szőlőfajok ültetését és gyorsabb elterjedését. Különféle szőlő magvak leletei bizonyítják a növény nagy területen való megtelepedését.
Az Kr.e. 2900 körül uralkodó Menes fáraó sírjában a régészek szőlő magvakat találtak. Nagyjából ebből az időből szintén előkerültek hasonló leletek Európában is, egy Párma melletti bronzkori cölöptelepülés épületeiből. Ez azt bizonyítja, hogy függetlenül a civilizációs különbségektől, a korabeli emberek szerették és fogyasztották a szőlőt, bár az emberek tekintélyes része valószínűleg csak gyümölcsként ismerte, míg az egyiptomiak már ez idő tájt mustot és bort is készítettek belőle. Ázsiában, főleg a mai Perzsia területén már nagyon korán megismerkedtek a borkészítés titkaival, s Hammurappi idején a Kr.e. II. évezredben már törvényt kellett hozni a borhamisítók ellen, és a borkereskedelem is fellendült Mezopotámiában. A főníciai városokban a szőlő és a bor már mindennapos fogyasztási és kereskedelmi cikként szerepelt. Az egyes hódító háborúk során, a leigázott területek gazdagságát úgy bizonyították, hogy a hódítók szőlőfürtöket és bort vittek haza uralkodóiknak. Az asszíroknál ez kifejezetten durván úgy mutatkozott meg, hogy a legyőzött népeket még azzal is meggyengítették, hogy kivágatták, elpusztították az isteni italt adó szőlőskertjeiket.