Domborzati viszonyok

A szőlőültetvények döntő többsége dombsági, hegylábi térszíneken alakult ki. Ennek egyik oka az volt, hogy ezeken a helyeken más mezőgazdasági művelés nem, vagy csak nehezen volt lehetséges, másrészt pedig a napsugarak optimális beesési szöge miatt az északi félgömbön a délies, a déli félgömbön pedig az északias kitettségű lejtőket részesítették előnyben. Extrém esetekben ez gyakran változik. Például a forróbb éghajlatú területeken Európában is előfordul, hogy az északi lejtőkön is találkozunk szőlőkkel. Teljesen más jellegű borok keletkeznek egy keleti és egy nyugati fekvésű lejtőn, ahol napszakonként is jelentősen különbözik a besugárzás mértéke. Fontos befolyásoló tényező lehet még egy közeli erdő vagy egy nagyobb folyó, tó. Az európai szőlőültetvények tekintélyes része a hegyoldalak azon részén jött létre, ahol korábban erdők voltak, s ezeket kiirtva hozták létre a szőlőskerteket. Az idő múlásával azonban néhány helyen, főleg a kisebb borvidékeken már szűknek bizonyultak a szőlőhegyek és a termelés növekedése érdekében a hegyek "szoknyájáról" a lejtő aljába vagy akár a sík vidékre is telepítettek szőlőt. Vannak kifejezetten síkvidéki borvidékek, ahol teljesen más adottságok motiválták a szőlő betelepítését. Ilyen például Magyarországon a Kunsági Borvidék, ahol a futóhomok megkötése volt a fő célkitűzés.
Általában elmondható, hogy a tengerszint feletti magasság alapján, vertikálisan is behatárolható a szőlő elterjedése. Magyarországon az ültetvények döntő hányada 150-400 méter közötti szinten terül el. Az éghajlati optimalizálás tehát függőlegesen is megvalósítható, ilyen például, amikor forró éghajlatú területeken a szőlők, a kedvezőbb klímájú, magasabb régiókba kúsznak fel, akár 1000 méteres magasság fölé.