A szőlőültetvények döntő többsége dombsági, hegylábi térszíneken alakult ki. Ennek egyik oka az volt, hogy ezeken a helyeken más mezőgazdasági művelés nem, vagy csak nehezen volt lehetséges, másrészt pedig a napsugarak optimális beesési szöge miatt az északi félgömbön a délies, a déli félgömbön pedig az északias kitettségű lejtőket részesítették előnyben. Extrém esetekben ez gyakran változik. Például a forróbb éghajlatú területeken Európában is előfordul, hogy az északi lejtőkön is találkozunk szőlőkkel. Teljesen más jellegű borok keletkeznek egy keleti és egy nyugati fekvésű lejtőn, ahol napszakonként is jelentősen különbözik a besugárzás mértéke. Fontos befolyásoló tényező lehet még egy közeli erdő vagy egy nagyobb folyó, tó. Az európai szőlőültetvények tekintélyes része a hegyoldalak azon részén jött létre, ahol korábban erdők voltak, s ezeket kiirtva hozták létre a szőlőskerteket. Az idő múlásával azonban néhány helyen, főleg a kisebb borvidékeken már szűknek bizonyultak a szőlőhegyek és a termelés növekedése érdekében a hegyek "szoknyájáról" a lejtő aljába vagy akár a sík vidékre is telepítettek szőlőt. Vannak kifejezetten síkvidéki borvidékek, ahol teljesen más adottságok motiválták a szőlő betelepítését. Ilyen például Magyarországon a Kunsági Borvidék, ahol a futóhomok megkötése volt a fő célkitűzés.
Általában elmondható, hogy a tengerszint feletti magasság alapján, vertikálisan is behatárolható a szőlő elterjedése. Magyarországon az ültetvények döntő hányada 150-400 méter közötti szinten terül el. Az éghajlati optimalizálás tehát függőlegesen is megvalósítható, ilyen például, amikor forró éghajlatú területeken a szőlők, a kedvezőbb klímájú, magasabb régiókba kúsznak fel, akár 1000 méteres magasság fölé.

Az éghajlati és domborzati viszonyok mellett a talaj, ami leginkább meghatározza a szőlőültetvények minőségét, jellegét. A szőlő hosszú gyökereivel többméteres mélységekbe képes lenyúlni, ezáltal hasznosítani a talajban, altalajban, de még a talajréteg alatt elhelyezkedő alapkőzetben rejtőzködő tápanyagokat, ásványi anyagokat és természetesen a megfelelő mennyiségű vizet.

A felvett anyagokat a szőlő növekedéséhez életfenntartásához hasznosítja, s jó részük a szőlő gyümölcsébe is belekerül. A belőle készült bor alap íze, aromája tekintetében tehát rendkívül meghatározó lehet az adott talaj minősége, humusz és ásványi anyag tartalma. Nem véletlen hogy ugyanannak a szőlőfajtának a bora teljesen más karakterű, zamatú lehet különféle talajú és alapkőzetű borvidékeinken. Ennek persze több összetevője van, hiszen ezt természetesen a fekvés, domborzat, éghajlat és persze a borász munkája, egyénisége is kellőképp befolyásolja. A különbség mégis szembetűnő. Gyakorlott kóstolók könnyen megkülönböztetik a meszes vagy vulkanikus alapú borvidékek nedűit. A bőséges ásványi anyaggal „felvértezett” somlói, badacsonyi, tokaji borok viszonylag könnyedén felismerhetőek és megkülönböztethetőek. Az ásványosság (mineralitás) sok tekintetben az egyik legmeghatározóbb íz élményt nyújtja a fogyasztónak.

Magyarország talajadottságai az egyik legjobbak Európában. A mezőgazdaság egyéb ágazatainak szempontjából is komoly erőforrásokkal rendelkezünk, ráadásul a talajtípusok sokszínűsége - akár egy adott borvidéken belül is váltakozva - igen változatossá teszi a magyar borokat.

Alapkőzet szempontjából vizsgálva a borvidékeinket, leginkább az ország geológiai, földtani adottságait kell figyelembe vennünk. A magyar borvidékek jó része üledékes, tenger vízi vagy édes vízi üledékekből felépülő kőzet tömegeken, s a belőlük kialakult dombsági, hegyvidéki területeken, illetve azok előterében, hegylábi felszínein találhatóak.

A magyarországi hegységek döntő hányada mészkőből, dolomitból épül fel. Ilyen mészkő és dolomit alapok vannak a Mecsek jó részében, a Villányi- hegységben, a Balatonfelvidék egyes részein, pld. Zánka és Tihany térségében, a Keszthelyi-hegység, a Soproni- hegység, Bakony, Vértes, a Budai-hegység vonulataiban, s a Bükk-hegység is komoly mészkőtömbnek tekinthető.

Üledékes kőzetnek tekinthetjük a folyóvízi tevékenységre utaló kavicsos, murvás térszíneket is, amelyek gyakran kiegészülnek agyagrétegekkel, márgával is. Ilyen alapokkal bír a Balatonmelléki (Zalai) és a Pannonhalma-Sokoróaljai borvidékünk egy része.

A hegylábi felszíneket, dombságainkat gyakran borítja lösztakaró, amely a földtörténet utolsó időszakában a szél építőmunkájának köszönhető. A könnyen faragható, laza szerkezetű, gyakran meszes és homokos lösz a Szekszárdi, Tolnai, Hajós-Bajai, Ászár-Neszmélyi, Móri, Balatonboglári, Mecsekaljai, Bükkaljai, Egri, Mátraaljai és Pannonhalma-Sokoróaljai borvidékeinken gyakran megtalálható.

Hasonlóan üledékes kőzetnek kell tekinteni a homokot is, amely kétféle módon jelenik meg Magyarországon. A homok nagy nyomás és a cementálódás következtében az évmilliók során könnyen alakítható homokkővé állt össze, amely helyenként magas ásványi anyag koncentrációval is rendelkezik (vas-oxid). Vörös homokkő található pld. a Balatonfelvidék Tihany és Balatonfűzfő közötti szakaszán, a Balatonfüred-Csopaki borvidék tekintélyes részén, illetve szürke homokkő a Mecsek nyugati előterében.

A homokkő és egyéb kőzetek mállásából, a szél és a víz szállításának következtében a homok laza szerkezetben is megjelenik a magyar borvidékeken. Legtipikusabb a Kunsági borvidék, de szinte mindegyik borvidékünkön találunk homokos térszíneket.

Vulkanikus (magmás) kőzeteket viszonylag kevés helyen lelhetünk hazánkban. A felszínre jutott és megszilárdult lávából kialakult kőzeteket megtalálhatjuk a Tapolcai-medence tanúhegyeinél (Badacsony, Szent-György- hegy, Csobánc…stb.), a Somló és Ság hegy vidékén (bazalt), a Mátraalján (andezit) és az Eperjes-Tokaji- hegységben, ismertebb nevén a Zempléni–hegységben (riolit). A vulkáni kőzeteket minden esetben a vulkáni hamuból, törmelékből kialakult laza szerkezetű, puha üledékes kőzetek kísérik, amit tufának nevezünk. (bazalttufa, andezittufa, riolittufa).

A nagy mélységekben átalakult, kristályosodott és rendkívül kemény magmás és üledékes kőzetek - pld. gránit, pala…stb. - kis területeken, de Magyarországon is fellelhető, leginkább a Velencei- hegység és a Mórágyi rög területén játszik fontos szerepet.

Az alapkőzet vagy más néven anyakőzet tehát igencsak sokszínű a magyar borvidékeken, amely önmagában is komolyan befolyásolja a rajtuk kialakuló talajrétegek fizikai, kémiai, biológiai tulajdonságait. A talaj PH értéke, hő és vízháztartása, humusztartalma nagymértékben függ az alapkőzettől.

A mészkövön képződött talajok vékonyak, a mészkő víznyelő tulajdonsága miatt könnyen kiszáradnak, erodálódnak, viszont jó a hő háztartásuk. A kristályos kőzetek, bár igen kemények, mállásuk során jó minőségű és magas tápanyagtartalmú és ásvány-gazdag talajok képződnek rajtuk, akár csak a magmás kőzetek felszínén. Hasonlóan jók a löszön képződött talajok, míg a homokos vidékek talajai kevés tápanyagot tartalmaznak, ásványi anyagokban szegények, s szerkezetük miatt vízháztartásuk is meglehetősen rossznak mondható. Érdekes viszont, hogy a homokkövön képződött talajok, a cementáló anyagok következtében szintén kiváló minőségűek.

Az anyakőzet nemcsak annak mállásából kialakuló talaj miatt fontos, hanem az egyes borvidékek pinceépítési technikáit is befolyásolták. A könnyen alakítható, faragható, mégis önmagát jól megtartó löszfalak, tufarétegek, homokkövek mellett gyakran láthatunk lyukpincéket, hegyoldalba fúrt, néha óriási méretű pincéket, amelyek évszázadok óta működnek. Sok ilyet fedezhetünk fel a Bükkalján, Tokaj térségében, Pannonhalma közelében és a Dél- Dunántúlon egyaránt.

(Általános Természeti Földrajzi jegyzet - Dr:Moholi Károly: A talaj Földrajza, című fejezetének felhasználásával Tankönyvkiadó Bp 1988.)

A természetes növényzet illetve a földtani viszonyok és az éghajlat együttesen és kölcsönösen határozzák meg a talajviszonyokat. A növényzet és az éghajlat szorosan összefügg egymással, s ezt használták alapul a különböző talajtípusok osztályozására. Ez szerint zonális, intrazonális és azonális típusokat különböztetünk meg.

A zonalitás a talajoknál szépen kimutatható, ahogy éghajlati övenként haladunk. A sarkvidékeken arktikus és tundratalajokat, a boreális övezetben (tajga) podzol és szürke erdőtalajokat találhatunk. A szőlőtermesztés számára jelentős szubboreális (lényegében a kontinentális klíma) és szubtrópusi (mediterrán) övezetekben pedig megtalálhatjuk az ismert talajtípusokat, amelyek hazánkra is jellemzőek. Ilyen a barna erdőtalaj, a mezőségi vagy más néven csernozjom talaj, a gesztenyebarna talaj, a félsivatagi szürke és barna talaj, valamint a mediterrán országokra jellemző terra rossa talajtípus és a sárga, illetve vörös földek.

Természetesen a hasonló fizikai, kémiai és biológiai folyamatok során létrejövő talajtípusok tisztán nem mindig jelennek meg, hanem ennek eltérő altípusai, változatai is előfordulhatnak.

Magyarország borvidékeinek többségén a barna erdőtalajok és mezőségi talajok találhatóak. A hegyoldalakban inkább az előbbi a hegylábakon és a alacsonyabb térszíneken utóbbiak. A barna erdőtalaj, mint a neve is mutatja, a lombhullató erdők egykori és mai területére jellemző. Magas magnézium és kalcium tartalom jellemzi. A talaj humuszos felső szintje akár 40-50 cm is lehet, a humusztartalom akár a 10%-ot is elérheti. Kevés a mésztartalma, helyenként, s ez csapadékmennyiség függvénye vasvegyületek miatt sárgás, vöröses elszíneződést mutat az alsóbb rétegekben. A szőlő gyökere ezt a talajt, amely kb. másfél méteres vastagságot ér el fejlődésének későbbi szakaszában, mikor gyökérzete mélyebbre hatol, könnyen áttörheti, s itt már közvetlenül az alapkőzettel találkozik, legyen az kemény kőzetalap, agyagos, kavicsos vagy homokos, löszös…stb. jellegű.

A mezőségi talajok, a hegyek előterében és a síkságokon alakultak ki, az egykori füves térségek helyén. Ez a talaj igen magas humusztartalmú, akár 10 % fölötti, s szintén magas a kalcium és a magnézium tartalma. A kevesebb csapadék miatt magasabb a mésztartalma és a szerkezete is finomabb, a növénytermesztésre leginkább alkalmas. A talaj felső szintje akár 40-100 cm vastag is lehet, míg a középső szint hiányzik és egyből az alsó rétegek következnek, amelyek durvább szerkezetűek. Magyarországon a szántók legjobbjai ilyen talajon találhatóak, de néhány szőlőültetvénnyel is találkozhatunk pld. Baranya, Tolna vidékén.

Az olyan talajokat, amelyek zónákon belül kisebb területeken találhatóak meg intrazonális talajoknak nevezzük. Ilyen a láptalaj, a szikes és a rendzina talaj. Előbbieken szőlőt nem termesztenek, míg a rendzinán gyakran találunk ültetvényeket. A rendzina talaj mészkövön fejlődik ki, sajátossága, hogy igen vékony, néha csak 15-20 cm, s közvetlenül a tömör anyakőzeten, annak repedéseiben található. A sötétbarna, fekete színű talajtípus viszonylag magas humusztartalommal bír, de rétegződése nem alakult ki vékonysága miatt. Az itt növekvő erdők gyökérzete általában csak horizontálisan fejlődik. A kivágott erdők helyén a csapadék erróziós hatása miatt helyenként csak a kopár sziklafelület látszik. Ilyen helyeken a szőlő nehezen, de megél, s a sziklarepedéseken át gyökere nagyon mélyre juthat. Ilyen ültetvényekkel legjellegzetesebben Villányban találkozhatunk.

A zónától függetlenül, bárhol előforduló talajokat azonálisnak nevezzük. Ilyen a homoktalaj, a váztalaj, és az öntéstalaj. A váztalaj és öntéstalaj minőségi szőlőtermesztésre nem alkalmas, bár tény, hogy a történelem során az árterületeken komoly szőlőtermesztés folyt Magyarországon is. A homoktalajok viszont komoly szőlészeti hagyományokkal bírnak. Az alacsony humusztartalom, rossz vízháztartás és a laza szerkezet miatt nem túl ideális a szőlészet számára. A kötött talajú borvidékekkel szemben előnye volt viszont, hogy a XIX. század végén pusztító filoxéra-fertőzést meggátolta. A homokos talajban ugyanis az apró rovar mozgása lehetetlenné vált, járatai beomlottak. Nem volt véletlen a homoki, immunis talajokon történő nagymértékű telepítés a századforduló környékén. A Kunságban ráadásul az eredetileg a futóhomok megkötését szolgáló szőlő amúgy is jelentős múlttal rendelkezett.

Kevésbé ismert, hogy a szőlő igencsak igényes a talajok hő és vízháztartásán kívül azok kémhatására is. A magyarországi talajok többsége szerencsére épp a szőlőnek kedvező 6,5-7,8 PH értéket mutatja, ami igencsak jó mutatónak számít.

A magyar borvidékekre összességében a sokszínűség jellemző. Ezt részben az alapkőzet sokfélesége határozza meg, illetve igen jelentős az azonális talajok, foltokban, mozaikszerűen történő megjelenése is. A borvidékeinken nem egyszer előfordul, hogy akár 5-6 féle talajtípus vagy talajváltozat is megjelenik. Ha ehhez hozzávesszük a mikroklímális hatásokat is, érthető miért is tudnak borászaink olyan változatos ízvilágot felmutatni boraikban, és miért lehet jelentősége az egymáshoz akár nagyon közel fekvő dűlők szelektálásának.

(Általános Természeti Földrajzi jegyzet - Dr:Moholi Károly: A talaj Földrajza, című fejezetének felhasználásával Tankönyvkiadó Bp 1988.)

Az éghajlatot, azon belül az időjárást és azok elemeit tekintve a szőlőnek ideális az, amikor az évi középhőmérséklet 9 és 21 Celsius fok között van. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az északi féltekén a 30-50, a déli féltekén pedig a 20-40 szélességi fokok között terülnek el a szőlőültetvények. Ez alapján Európában az Észak-Franciaország, Közép-Németország, Morva-medence, Északi-Kárpátok elképzelt vonaltól délre optimális a szőlőtermesztés, amely a történelem során bekövetkező éghajlatváltozások miatt többször módosult.
Tudjuk például, hogy az 1300-as évek közepén bekövetkező úgynevezett kis-jégkorszak előtt a Brit-szigeteken és Észak-Németországban is jelentős szőlőültetvények voltak. A déli félgömbön viszonylag jelentéktelen szőlőtermelés egyik oka az, hogy a jórészt tengerek által borított félteke épp a szőlőtermesztésre leginkább alkalmas területeket "veszi el" a kontinensektől.
Összességében elmondható, hogy a szőlőtermesztésre leginkább a mediterrán, és a kontinentális éghajlat a megfelelő. Az éghajlati zonalitás nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is jellegzetes, épp ezért a magas hegységekben szintén nem alakult ki szőlőtermesztésre megfelelő éghajlat. Mindazonáltal speciális esetekben (pl. nagyobb tavak közelében, minden irányból jól elzárt medencékben) olyan mikroklimális elváltozások alakulnak ki, amelyek kitágíthatják, esetenként beszűkíthetik az egyébként arra a területre jellemző éghajlati zónák alap adottságait. Ilyen az északról hegyek által védett Rajna-vidék, ahol az északi fekvést meghazudtoló szubmediterrán jellegű klíma uralkodik.
A 9 és 21 Celsius fok hőmérsékleti zónában 3 alzónát különböztethetünk meg mindkét féltekén.
1.) 9-11 Celsius fok évi középhőmérsékleti zóna: (Ide tartoznak Magyarország északi borvidékei is.) Ez a terült főképp fehér borszőlőfajták termesztésének kedvez.
2.) 11-16 Celsius fok: (pl. Magyarország délebbi borvidékei) Ezekben a régiókban mind a fehér, mind a kékszőlő fajták megteremnek.
3.) 16-21 Celsius fok: Itt már egyértelműen a vörös bort adó kékszőlő fajták terjedtek el leginkább.
A szőlő növény viszonylag jól tűri a fagyokat. Általában elmondható, hogy télen mínusz 20-25 Celsius fokig nem károsodik, de ez fajtától függően változhat. Leginkább veszélyes a késő tavaszi fagy,- amely kontinentális éghajlaton bizony néha előfordul - mert ilyenkor a friss termő rügyek igencsak sérülékenyek.
Hasonlóan veszélyesek lehetnek a szőlő hajtásaira a komolyabb viharok és a jégesők is.
A szőlő növekedése szempontjából nagyon fontos tényező még a csapadék mennyisége és annak éves eloszlása. Ezzel kapcsolatban az általános vélekedés az, hogy az éves mennyiségnek minimum 500 mm-nek kell lennie. Ha ezt nem éri el, öntözésre van szükség. Egy-két helyen, a kevés csapadék miatt speciális termelésmódot alakítottak ki az évszázadok során. Például Santorini szigetén, ahol a reggeli pára áldásos nedvesítő hatását spirál alakú művelésmóddal, a párolgás csökkentésével és a kicsapódó hajnali pára gyökérhez való levezetésével igyekeznek pótolni a hiányzó nedvességet. Az éves csapadék-eloszlás leginkább a szüret előtti időszakban érdekes, amikor egy nagyobb esőzés jelentős minőségromláshoz vezethet.
A szelek hatása általában kisebb jelentőségű a szőlő fejlődése szempontjából. A kárt okozó viharokkal ellentétben a folyamatos légmozgás akár kedvező is lehet. Részben azért, mert a nyári, forró időszakokban hűtik a szőlőt, részben pedig szárítják azokat, ezzel is csökkentve a gombafertőzések elterjedését. rendkívül fontos még a szőlő növekedése, a gyümölcs beérése szempontjából a napsütés, napfény mennyisége is. Általában elmondható, hogy a napsütéses órák éves száma alapján a szőlő az 1800 - 2500 óra/év tartományban érzi legjobban magát, de pl. Dél-Európa szigetein ez az érték 3000 óra körül is lehetséges. A napfénytartam tekintetében hazánkban nincsenek túl nagy eltérések, a legtöbbet délen Csongrád, Bács-Kiskun, Baranya megyékben süt a nap, évi 2000 óra körül, míg legkevesebbet északon és Sopron térségében 1900 óra körül. A napsütésnek a szőlő érésekor van nagy jelentősége a bogyók cukrosodása miatt, de az is igaz, ha túlzottan perzselő a nap a szőlők már nehezen viselik, túlmelegednek. A lejtők dőlésszöge is komolyan befolyásolja a napsütés "hatékonyságát", nem véletlen a domb és hegyoldalak délies, (a déli félgömbön északi) kitettségű lejtőin történő művelés, ahol a napsugarak beesése szöge a lejtő szögével megnövekedve, lényegesen magasabb. A nyitott fekvésű lejtőkön a keleti oldalon, a felkelő nap, a nyugatias lejtőkön pedig a lenyugvó nap sugarai is érik az ültetvényt, amit az évszázados tapasztalatok alapján a szőlészek remekül ki is használnak.