A borszőlő-Vitis vinifera, előtörténete majd 100 millió évre nyúlik vissza. Ekkor a földtörténet kréta korszakában jelenhetett meg a szőlő őse, amely az évmilliók alatt számos változatban jelent meg.

A mai Magyarország területén a földtörténet újkorából származnak az első szőlő növényre utaló maradványok, amelyet Vitis tokayensis, illetve Vitis hungarica néven ismerhetünk. Ezek az "ősszőlők" egyáltalán nem hasonlítottak a ma ismert lédús, zamatos, illatos borszőlőre. Valószínűleg kemény zöldbogyós, kesernyés, savanyú levű vadgyümölcsök lehettek.

Ha növény-rendszertanilag vizsgáljuk, akkor röviden azt lehetne elmondani, hogy a szőlő a zárvatermők törzséhez tartozik, ezen belül a Bengevirágúak rendjébe, s a Szőlőfélék (Vitaceae) családjába. Remélem a középiskolai biológiaórákról dereng valami... A szőlőfélékhez többszáz faj tartozik. Ha tovább bontjuk a kérdést, s közelítünk a szőlő növényhez a Vitis nemzetséghez jutunk, amelynek az egyik alnemzetsége, a jól csengő Euvitis lett a világ ismert szőlőfajtáinak az alapja. Az Euvitis alnemzetségből a kontinensvándorlás, az éghajlati és egyéb adottságok változásának okán alapvetően három földrajzilag elkülöníthető szőlőcsoport jött létre. Az észak-amerikai fajok, mintegy 30 db, a kelet-ázsiai fajok (40 db) és az eurázsiai fajok, amelyek ugyan csak 2 fajjal képviseltetik magukat, mégis a világ borászatának alapjául szolgáltak.

Az utolsó nagy jégkorszak komoly pusztítást vitt véghez az eurázsiai virágos növények között. Az egyik nagy túlélő, szerencsénkre a Ligeti szőlő (Vitis silvestris) volt, amelynek az őshazája valahol Közép-Ázsia és a Kaukázus közt keresendő, de a legújabb kutatások szerint a Balkánon és Észak-Afrikában is megmaradhatott. A Ligeti szőlő a jégkorszak után, 7-8 ezer évvel ezelőtt terjedt el, s az ember hamar termeszteni, nemesíteni kezdte. Ennek eredményeképp a leve zamatosabb, édesebb lett, s létrejött a Kerti szőlő, a már említett Vitis vinifera, amely lényegében a ma ismert borszőlők alapja.

Fotó: LizA2012

A világ minőségi borászatát az eurázsiai fajokból, név szerint a Vitis silvestrisből nemesített Kerti szőlő (Vitis vinifera) határozza meg. A Kerti szőlő számtalan szőlőfajtának az alapja. A világon jelenleg termelt több ezer minőségi borszőlő fajta három csoportra osztható.

Vannak az úgynevezett Keleti vagy Orientális fajták, melyek között több ismert magyarországi fajtánk is szerepel. (Juhfark, Leányka, Kékfrankos, Medoc, Portugieser...stb.)

A második csoport a Nyugati vagy Occidentális fajták köre, ide tartozik a Chardonnay, Olaszrizling, Rajnai rizling, Merlot, Sauvignon blanc, a Semillon, a Veltelini és a Cabernet...stb.

A harmadik csoport a Pontuszi fajok közössége, amelyhez sok hungarikum fajtánk tartozik, pld.: a Furmint, Hárslevelű, Ezerjó, Kéknyelű, de ilyen a Kadarka, a Kövidinka, az Izsáki sárfehér is.

Természetesen a szőlőfajták száma folyamatosan nő, hiszen az egyes fajok egymással nemesíthetőek. A számtalan nemesítésnek rengeteg új szőlőfajta köszönheti a létét, s közülük sok szép sikereket ért el.

Magyarország a XX. században igen komoly nemesítési potenciállal és szakembergárdával bírt, elég ha csak a kecskeméti, badacsonyi, pécsi, egri, szegedi...stb. szakemberekre gondolunk.

A teljesség igénye nélkül egy-két nemesítőt és fajtáikat érdemes megemlíteni. Kurucz András és Kwaysser István nevéhez fűződik az Ezerfürtű, a Karát. Bakonyi Károly munkája a Korona, a Cserszegi fűszeres. Király Ferencé a Zengő, Zenit, Zéta, Zefír, Zeus. Kozma Pál nemesítette a Mátrai muskotályt, a Bíborkadarkát. Szegedi Sándor a Téli és a Pölöskei muskotályt, a Favoritot. Mathiasz János a Cegléd szépét, a Szőlőskertek királynőjét. Csizmazia József, Bereznai László műve a Bianca, a Medina, a Zalagyöngye , a Lakhegyi mézes. Kocsis Pál pedig a népszerű Irsai Olivért és az Attila, valamint a Kocsis Irma nevű csmegeszőlőket alkotta meg.

Külföldi nemesítéseket is érdemes megnéznünk. Fricz Zweigelt a Zweigelt kékszőlőt, Müller Thurgau a nálunk Rizlingszilvániként ismert Müller Thurgaut nemesítette ki, de ismert a Müller nevezetű szőlész által nemesített Blauburger, s a Robert Moreau munkáját dícsérő Ottonel muskotály is.

Az észak-amerikai szőlőfajták, amelyek az eurázsiai és ázsiai társaikkal együtt az Euvitis alnemzetségből fejlődtek ki, a földrajzi elkülönülés miatt különbözőképp fejlődtek. Vitis labrusca-tól, arizonica-tól, riparia-tól és egyéb hasonló Vitis változatoktól származó fajták ismertek Magyarországon is.

A filoxéra „járvány” idején, a betegségnek remekül ellenálló szőlők nagy számban kerültek Európába, s rövid távon megoldást jelentettek a szőlővész okozta sokkra. Ismertebbek a Noah, amit mifelénk csak egyszerűen Novának neveznek, az Izabella, Elvira, Othello, Delaware, Jacquez, Clinton, Herbemont, Lydia, New York, Concord, Niagara stb.

Ezeket összefoglalóan direkttermőknek nevezik, mivel szaporodásuk az eurázsiai Vitis viniferához képest egyszerűbb, oltás nélkül, közvetlenül szaporíthatóak. Az ilyen szőlőkből készült borok minősége nem a legjobb, bár sokan esküsznek a finom zamatú Othello vörösborra. Színük illatuk különleges, már kis mennyiségben is felismerhető, ha más borhoz keverik őket. A borászok a direkttermő ízt rókaíznek, poloskaíznek, esetleg llabruszkaíznek nevezik. Szőlőlének, gyümölcsként fogyasztva azonban egyik-másik direkttermő igazán finomnak mondható. A bortörvény szerint direkttermőből készült bort forgalomba helyezni nem is lehet, mint ahogyan ilyen szőlőt telepíteni sem.

Az amerikai szőlőfajták több pektint tartalmaznak, mint európai társaik, így a borukban a metilalkohol is nagyobb mennyiségben fordul elő. A pektin ugyanis nagy részben metil alkohollal van észterezve, s annak bomlásakor keletkező veszélyes alkohol a borba is belekerülhet.

Az amerikai fajták keresztezéséből számtalan fajta jött létre a későbbiekben, de ezek a direkttermő hibridek, bár a betegségeknek ellenálltak, boraik tekintetében minőségtelenek maradtak, s nem jelenthettek hosszú távú megoldást. A filoxérával együtt támadó, szintén Amerikából „behozott” gombabetegségek, a peronoszpóra és lisztharmat elleni védekezés hívta életre az úgynevezett rezisztens szőlőfajtákat, amelyeket a direkttermő és az európai Vitis viniféra fajok keresztezéséből hoztak létre. A cél a minőségi borszőlő előállítása volt, mindezt úgy, hogy a betegségekkel szembeni ellenálló képesség megmaradjon.

Sok francia, német borász dolgozott az ilyen termő hibridek létrehozásán. Közülük pár nálunk is ismertté és elterjedtté vált. Ilyen volt a Százszoros, a Baco, az Aurora, a Feri szőlő, a Pannonhalmi kék, de a legismertebb ilyen rezisztens fajta a Seyve-Villard lett. Ez utóbbit használták fel a magyar nemesítők több ismert borszőlőfajtánk létrehozására, úgy mint Bianca, Medina, Zalagyöngye, Lakhegyi mézes…stb.

Érdekességként említsük meg, hogy az amerikai fajtákon kívül ázsiai fajokat is próbáltak a keresztezéseknél felhasználni. Ezek fagytűrő képességükkel emelkedtek ki, s szintén önmagukban rossz minőségű bort adtak. Leghíresebb a Vitis amurensis volt, aminek a Vitis vinifera-val történő keresztezéséből jött létre többek között az ismert Kunleány, Kunbarát fajta is.

(Felhasznált forrás: Dr. Zanathy Gábor: Agro napló, Országos mezőgazdasági szakfolyóirat - VIII. évfolyam - 2004/12.)