Csokonai Vitéz Mihály - A vízital (1794)

vagyis Vinum acuit ingenium
Paradoxum

Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
A nemesebb termést õrzõ tõlgy-szálokkal,
Hív õrzõangyali annak a nektárnak,
Melyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bölcsõjébõl,
Mihelyt kiszûletik a gerézd méhébõl,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
Bár felfort bílissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
Mert az éles elmét oly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végsõ búcsúm rövid szóval:
Félre minden máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánam, víg hegyek! zengjetek,
Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
Melyet most az agyag fûlt szobája takar.
Elment a pincékbõl, ki ott helytartó volt,
Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg võlgyek! ha innen mind így szélednek el,
Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus võlgyei! zengjetek,
Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Hélikonnak
Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
Bárkát vagyis borkát rakat a borözön:
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
Melyet a konty alá tõlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok elõle, bár elébe húznak
Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
Lehet a szûz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos fõtõl származtatok,
Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
Minden dicsõ lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
Kortyaival lesznek Voltérfõk sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
S körûlte dõzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szûz óldaloknak kies márványára
Kulacsokat fûztek õk is utóljára?
Hát szõlõvel rakták bé a Pindus hegyét,
Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették fõnek
A múzsák azok közt, kik hozzájok jõnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
Magát a delfinek közzé múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
Melyeknek a mennybõl áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengõ kristály folyamatok,
Melyek a leghígabb égbõl fakadtatok!
S te, amott az éles kõszálnak sivatag
Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
Mert úgy tán nagyon is fûszerszámos lenne.
Semmi! külömben én is magam a madám
Tétishez örökös követõûl adám.
Hanem még ma, míg a késõ hajnal kijõ:
Nálad hálok, Bakhus! -- de holnap adiõ!