Február 14. Bálint napja - sokak inkább Valentin napként ünneplik - nem csupán a szerelmesek angolszász eredetű divatos ünnepe, hanem sok sok néphagyomány, időjárásjóslás is kapcsolódott hozzá, s részben a szőlőműveléshez is kapcsolható. A magyar hagyomány szerint egyébként a nyavajatörősök (epilepszia) napja volt ez, amikor is Szent Bálinthoz fohászkodtak a betegség ellen, s a betegek Bálint keresztet, több helyen "frászkeresztet" viseltek a nyakukban. A hagyomány szerint ezen a napon tértek vissza a vadgalambok, ezzel is jelezve a tavasz közeledtét, sőt a madarak is e napon választottak párt maguknak. Azt is tartották eleink, hogy, ha ezen a napon száraz és hideg az idő biztosan jó termés lesz. A balatoni szőlősgazdák pedig hagyományosan Bálint napján megmetszették a szőlős négy sarkán lévő tőkét, ezzel védve meg a termést a későbbi károktól, lopásoktól.

Ezen a napon a hagyomány szerint több időjárásjóslás forgott közszájon az egész országban. Sokan e naphoz kötötték a várva várt tavasz eljövetelét, vagy legalábbis annak előjeleit. A hagyomány szerint a pacsirták jelezték a tavasz közeledtét. Ha alacsonyan szálltak, már közeledett a kikelet, ha közben még énekeltek is bizonyosan jött a jó idő. Ha viszont magasan szálltak, s csendesek voltak, még tovább tartotta magát a tél. Ezen a napon hagyományosan meg lehetett kezdeni a trágya kihordását a földekre és a szőlőkbe, ekkor kezdték a felkészülést a tavaszi munkákra. Több borvidéken azt tartották, hogy legkorábban ezen a napon lehet elkezdeni a metszést, nehogy a rügyek elfagyjanak. Mindenesetre, ha ezen a napon megcsordult az eresz, akkor egész biztosan jó termés volt várható abban az esztendőben.

Március 25. a keresztény hagyomány szerint Jézus fogantatásának napja. A magyar hagyományba gyorsan beépült ez az ünnepnap, hiszen a pogány magyar vallásban jelentős szerepe volt a Boldogasszonynak (Nagyasszonynak), aki a termékenység, a gyermekáldás, a szülés segítője volt. Pogány gyökereket a rómaiak is hozzátettek ehhez az ünnephez, hiszen Magna Mater, minden istenek anyja, a termékenység istennője is komoly kultusszal rendelkezett. Szűz Mária ünnepe tehát szervesen kapcsolódik a korábbi pogány ünnepekhez. A hagyomány szerint ekkor kellett a gyümölcsfákon az oltást, szemzést elkezdeni. Az e napon oltott vesszőket letörni nem volt ildomos, mert az a hagyomány szerint szerencsétlenséget jelentett, s az ágakból ilyenkor vér folyt. Ezt a napot a magyar néphagyomány a tavasz végleges eljövetelének tartotta. Ilyenkor indult a halászati munka, a fű is ekkor kezdett sarjadni a pásztorok örömére, s a madarak végre teljes számban visszaérkeztek téli útjukról. A szokásos időjárás megfigyelések,jóslatok szerint ha rossz idő volt ekkor, az még a további rossz időjárást ígért, némely területeken a békák kuruttyolását figyelték, s ha hangosak voltak, még további 40 nap rossz időt ígért. Volt hely, ahol aznap vörösbort ittak és kukoricát pattogtattak, hogy a fák, növények és a szőlő vére gyarapodjék, s a rügyek könnyen kipattanhassanak.

E nap hasonlóan a februári időjósló napokhoz, komoly hagyománnyal bírt, s ekkor is a közeledő tavasz reményében próbálták kitalálni, megjósolni a várható időjárást. Persze mindezt már a nagyon várt tavasz mielőbbi megérkezése motiválta. Szent Mátyás vértanú napja ez, aki Jézus 12. apostolaként hirdette a kereszténységet Afrikában és Júdeában. A keresztényüldözés áldozata lett, s hosszas kínzás után bárdal lefejeztek. A bárd és a szekerce ezért is tűnik fel több ábrázolásában (egyébként az ácsok, mészárosok és juhászok védőszentje), s a népi hiedelmek is ezt az eszközt adják kezébe, mikor azt tartották, hogy a jeget egy szekercével Mátyás töri szét ezen a napon. Azt tartották, ha ezen a napon Mátyás jeget talál, akkor megolvasztja, ha nem talál akkor csinál. A tavasz első jeleként e napon kezdenek a madarak éneklésbe, a legelőkön ekkor olvad el a hó a juhászok örömére, s ekkor ívnak először a csukák is, s az e napon fogott halak szerencsét hoznak, s az egész évben bőséges fogás várható. A Mátyás napi tojásokat viszont megjelölték, s nem engedték kiköltetni, mert az ebből kikelő libák, kacsák, tyúkok, betegek és verekedősek lesznek a hiedelem szerint. Szeged környékén a Mátyás napi harmatot összegyűjtötték egy lepedőre, majd a tehenek hátára terítették, hogy egész esztendőben sok tejet adjanak. Több helyen ezen a napon jelképesen borsót, sárgarépát, búzát, zabot vetettek, elősegítve a majdani bő és egészséges termést. Azt is tartották, hogy ha ezen az éjjelen fagy, akkor még 40 napon át fagyos éjszakák következnek. A szőlősgazdák több borvidéken megfigyeléseik alapján azt tartották, ha ekkor esik az eső kevés és savanyú lesz a szőlő. 2010-ben minden bizonnyal eshetett...

Június 8. Medárd több időjáráshoz, termésjósláshoz kapcsolatos hagyományt őriz. A több évszázados megfigyeléseken alapuló és sokszor "eltalált" jóslások valóságalapja igencsak komoly.
Való igaz, hogy ez időtájt esősre fordulhat az időjárás. Az Atlanti-óceán északi térségében, Nyugat-Európa térségében egy magas légnyomású anticiklon alakul ki, ezzel szemben Kelet, Dél és Kelet-Európában alacsony légnyomású ciklonok alakulnak. Ennek a jelenségnek az egyik magyarázata abban áll, hogy a szárazföld ilyenkor már a napsugarak magas beesési szöge miatt gyorsabban felmelegszik, az óceán vize viszont még relatív hűvös marad. A meteorológusok egy része ezt "monszun" vagy "monszun jellegű" jelenségnek tartja, amely tipikus formában inkább a trópusokon jelenik meg. Mindenesetre a heves esők, jégesők, zivatarok, viharos szél valóban monszunszerű időjárást képesek okozni.
Ezt a helyzetet természetesen a néphagyomány is apáról fiúra továbbadta. A legtipikusabb megfigyelés szerint, ha ezen a napon esett, akkor 40 napig nem is áll el az eső. Ebben a 40 napos időszakban benne van egy kicsit a bibliai özönvíz története is, ahol a földet elpusztító áradat előtt 40 napig esett az eső, de Szent Medárd legendáriumában is találunk erre utalást, amikor egy hangoskodó, mulatozó társaságot 40 napos esővel "csitított" le a nap névadó szentje.
Ha viszont nem esett akkor 40 napos szárazság köszöntött be, a megfigyelések szerint.
A szőlőtermő vidékeken is megemlékeztek erről a napról. Göcsej vidékén azt mondták, ha esik az eső bőséges szőlőtermés várható, de a bor minősége rossz lesz. Topolyán, a Bácskában úgy vélték, ha Medárd napján süt a nap, akkor édes lesz a bor, ha esik az eső, akkor savanyú. Baranyában és a Mura-vidéken pedig azt tartották, ha Medárdkor esik, rossz szőlőtermésre lehet számítani, viszont bő lesz a szénatermés.
Ezen a napon sok jel utalhatott arra, hogy lesz e eső. A vakondokok túrásából, a békák járásából következtettek az esőre, sőt azt is tartották, ha a tyúkok intenzíven fürdenek a porban biztos esni fog.
Voltak helyek, ahol a várva várt esőt azzal is próbálták elősegíteni, hogy különféle mondókákat énekeltek pld. az Ess eső ess...kezdetűt, de a legbiztosabb módszer az volt, ha aznap kakast főztek ebédre...

Május, sokak szerint az év legszebb hónapja, sokféle szokással, néphagyománnyal kedveskedik nekünk. A családi, iskolai, egyházi fontos ünnepek, az Anyák napja, az iskolai ballagások, Pünkösd ünnepköre amúgy is mozgalmassá, ünnepélyessé varázsolják a tavasz legmelegebb hónapját, de a régi időkben ez még inkább jellegzetesebb, intenzívebb volt. Május neve a római naptárból maradt az utókorra, s a rómaiak Maia nevű istennőjéről kapta nevét, aki egyébként a termékenység istennője volt, s már az ókori görögök is tisztelték. Májusban kizöldül a természet, a hajtások gyors növekedésbe kezdenek, a sok napsütés és meleg hatására valóban újjászületik, termékennyé változik környezetünk. Mint minden hónapban ilyenkor is vannak úgynevezett időjáráshoz kötődő jósló napok. A legszebb példa erre Szervác (május 12.), Pongrác (május 13.), Bonifác (május 14.), az utolsó „fagyosszentek” napjai . Hosszú évszázados megfigyelések támasztották alá , hogy a melegedés ezeken a napokon megtorpant, s néhányszor bizony gyenge fagyok is jöhettek, a friss hajtások védelme érdekében ilyenkor füstöléssel védekeztek. A régi mondás szerint: „Sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz”.

Hasonló veszélyes nap volt Orbán (május 25.) napja is, amikor szintén kisebb lehűléstől lehetett tartani, s a szőlőtermést igyekeztek védelmezni. Nem véletlen, hogy a szőlőhegyeken, épp a kései fagyok, egyéb időjárási pusztítások ellenében Orbán szobrokat állítottak és Szent Orbán a szőlőhegyek, szőlősgazdák védőszentjévé válhatott. Ha jó idő volt szobrát borral locsolták, s egész nap óbort ittak, ha viszont hideg, fagyos idő köszöntött be, néhány helyen megdobálták, megvesszőzték a szent szobrát. Az időjáráshoz kapcsolódó népi mondás szerint „májusi eső aranyat ér” igencsak fontos megállapítás, hiszen a növekedő, dússá váló növényzetnek, friss ültetésű palántáknak igencsak kellett a víz. Érdekes viszont a szőlőtermő vidékeken úgy tartották, ha Pünkösd idején esik, az nem tesz jót a bortermésnek.

Május első napja, amit mostanság a munka ünnepeként tartunk nyilván, fontos események ideje volt. A májusfa-állítás szerencsére még manapság is szokás faluhelyen. Ilyenkor a lányos házak udvarán vagy ablaka előtt állítottak szalagokkal, zöld ágakkal, borral díszített fákat. Ez a hagyomány egész Európában divatos volt, s eredete valószínűleg pogány termékenységünnephez kötődött, amit Floráliának neveztek. Ezeken az ünnepeken a felszabadult, vidám, fiatalos mulatságoknak volt helye, igazi tavaszi örömünnep, valószínűleg a mi mostani majálisunk elődjeként. Azt is tartották, ha szép napos az idő elsején jó termés van kilátásban, ha esik, illetve borús az idő ne számítsunk jó termésre.

A májusfa állítás egyik szép eredetlegendája, hogy a hittérítő apostolok, Jakab és Fülöp egy híres szentéletű útitársnője, Szent Walburga, hogy bizonyítsa ártatlanságát és elűzze a gúnyolódó pogányokat, vándorbotját leszúrta a földbe és imádkozni kezdett, mire a bot kivirágzott és meggyökeresedett. Ezen a napon a legények zenével köszöntötték a falu népét. Délután „leányséta” volt, este pedig táncos mulatság. Több helyen „legénybírót” választottak, akiknek a feladata a pár nélküli lányok megtáncoltatása volt.
Május harmadikán volt a legenda szerint Jézus Szent Keresztjének a megtalálása ezen a napon a falvak határába, útkereszteződésekbe kereszteket állítottak, részben a gonosz szellemek és rossz lelkek távoltartására.
Másnap Flórián a tűzoltók, pékek, kovácsok patrónusának napján, a tűzvészek elkerülésére Flóriánhoz imádkoztak, s sok helyen még tüzet rakni sem volt ildomos, néhány helyen a kovácsok és a pékek sem dolgoztak.

Viszonylag új keletű jeles nap május első vasárnapja, amikor is az Édesanyákat köszöntjük. Az ünnep nemzetközivé vált, s eredete valószínűleg a pogány időkre nyúlik vissza, a földanya tiszteletére. Az anyaság intézménye, annak tisztelete a későbbiekben is fontos maradt, az ünnep intézményesülése, azonban 1872 után alakult ki. Eredetileg Amerikában ünnepelték ily módon a polgárháborús hősök édesanyáit, majd folyamatosan nemzetközivé vált az ünnep az első világháborút követően. A legtöbb helyen május második, nálunk első vasárnapján van Anyák napja, amit Magyarországon 1925 óta tartanak meg.
Szintén szép májusi világnap a Madarak és Fák Világnapja, ami 1902 óta hivatalos nemzetközi természetvédelmi és környezetvédelmi „ünnepnap”.

A legrégibb hagyományokkal egyértelműen a Pünkösd és ünnepköre bírt a keresztény hagyományban. Áldozócsütörtök, Húsvét utáni 40 napra, Jézus mennybemenetelének, Pünkösd, pedig a Szentlélek megjelenésének, (a Húsvétot követő 50-dik napon) állít emléket. Fontos egyházi ünnep volt még az Úr napja és a Szentháromság napja is. Ez utóbbi, egyébként régi magyar hagyományt, a településeken felállított jellegzetes Szentháromság-szobrok őrzik. Az Úr napi körmenet virágdíszei a hagyomány szerint gyógyító és egészségmegőrző hatással bírtak, ezért a körmenet után a virágokat szívesen vitték haza az emberek. Volt olyan falu, ahol az úrnapi virágok szirmát áztatták az újszülöttek fürdővizébe, ezáltal óvták őket a gonosz szellemektől.

A Pünkösdhöz számtalan néphagyomány is kötődött, s ellentétben az egyházi ünnepekkel, a könnyed szórakozásról, ünneplésről szóltak. Sok helyen ekkor választottak, különféle ügyességi feladatok segítségével Pünkösdi Királyt, igaz jelképes hatalma csak egy évre szólt, de ebben az időben minden lagziba, ünnepre meghívott vendég volt, a kocsmában a falu költségén ihatott, sőt a kisebb vétségeket is elnézték neki. Ezen az ünnepen volt a május elején felállított májusfadöntés, vagy májusfa kitáncolás. Ilyenkor a legények tánccal, zenével közelítették meg a lányos házakat, gyakran rendeztek „májusfamászást” is, ami nem volt veszélytelen és könnyű feladat. A győztes jutalma a fa tetejére kötözött üveg bor volt, amit néhány helyen viccesen előzőleg csípős paprikás vízzel helyettesítettek.
Nagy kegy volt, ha a Kedves, a májusfát állító legényt behívta a házba, esetleg meg is vendégelte, persze a cimborákkal közösen. Pünkösd éjszakáján a szerelmes legények titkon Pünkösdi rózsát helyeztek a kiválasztott lányok ablakába. A virágok, zöld ágak egyébként fontos „kellékei” voltak az ünnepkörnek, leggyakrabban bodzaágakat használtak erre leggyakrabban.

Némileg a májusi „virágünnepek” szoros kísérője az iskolát befejezők, hagyományosan középkori, latin eredetű ballagási ünnepe is. A ballagás nem véletlenül esett a nyár előtti hetek valamelyikére, mivel a földeken ekkortól indultak meg az aratási munkák, s az iskolapadból mindenki a létfontosságú betakarításra igyekezett.

Április a „bolondok napjával” indul, kevesen tudják, hogy ez a „csúfolkodós, ugratós” szokás - a diákság révén nyugatról érkezett hozzánk, valamikor a középkorban - pogány eredetű és a valamikori régi naptárrendszerre utal, amikor is több népnél március 1. vagy április 1. volt a hivatalos évkezdet. Később, a naptárreformok után, megmaradt amolyan vicces, bolondos, alternatív évkezdetnek.
Érdekes hagyományok alakultak ki április nevezetes egyéb napjain is, ami a keresztény Európában némiképp közös alapokon nyugszik. A hagyomány szerint Vince napján (április 5.) megcsordul a jégcsap és véglegesen beköszönt a tavasz, másnap, Vilmos napján pedig „ha esik az eső szűk lesz az esztendő”, szólt a népi bölcsesség. A mezőgazdaságból élő népeknél ezen az éghajlaton április jelentőségét nem is kell nagyon bemutatni, ekkor történt a veteményezés, palántázás, sok tekintetben ettől függött a következő hónapok termése, nem beszélve a szőlők metszéséről, amit régen hivatalosan is „Szent György havához”, áprilishoz kapcsoltak.
Az év századik napja április 12. Gyula napja a hagyomány szerint a tisztaság, takarítás napja volt, ekkor nemcsak a lakásokban, hanem a ház körül is rendet tettek a régiek.
Fontos volt még az április 24.- Szent György napja - ami nálunk elsősorban a pásztorok, állattartók védőszentje volt, ekkor hajtották ki az állatok a legelőkre, ekkor indult igazán az élet a mezőgazdaságban. Zala megyében például az első kihajtáskor az istállóajtó mellé láncot és tojást tettek, ezeken kellett az állatoknak átlépniük, azt tartották, hogy „olyan erősek lesznek, mint a lánc és olyan gömbölyűek, mint a tojás”. Ráadásul az év legszerencsésebb napja is ez volt a néphit szerint. Ha ezen a napon a békák kuruttyolni kezdtek, korai és meleg nyarakat jósoltak. Másnap, Márk napján pedig búzaszentelés volt szokás és sok helyen ezen a napon vetették el a kukoricát is.

Vitathatatlanul a legfontosabb ünnep azonban a Húsvét volt, amely leggyakrabban áprilisra esik. A húsvét úgynevezett mozgó ünnep, mivel Húsvét vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap. Ha a március 21-ei napéjegyenlőség időpontja olyan szombati napra esik, amikor éppen holdtölte van, akkor abban az évben a húsvét március 22-én van. Tehát ez a legkorábbi nap, amikor elkezdődhet a húsvét, a legtávolabbi időpontra eső húsvét vasárnap pedig április 25-e lehet.
A 40 napos nagyböjt vége Húsvét vasárnap, aminek a magyar neve is erre utal, amikor Jézus 40 napos sivatagi tartózkodása emlékére, önmegtartóztatás után először „húst vettek” magukhoz. Eredetileg az ünnepkör régi zsidó és pogány szokásokra vezethető vissza. Több országban Ostara istennő ünnepének neve jelenti a húsvétot (Oster vagy Easter). Ostara a germán istenek közül az alvilág felett uralkodott, tavaszi ünnepét pedig a napéjegyenlőség napján ülték meg. Ostara ünnepéhez vezethető vissza a húsvéti nyúl és a tojás szimbólumai is. A Zsidók vallása szerint pedig ekkor ünnepelték az Egyiptomból való kivonulást. Az Ótestamentum szerint ekkor, az Egyiptomot ért tíz csapás közül az utolsóként, lecsapott a Halál Angyala és magával ragadott minden elsőszülött fiút. A zsidók Isten parancsának engedelmeskedve azonban bárányt áldoztak, és annak vérével bekenték ajtóikat, így a Halál Angyala őket nem bántotta. A Pészach ünnepének előestéjén fogyasztották el a szokásos Széder esti vacsorát, amely élesztő nélküli kenyérből és borból állt. Jézus, elfogásának estéjén valójában a Szédert ülte meg, tanítványai körében fogyasztotta el a vacsorát is, amely az "Utolsó Vacsora" néven lett közismert.
A húsvéti ünnepkör Magyarországon hagyományosan már egy héttel korábban elkezdődött. A nagyhetet a Virágvasárnap nyitotta, amely Jézus Jeruzsálembe való „virágesős”bevonulására emlékezés, ilyenkor körmenetet tartottak, melynek keretében a templomokban, virág és barkaszentelés is zajlott. Némi pogány hagyományként ezen a napon temették el véglegesen a telet is, amit szalmabáb formájában vagy vízbe dobtak vagy tűzbe vetettek. Nagypénteken volt a legszigorúbb böjt, Jézus kereszthalálának a napja, ilyenkor sok helyen még tüzet sem gyújtottak. Másnap nagyszombaton volt a feltámadási ünnep, tűzszentelés néhány helyen az ételszentelés. Vasárnap pedig, az igazi ünnepen már a vígasságok, bálozás, vendégjárás és a rokonlátogatás következett, természetesen a hagyományos húsvéti étkekkel, amelyekből ezen a napon bőségesen fogyasztottak.
A húsvéti bárány és a főtt tojás már nagyon régi hagyomány a húsvéti étkezéseken, ezeket kiegészítendő került az ünnepi asztalra a nép körében inkább kedvelt, télről maradt húsvéti sonka, természetesen tormával tálalva és még újabb keletű jövevényként a kalács fogyasztása. Nem hiányozhattak a desszertek sem, eredetileg mézből, túróból, tojásból készültek az igazi ünnepi sütemények, lepények. Húsvét hétfőn a vidám ünnep folytatásaként locsolkodás, tojásfestés, a barátok, családtagok megajándékozása következett. A tojás is és a locsolkodás is pogány eredetű szokás, mindenképpen termékenységi illetve halotti kultusz és a rituális megtisztulás szimbólumként. Több helyen szokás volt a húsvéti határjárás, ellenőrizték a vetéseket, árkokat, megtisztították a kutakat és forrásokat. A határjárás alatt zajongva, kereplőzve sőt, helyenként lövöldözve és időnként beszédeket mondva űzték el a gonoszt a határból.
Erdélyben pedig kakaslövést tartottak, ahol is „szerencsétlen” kakasra nyíllal lövöldöztek, természetesen a végén nem is következhetett más, mint a kakasból főtt vacsora. Ehhez hasonló volt Nyugat- Magyarországon a Pilátus-verés hagyománya, ami lényegében lármás téltemetés is volt egyben. Húsvét utáni vasárnapon, az un. Fehérvasárnapon a falvakban volt szokás a fiúknak komát, a lányoknak mátkát, barátnőt választani, akikkel aztán szinte testvérré fogadták egymást.
Ehhez a szép hagyományhoz kapcsolódott a komatál küldése, ami szentesítette úgymond a „testvérré fogadást”. S hogy mi volt a komatálban, ez a húsételektől a rétesig sok minden lehetett, egy biztos, egy üveg jó bor és persze a húsvéti tojás nem hiányzott belőle.

Szeptember 29 Szent Mihály napja. Sokféle hiedelem, népszokás kapcsolódik e naphoz, s a szőlészek-borászok is országszerte fontos napként kezelték Szent Mihály arkangyal napját. A hagyomány szerint Ő volt aki a halottak lelkét a másvilágra kísérte, s mérlegelte földi életüket. Nem véletlen, hogy templomi ábrázolásain gyakran mérleget tart kezében, illetve a halottak szállítására használt fából készült alkalmatossággal együtt látható. Ez az a bizonyos "Szent Mihály lova", amely a népnyelvben megmaradt.

Ezen a napon sokfelé időjárásjóslásra is sor került, igyekeztek az eljövendő tél keménységét megjósolni. Ha ezen a napon hideg volt az idő hosszú télre lehetett számítani, és persze fordítva is igaz volt a megfigyelés. A pásztorok e napon kezdték az állatok behajtását, felkészülést a télre, ekkor számoltak gazdáikkal, s ekkor fogadták fel az új pásztorokat is.

Sok helyen hagyományosan ilyentájt kezdődött a kukorica betakarítása is. Érdekesség, hogy az úgynevezett kisfarsang is szeptember 29-el indult, a kései lakodalmak időszaka volt ez, s egészen november 25-ig, Katalin napig tartott. Az amúgy vízválasztónak számító nap már a középkor eleje óta választóvonal volt a mezőgazdasági munkáknál, de pld. a kocsmáltatási engedélyek kiadásánál, sőt a szüretelési engedélyek kibocsájtásánál is fontos volt.

Magyarország több borvidékén, a délvidéken, a dunántúli borvidékeken az uraságok ezen a napon adtak engedélyt a szüret megkezdésére. Az engedélyre azért volt szükség, hogy a jobbágyok és szőlőtulajdonosok a földesúri adók alól ne tudják kivonni magukat, esetleg a termés egy részének korábbi leszedésével, elszállításával kikerülni a pecsétpénz vagy a hegyvám megfizetését. Persze a központilag ellenőrzött szüretelés a minőség szempontjából sem volt mellékes. Több helyen e jeles napot „Borszűrő Szent Mihálynak” nevezik.

November 11-én, Szent Márton napján, a gasztronómiában, népszokásokban évszázadok óta komoly hagyományok alakultak ki a keresztény világban. Ki ne hallott volna már a Márton napi liba fogyasztásáról, az új bor ünnepéről…stb. Nézzük meg ennek a történeti, kulturális hátterét és vizsgáljuk meg a lúd fogyasztásának egyéb történeti elemeit. Szent Márton (K.u. 316-380), aki egyébként Pannoniában, valószínűleg Saváriában (Szombathelyen) született, emberséges, egyszerű, vallásos életével már a kortársak idején nagy népszerűségre tett szert az egyházon belül. Szentté avatása után szinte egész Európában komoly kultusz kapcsolódott hozzá. A liba egyébként akkor került legendáriumába, amikor hívei és az egyház vezetése tours-i püspökké választották. E tisztség és a vele járó megbecsülés nagy terhet rótt a mindig szerény, korábban remeteéletet élő Mártonnak, aki a választás eredményének kitudódása után állítólag egy libákkal teli ólba bújt el, de a ludak gágogása felfedte kilétét.

November 11-én az európai népek nagy részénél szokás ma is libahúst, libából készült ételt fogyasztani. A libafogyasztás szokása valószínűleg Franciaországból származik, és Svédországban elsősorban a városi kézművesek és a nemesek körében volt divatos, mivel a szegényebbek ritkán tudták megengedni maguknak a libahús, így más szárnyasokkal, kacsával vagy tyúkkal helyettesítették. Az állat minden részét felhasználták a Márton- lúdjából készített ünnepi vacsorához. Svédországban például a vacsora édes, fekete levessel kezdődik (svartsoppa), amely a liba véréből készül, és ezt egészítették ki többféle gyümölcspürével, lekvárral, alkohollal és különlegesebb fűszerekkel. A "feketelevest" különböző belsőségekből készült ételek követték, azután libamájkolbász, aszalt szilva és burgonya került az asztalra. A libát almával és aszalt szilvával, egyéb gyümölccsel is megtöltötték, s több órás sütése közben, hogy száraz húsát ellensúlyozzák, s íze is zamatosabbá váljék, saját zsírjával locsolták.

Magyarországon emellett divatossá vált a szalonnával való tűzdelés. A csontokat is megfőzték, a levéből vagy leves vagy besűrítve mártás készült. Szinte minden országban a liba zsírját is kisütötték, ami tepertőjével együtt hosszú ideig eltartható, finom ételnek számított már a középkorban is. Szlovéniában pld. szokás volt az ünnepi lakoma után az asztalon hagyni a csontokat és az ételmaradékot, ezzel is kedveskedni az arra járó jó lelkeknek. Az elfogyasztott Márton–lúd mellcsontjából, esetleg gerincéből sok helyen jósoltak is, a következő tél keménységére vagy épp enyheségére. Ha a csont fehér volt havas tél következett. Magyarországon azt is mondták néhány helyen, hogy Márton fehér lovon jár, sok havat hoz.

Érdekes a libából készült ételek keresztény kultúrában való elterjedése és legendássá válása annál is inkább, mivel a liba már a pogány ókorban is kedvenc étel volt, s a zsidó konyha is előszeretettel használta. Rómában különös tisztelet övezte ezt a madarat, mivel még Róma első századaiban a gall háborúk idején a lesből támadó ellenfelet a fellegvár szent libáinak gágogása fedte fel és mentette meg a várost a biztos pusztulástól. Mindez a megbecsülés már kevésbé látszik, ha egy-két különleges liba étel ókori receptjét vizsgáljuk. A rómaiak ugyanis, hogy a lúd húsa zamatosabb és mája nagyobb, ízletesebb legyen, néha borpárlattal, alkohollal itatták szerencsétlen madarakat. A libatömés ősi szokása is feltételezhetően innen eredhet. A zsidó konyha egyik kiemelkedő étke a libahús. A régi magyarországi zsidó közösségekben gyakran felcicomázott libákat adományoztak jelképesen a királynak.

A Márton-lúd fogyasztásának hagyománya szorosan kötődik az újbor fogyasztásához. Nem véletlen az egybeesés, hisz épp novemberre fejeződik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az Új-bor védőszentje is. A bor és a liba gyorsan össze is kapcsolódott, német területen már a 12. században a Márton-ludat „szüreti vagy préslibának” is nevezték. (Lesgans, Presgans). Érdekes Márton napi népszokás volt, szintén a közeli Szlovénia területén, hogy a szőlősgazdák által a hegyben különböző helyekre elrejtett borospalackokat a legényeknek kellett megkeresniük. Eközben a lányok asszonyok sokféle finomságot főztek, sütöttek, amit aztán a szőlőhegyben nagy vigasság közepette közösen fogyasztottak el.
November 11-én kezdték meg az új hordókat a gazdák, ekkor került az asztalra épp a libasült mellé az úgynevezett Libás-bor vagy sok helyen Márton –bor, aminek még gyógyító hatása is volt a hagyomány szerint. Nem véletlenül volt az e napi újbor „Szent Márton pohara” megszentelt ital, s a Márton-áldás kifejezés is az ilyen borok gyógyító erejéről tanúskodik.

Március 18., 19. és 21. talán a legismertebb időjárásjósló jeles napjaink, az egész Kárpát medencében szép hagyományok kapcsolódnak hozzájuk, de mindegyikről elmondható, hogy a várva várt tavasz eljövetelét, a fagyok megszűnését kötötték hozzájuk.
Sándor napján indulhatott bizonyos növények vetése, több helyen ilyenkor kezdték meg a fehér bab, a zab és az árpa vetését, így igyekezve a bő termést elérni.
A legismertebb hagyományok Józsefhez kötődtek. ilyenkor szólaltak meg először az énekesmadarak, sok helyen azt tartották ilyenkor tilos dolgozni, meg kell fürdeni és új fehérneműt, ágyneműt kell húzni. Ez utóbbi mindenképp a tavaszváráshoz kapcsolódó, megtisztulásra utaló hagyomány lehet.
A József napi szivárványból is lehetett az eljövő termésre jósolni, ha ezen a napon a szivárvány sárga sávja erős, akkor jó lesz a búzatermés, míg, ha a vörös sáv erősebb, akkor a bortermés lesz kiemelkedő. A Mura vidékén azt tartották, amilyen az időjárás ezen a napon, ugyanolyan várható az aratás idején is. Göcsejben a marhákat ekkor hajtották ki a legelőkre, s több helyen a szántást is ilyenkor kezdték meg, sőt a méheket is ekkor eresztették ki először.
A hagyomány e naphoz kötötte a fecskék érkezését is, s a gyerekek örömére ekkortól már mezítláb járhattak. A Dráva mentén egy kis borral kapcsolatos mondóka is előkerült, ahol József köszöntésekor a pincékbe kilátogattak és kóstolgatták egymás borait:

„József a neved napján a boroskancsót érd el,
Amig a halál a torkodra nem térdel!”
(Penavin)

Benedek napon volt szokás fokhagymát ültetni, s az ilyen fokhagymának gyógyító hatása is volt, különösen annak, amelyiket augusztusban Bertalan napján szedtek föl. Ennek főzetével tífuszt lehetett gyógyítani, sőt Rábagyarmat környékén még a tehenek felfúvódását is el lehetett vele kerülni. Több helyen azt tartották, ha ezen a napon kisüt a nap hosszú meleg nyár lesz, ha nem süt ki hosszú, esős őszre van kilátás. Bukovinában azt tartották, ha e napon dörög az ég száraz lesz a nyár.

A magyar és európai népi hagyományban fontos szerepe volt azoknak a napoknak, amelyekhez valamiféle jóslást, az elkövetkező esztendőre való utalást lehetett kapcsolni. A mezőgazdaságból élőknél január második felében, a „holt időszak” kellős közepén az új év termésére próbáltak következtetni. Január 21-én, Ágnes napkor, ha jó volt az idő, akkor egész évben jó idő és bőséges termés volt várható, sőt a lányok, ha megfelelően böjtöltek még leendőbeli férjüket is megálmodhatták e napon.

Vince napjához több időjárás és termékenységi jóslat is kapcsolódik. Azt tartották: „Ha fénylik (megcsordul) Vince - megtelik a pince.”. Délvidéken pedig: „Ha fénylik Vince, megtelik a pince. Ha csepeg, csurog, kevés lesz a borod”. Több évszázados megfigyelés állhat a jóslások eredete mögött, azzal, hogy megfigyelték, ha enyhült az idő január végére, bő termés következett azon az éven. Nálunk csak a XVI. századtól terjedt el Szent Vince kultusza, s valószínűleg Franciaországból érkezett hozzánk. Több helyen ezen a napon vesszőket, úgynevezett Vince-vesszőket vágtak a szőlőből, majd otthon vízbe helyezték azokat, s a hajtásokból, rügyekből következtettek a leendő termésre. Több helyen, némileg pogány hatásként a szőlőkben a lugasokra, tőkékre finom ételeket, szalonnát, disznósajtot is aggattak, ezzel is a bő termést kívánva ösztönözni. Úgy mondták: a szőlőfürtök legalább akkorák legyenek, mint a kiakasztott gömböcök. Más szőlővidékeken hagyomány volt, hogy a gazdák összegyűltek a szőlőhegyen, s nótaszóval, finom ételekkel köszöntötték Szent Vincét, s persze a bor is jócskán fogyott ezen a napon. Érdekesség, hogy a szőlőheggyel nem rendelkező településeken is ekkor következtettek a termésre, több helyen például azt tartották, hogy amekkorák az ereszen a jégcsapok, akkora kukoricacsövek fognak teremni…

Szent Vince mindenesetre népszerű, főleg a borvidékeken közismert szent volt, utóbbiak lehet azért is vették be kedvenc borszentjeik közé, mivel neve latinos alakban igencsak hasonlított a Vinum - bor szóra.
Ha igaz a jóslás 2011 jó évjárat lesz, mivel legalábbis itt Győr környékén, ma Vince napján igencsak szépen fénylik, s hétágra süt a nap…