Pannonhalmi bortörténet 1526-1802

A török hódoltság időszakában a Sokoró területe osztozott az egész ország, s különösen a végvár-vidékek sorsában. Az első időszakban viszonylag enyhébb pusztítást szenvedett (az 1529-es, 1532-es török hadjáratok idején), de Székesfehérvár 1543-as eleste után már szinte mindennapossá váltak a törökök rablásairól, pusztításairól szóló hírek. Alsokon, amelyet ezidőtájt kezdenek Szent Mártonnak, Győr Szent Mártonnak nevezni, egy 1531-ből származó portaösszeírás szerint még 52 portával találkozhatunk, az egy évvel későbbi török dúlást követően ez a szám nagyjából felére csökkent.

A török sok embert rabszolgaként hurcolt el, vagy aki elkerülte ezt a sorsot, inkább elmenekült innen. Az első időszak még viszonylag konszolidált állapotára utal, hogy a győri káptalan adás-vételi jegyzőkönyvei szerint 15 sokorói faluban összesen 491 extraneus birtokos szerepelt. (86 faluból és 3 városból, Pozsonyból, Győrből és Pápáról érkeztek.) Jellemző volt továbbá a környékbeli átbirtoklás is: Felpécen kispéci, Kispécen kajári, Nyúlon nagybaráti és ménfői jobbágybirtokosokkal találkozhatunk.

Ezután sorozatban következtek a katasztrófák. 1541-ben Török Bálint!, 1542-ben a török, majd egy évvel később Fehérvár ostroma után újra a török portyázók látogatták meg a vidéket. Igazán nagy sereg csak 1551-ben érkezett, ennek pusztítása nyomán Szent Mártonban mindössze 2 porta maradt épségben. Hasonló pusztítást szenvedtek el a környék más települései is, Nyalkáról, Tényőről, Csanakról, Barátiról, Ravazdról és Écsről tudjuk, hogy több alkalommal szenvedett a fosztogató, gyújtogató török seregektől. Az 1568-ban megkötött drinápolyi béke után szinte az egész dombvidéken siralmas, lepusztult állapotokat, elhanyagolt, kiirtott szőlőket találhatunk. A porták száma felére, harmadára csökkent, s ennek megfelelően csökkentek a birtokok bevételi forrásai is. A sokat szenvedő falvak inkább vállalták a török hódoltságot és a terület jó része a székesfehérvári szandzsákhoz került. A korábban elmenekült lakosok, főleg a közelben lakók, így a győriek is, lassan újra visszatértek földjeikre. A földbirtokosok újabb mentességek adásával próbálták a szőlőbirtokosokat maradásra bírni. A mentesség általában néhány évre szólt, amíg az illető rendbehozta, felújította elhanyagolt szőlőjét. 1565-ben a győri káptalan László deák kis-écsi szőlőit mentesítette. A pannonhalmi főapátság (1514-től) Tarchy Albert szent mártoni szőlőjével tette ugyanezt. 1571-ben a főapát Nyeregjártó Tamás felújítandó szőlőjét mentette fel a kilenced fizetése alól. Tíz év múlva a Szent Mártonban lévő Kornicz-zegle nevű szőlőt Szapáry István vette meg, aki szolgálatok fejében 1589-től a tized és kilenced alól is szabadságot kapott. Olasz Ferenc hasonló kedvezményt nyert Kápolna nevű szőlőjére, cserébe a leégett szent mártoni templom és vár felépítésében való részvételéért. 1593-ban Wolff János nagynyúli A kedvezmények adása azonban nem hozott döntő változást és csak a környékbeli lakosokra fejtette ki hatását. A távol élők extraneus birtokai folyamatosan megszűntek. Sokan nem vállalták a messzi szőlőkbe való kiutazás veszélyét, félve a török és végvári katonák fosztogatásaitól. A legkitartóbbak a győri polgárok voltak, akik az 1543-as nyalkai és az 1570-es écsi török pusztítás után is helyükön maradtak. Egy özvegyasszony és két leánya 1553-ban a töröktől való félelmében adta el pátkai birtokát. Három évvel később nemes Poky István hasonló megfontolásból szabadult meg ménfői szőlőjétől. 1564-ben Takáchy Bálint 1564-ben, Csornai Angyal János egy évvel később tette pénzzé kis-écsi és nagybaráti szőlőbirtokát. Eladások történhettek épp a török pusztítás következtében fellépő elszegényedés, megélhetési problémák, váltságdíjak miatt is. Kádas Bálint zsellér pl. 40 forintért zálogba adta nyúli szőlőjét, hogy az őt elhurcoló töröknek a váltságdíjat kifizethesse. Érdekes az úgynevezett " közösségi tulajdonban" lévő szőlők helyzete is, amelyek a falusi egyházak területei voltak, de valójában községi elöljárók rendelkezése alá tartoztak. Az anyagi nehézségek miatt néha ezeket is kénytelenek voltak eladni: 1550-ben Nagybarátin a helyi Szent András templom egyik szőlőjét a hívők 16 forintért, 5 évvel később pedig másik szőlőjét 12 forintért adták el, utóbbit azért, hogy a falu török adóját kifizethessék. Hasonló körülmények között bocsátották áruba a nyúli Mindszentek templom 3 elpusztult szőlőjét.

Nehéz helyzetbe kerültek a különböző egyházak, pl. a győri székesegyház kezén lévő alapítványi és oltárbirtokok, amelyeket még az előző században hozták létre főleg adományok útján és a belőle befolyó jövedelmeket a templomok fenntartására, jótékony célokra fordították. 1531-ben a székesegyház Szent Egyed oltárának kis-écsi birtokára a pannonhalmi konvent elengedte a kilenced és az ajándék terhét. 1550-ben a Szent Fábián, Szent Sebestyén környékbeli oltárbirtokai 12 esztendőre bérlők kezébe kerültek. Egy 1567-es jegyzék alapján a káptalan 59 ilyen birtoka közül 13 parlagon állt, 9-et pedig felújítás céljából bérlőknek adtak.
A felsorolt példák egyértelműen bizonyítják a hanyatlást. A jelentős erőfeszítések hatására, valószínűleg a tőkepusztulás és újratelepítés még egy ideig egyensúlyban maradhatott. A frissen telepített vagy feljavított szőlők jelentős értéket képviseltek: egy 1539-ből származó eladási szerződés szerint Mészáros Simon 6 forinton vásárolt lepusztult szőlőt, majd azt a feljavítás után 55 forinton adott tovább. A csornai prépostság 1565-ben nagybaráti birtokán tartott felmérést, amely megállapította, hogy a pusztuló szőlők aránya növekszik és csökkennek a befolyt jövedelmek. A prépostság ezután igyekezett ezeket a leromlott szőlőket a falu elöljáróinak eladni. Valószínűleg a többi tulajdon is hasonlóan cselekedhetett, hogy legalább jövedelmeit stabilizálni tudja. Az örökös nélkül meghaltak birtokait mindenesetre igen gyorsan megpróbálták áruba bocsátani. A századfordulóig a birtokügyek intézése sem változott meg, s a peres ügyekben továbbra is a falusi elöljárók ítélkeztek. Egy 1565-ös eladási perben az apát megbízásából csanaki , baráti, nyúli jobbágyok, egy győri polgár, az apátság provizora és egy szerzetese döntött. A hegyaljai és miskolci szokásokhoz hasonlóan e területen is a megállapodás eredményét egy hiteles személy, "index notificatorum" hirdette ki a faluban, amelyért ajándékul egy kenyeret kapott. (1537-ben Kisbarátin egy Kozma Ferenc nevű személy.) Nem változott különösképp a szőlőtermesztési technológia sem, de a robot alkalmazása egyre inkább háttérbe szorult a rossz hatékonyság miatt. Tél végén trágyakihordás, február-márciusban a nyitás (a terület előkészítése, megtisztítása), áprilisban az újraültetés, májustól a kötözés, karózás, első kapálás, júliustól a második kapálás, majd szeptember, október folyamán - Szent Mihály napja után - a szüret és a betakarás következett a jellemző munkafolyamatok sorában. (Gecsényi L. 1988.)

Az instabil, de akadozva működő helyi állapotokat a török 1594-es hadjárata teljesen megsemmisítette. Pannonhalma, mint végvár és Győr elesett, s a vidék Szinán basa hadainak prédájává vált. Az ezt követő 1598-as visszafoglalás, majd a 15 éves háború és a Bocskai-felkelés hadieseményei a bécsi és zsitvatoroki békéig (1606) abszolut ellehetetlenítette a terület gazdálkodását. Bár a békeévek alatt megindult a visszaszivárgás a XVII. századi török időszak a borvidék talán egyik legnagyobb válságának kora. A visszatérő birtokosok újra nagy kedvezményeket kaptak, amelyeknek lejárta akár 5-8 év is lehetett. A cél természetesen megint csak a szőlők felújítása és újratelepítése révén, a jövedelmek növelése lehetett: "A Szent Mártonhoz tartozó Sokorú hegyeken szentmártoni apátur ő nagysága az maga jobbágyainak nyolc esztendeig adott szabadságot azokról a szőlőkről, kiket pusztákból fölépittetnek; nyolc esztendejére taroznak tizedet, kilencedet megadni azon szőlőkről. Pedig az , ki szentmártoni apátur ő nagyságának nem jobbágya , tarozik hat esztendejére dézsmával : tizeddel, kilenceddel." (Erdélyi , 1906) Néhány év elteltével több tucat helyi személy, környékbeli lakos , várbéli hajdú vette művelésbe régi és új szőlőjét. Egy jegyzék 1609-1619 között 23 visszatérő birtokos nevét tünteti fel Szent Mártonban. 1607-ben Ravazdon egy vármegyei határozat alapján bárki felújíthat parlagon fekvő szőlőterületeket. Az elpusztult, elnéptelenedett falvak újra benépesedtek és gyakran a környékbeli jobbágyok művelésébe kerültek.

A békésebb időszakokban újra megjelentek a győri birtokosok is. Igazi fellendülés azonban nem következett be, mert a török portyák még mindig sorozatosan pusztítják a vidéket. Egy 1642-ből származó sérelmi jegyzőkönyvben elhurcolt szőlőmunkások és elpusztított szőlők szerepeltek. A földesúri szolgáltatások mellett, amelyek a kedvezmények lejárta után újra nagy terhet jelentettek, a török adók is nehezítették a helyiek életét. (kettős adózás)
A szpáhik, annak ellenére, hogy vallásuk tiltotta a szeszesital fogyasztását , gyakran bort is követeltek jobbágyaiktól. 1621-ben Kisbaráti adójában 2 akó, öt évvel később Nyalka adójában 5 akó bor szerepelt. A török urak gyakran követeltek szőlőműveseket is: 8 embert szőlőmunkára és még 5 akó bort kellett beszállítaniuk a ravazdiaknak Musztafa fehérvári bég számára 1649-ben.

A török adóterhek egyre nőttek, 1650-ben pl. a szent mártoni major és a ma is fennálló óriási központi pince (500 m) építésének engedélyezéséért, a pénzdíjon kívül évi 5 rőf, majd 1670-es újjáépítésénél évi 6 rőf csimazin posztót követelt az apátságtól a fent említett bég. A növekvő súlyos terheket tetézték az egyre erőszakosabb portyázások, amelyek hatására a lakosság újra menekülni, szökdösni kezdett.

Újabb kedvezmények, szabadságok már nem igazán érték el a megfelelő hatást. 1651-1664 között pl. az összes szent mártoni szőlőbirtokos elmenekült, annak ellenére, hogy a főapát rendeletében az ittmaradóknak 4 évre teljes fizetési szabadságot adott. A vasvári béke (1664) után újabb rövid fellendülési időszak következett, de ez már nem maradhatott tartós. Ebben az időszakban a helyi borok mennyisége bizonyosan nem volt elegendő. (1637-ben Pázmándon mindössze 180, Nyalkán 38 akó bor termett.) A fogyasztás jelentősen növelte az itt tartózkodó, helyenként nagy számú katonaság ellátása, valamint az a tény, hogy a fellépő járványok, betegségek egyetlen gyógyszere a lakosság számára a bor volt. A hiányzó mennyiséget gyakran külföldről (Klosterneuburg, Krems, Hielingenkreutz) kellett pótolni. A városi és falusi kocsmákba, kimérésekbe néha a helyi borok mellett fertő-vidéki, balatoni borokat is hozattak.

A terület utolsó nagy török pusztítását az 1683-ban bekövetkező bécsi hadműveletek idején szenvedte el, amikor Ibrahim budai basa győri ostromserege teljesen feldúlta a környéket, nem kímélve az emberéletet, a szőlőterületeket, pincéket és egyéb borászati eszközöket sem. Az óriási visszaesést, a lakosság elmenekülését a következő évtizedek szorgos kezei és a vármegye illetve a helyi földbirtokosok intézkedései csak nagyon lassan tudták helyreállítani.
A török végleges kiűzése néhány évre újra megteremtette a békés újjáépítés feltételeit. Első lépésként a teljesen elpusztult mezőgazdasági területeket kellett rendbe hozni, és súlyos problémát jelentett a hiányzó munkaerő pótlása is. Erre Karner Egyed, Göncz Celesztin és Sajghó Benedek főapátok idején került sor. A még életben maradt, elmenekült lakosság visszaszivárgott és újult erővel látott hozzá a szőlők műveléséhez.
A kevés számú munkaerőt telepítésekkel egészítették ki. Németek, szlovákok (tótok), horvátok és magyarok érkeztek ide, akik a telepítést szorgalmazó főapáttól 3 évre szabadságot nyertek. A németek főleg Csanakon, a horvátok pedig Szent Mártonban és Győrszentivánon telepedtek le. Egy 1773-ból származó leírás Csanakot még mindig német falunak mondja. A mentesség lejárta után telkenként 8 forint cenzust (a németek csak 2 forintot) fizettek. Feladatuk volt továbbá az apátsági szőlők megmunkálása, s ezen kívül ünnepekkor ajándékot és annak felszállítását is követelték tőlük.

Megszabták a borkimérésre vonatkozó szabályokat, azzal, hogy a kimérések Szent Mihály naptól húsvétig a város (Szent Márton), az év másik részében az uraság (főapát) birtokában voltak. 1698-ban a szent mártoni birtokokon összesen 10500 akó bor termett, melynek kétharmada a helybélieké. Ugyanekkor Ravazdon 2550 akó termést jegyeztek föl.

A főapátság különös figyelemmel kísérte a borászat fejlődését is: "A pincemester gondja a pice legyen, vigyázzon arra, hogy a borok meg ne romoljanak, ne vigyen semmi olyant a pincébe, ami a romlást elősegítené." Tárolási gondjai valószínűleg nem nagyon lehettek a pincemestereknek, hiszen rendelkezésre állt az apátság hatalmas méretű, téglával kirakott, boltíves pincéje. A betelepülő, főleg német szőlőművesek magukkal hozták hazájuk fejlettebb mezőgazdasági és borászati technológiáját és néhány új szőlőfajtát is meghonosítottak. A betelepítéseken kívül új jelenségekkel is találkozhatunk a sokorói szőlővidéken. A török távozása után különféle népelemek, várkatonák, kóborló, elszegényedett zsellérek és jobbágyok kerestek és találtak menedéket a szőlőhegyeken. Tették ezt úgy, hogy néhány helyen kisebb házakat, viskókat is építettek. A szőlők tulajdonosai mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezeket a " letelepülőket " távozásra bírják. 1688-ban egy rendelet az ilyen személyek napszámosként való alkalmazását és élelmezését tiltotta meg, 1683-ban Szabadhegyen, 1694-ben Szent Mártonban próbálták sikertelenül megakadályozni állandó megtelepülésüket. Néhány év múlva azonban ezekből a kisebb lakásokból, épületekből valódi települések jöttek létre, alapját adva a későbbi hegyi falvaknak, hegyközségeknek. (Nyúlhegy, Csanakhegy, Kisbaráthegy) A következetes intézkedések hatására a terület szőlőgazdálkodása lassan újra fejlődésnek indult, s a nagyszámú beszállásolt katonaság mértéktelen fogyasztása ellenére a borok mennyisége is növekedett. (Écsen 1704-re a hat évvel korábbi 550 akóról 860 akóra.) A még mindig viszonylag alacsony számú népesség a boreladásokból igen jó pénzekre tehetett szert. Egy akó újbor árát ekkortájt kb. 2 forint 50 dénárra tartották, ha egy család évi 100 akót eladott, jövedelme 250 forintot tehetett ki.

Az apátság 1698-ban csak a bortizedből és kilencedből 2100 akó bort gyűjtött be, ami kb. 5000 forint összegnek felelt meg.

Az 1703-1711. között lezajló Rákóczi szabadságharc nem okozott súlyos károkat, az átvonuló labanc és kuruc seregek nem a lakosság és szőlők pusztítását, inkább a hordók tartalmának fogyasztását részesítették előnyben. A szőlők meglétére utal az, hogy a győri várat ostromló kuruc seregek fővezére, Vak Bottyán 1707-ben a termés egy részének átadása fejében szüretelési engedélyt adott ki a győri polgárok részére, kiknek szőlői nagy részben a Sokoró területén voltak. A rendben meginduló szüretelést fegyelmezetlen kuruc katonák zavarták meg, akik a győri szőlősgazdákat megrohamozva a termés nagy részét elrabolták. A felháborodott Vak Bottyán, mivel panaszát nem vették figyelembe, rövidesen lemondott a dunántúli seregek parancsnoki tisztéről.
A hosszú háborús időszakok 1711-ben végre befejeződtek. A békés, nyugodt gazdálkodást különösen igénylő szőlőtermesztés, kihasználva a századforduló idején megfelelően kiépített alapokat, jelentős fejlődésen ment keresztül. Új szőlőterületeket nem nagyon hoztak létre, inkább a régi, akár több évszázados szőlőkben folyt a termelés. Ha mégis ültettek új tőkéket, azokat általában a már meglévő táblák mellé vagy közvetlen közelükbe helyeztékMagyarország általános gazdasági helyzete, amelyet jelentősen meghatározott az osztrák fél gazdaságpolitikája, alkalmas volt arra, hogy a mezőgazdaság, ezen belül a szőlőtermesztés, stabil piacokat találva kibontakozhasson.

Ezt a folyamatot az 1754-ben hozott vámrendeletek még jobban elősegítették azzal, hogy a magyar gazdálkodókat a birodalom ellátására, inkább a mezőgazdasággal való foglalkozásra kényszerítették. A magyar bornak belföldön kívül a külpiacokon is jó keletje volt, és jó megélhetést és jövedelmet biztosított a szőlőbirtokosok számára. (Az persze más lapra tartozik, hogy a vámrendelet után az udvar komolyan korlátozni kezdte a magyar bor kivitelét, azzal a nem titkolt céllal, hogy az ausztriai bortermelőket megvédje a nagy tömegű és jobb minőségű magyar bortól. Még az a furcsaság is rövid ideig fennállt, hogy a birodalmi területekre kivitt magyar bor helyett ugyanannyi osztrák bort kellett behozni. A vámok emelése és az egyéb intézkedések megvédték ugyan a Habsburg birodalom belső piacait, de jelentősen megnehezítették a kivitel egy részét, s jelentős piaci veszteségeket szenvedett a magyar bor.)

A Sokoró legjelentősebb birtokosai, köztük a pannonhalmi főapátság is élénk birtokpolitikába és a szőlészetet elősegítő tevékenységbe kezdett. Az apátság 1747-ben Écsen, 1762-ben Csanakon, 1759-ben pedig Szent Mártonban vásárolt szőlőt. Ez utóbbit Tallián Istvánnétól 1200 forintért vette kb. 150 akós pincéjével együtt. A Tallián- szőlőn kívül a Pozsgay vagy Templom, Váraljai, Kálvária, Harka és az Ámándi vagy Új szőlők tartoztak a kolostorhoz. (1786-ban) 1764-ben ez utóbbit Új-szőlőnek írták a források, majd Novák Krizosztom levéltáros és a főapát nevezte el Aágh Amand szent mártoni kormányzóról, aki ezen a helyen új szőlőket telepítetett. (Tóth János Aldemár, l945.)

Az urasági földeken kívül, amelyeknek kb. 250-300 ároknyi (Az árok a XVIII. században használatos terület mértékegység volt. Nagyságára csak a termésből következtethetünk, átlagosan 80 ároknyi területeten 50 akó bor termett.) területe lehetett, a jobbágyság több mint 1580 árok szőlővel rendelkezett, s csak mindössze 7 jobbágynak nem volt ilyen birtoka. Écsen az apátság 160 árok szőlőbirtokkal, a helyi jobbágyság pedig mintegy 108 ároknyival rendelkezett. A helyiek egy "erdőben" fogadták ki ezt a területet, melyre 15 éves szabadságot kaptak. Ravazdon összesen 332 árok szőlő volt, melyek közül 205 a falusi gazdáké. A tarjáni pusztán lévő Rézhegyen, lázi jobbágyok ültettek új tőkéket az apátság engedélyével. 1773-ban a szerződés kimondta, hogy a termőre fordulás után 8 év mentességet kapnak, s csak két-két tyúkot kell ajándékként beszolgáltatniuk. Kikötés volt továbbá, hogy a bort dézsmaszedés előtt eladni és elszállítani tilos. Nyúlon, a szőlészet jelentőségét bizonyítja, hogy a falu pecsétjében szőlő, szőlőkés és boroskupa látható. Az apátságnak a 91 ároknyi Gerha-szőlője volt itt. Hasonló szőlőkés díszíti a baráti (Nagybarát) falu pecsétjét is, amely 1707-ből származik. A bencés kolostoron kívül, amely 1758-ban 3 kisebb szőlőt (Noszlopy, Kovácsovits, Buthy) birtokolt, a jobbágyoknak pedig 1723 árok szőlő állt rendelkezésére. Csanakon, ahol 1729-ben még csak 5 jobbágy élt, a betelepítések hatására 1764-ben már 1665 ároknyi szőlővel találkozhatunk. A főapát tulajdonában 4 szőlőbirtokot említenek a források (Nádasdy, Tüszky, Görts, Zámody), összesen 179 árok területen. Tényőn a lepusztult szőlők felújítására a jobbágyok az ültetés és termőrefordítás után tíz éves felmentést kaptak a dézsma fizetése alól . A fejlődést mutatja, hogy 1758-ban a hegyen már 1462 árok szőlőskert található, melyek közül 3 birtok az apátságé, 250 ároknyi területen (Öreg-hegy, Árva-hegy és Új- szőlő) Pázmándon 517 árok szőlőt regisztráltak az 1787-es összeírások, ahol a területek felét a pápóczi prépostság birtokolta. Az apátsághoz tartozott a bakonybéli apát Jávorka és Hohenreiner nevű két kisebb szőlője is. Nyalka - két szőlőhegy (Alsó- és Felső-szőlő) tartozott hozzá, összesen 941,5 árok területtel. Érdekes, hogy a legnagyobb birtok, 32 árok egy zselléré volt. A lassan növekvő szőlőterületek a bor mennyiségében is pozitív változást eredményeztek.

A dézsma és kilencedbor adatai alapján lehet következtetni az egyes falvak bortermelésére. A XVIII. század folyamán Szent Mártonban az urasági szőlőkön 156, a jobbágyi területeken kb. 5000 akó bor termett. (1787-ben) Ugyanekkor ez az arány Écsen 60-1012 (1768-ban), Nagybarátin 42-982 (1758-ban) s Csanakon 123-700 (1758 -ban)
A termés nagymértékben függött az időjárás szeszélyességétől, ezért a század adatai eléggé nagy ingadozást mutatnak. 1784-ben az urasági szőlőkben a tavaszi fagyok és a Szent György nap utáni fagyos szelek a tőkék egyharmadát elpusztították. Écsen 1749-ben 320, 1764-ben 78, 1784-ben mindössze 70 akó bor termett. A főapátság néhány szőlőterületének bortermése három év adatai alapján /akó/ Szőlőterület 1759 1764 1784 Tallian 27 32 52 Harka 18 41.25 22 Váralja 55 74 35 Ámánd - 75 110 Gercha 36 31 30 Városi 27 30.25 - Összesen 211 362.5 319 Tény, hogy a termésátlagok nem voltak valami jók, a kapásonkénti egy-két akót alig érték el.

A bor minőségét befolyásolta a talaj állapota, s a szőlő fekvése is. Az egyes birtokok minőségét az árakból következtethetjük ki. Ebben az időben egy átlagos szőlő kapásonként 4 forintot, a jobb minőségű 10 forintot ért. A leírások alapján az apátság Ámánd és Tallián szőlőjét 7, a Városit 6, a Harkát 3, a Váraljait 3.50 forintra taksálták. Az écsi 168 kapás birtokot pedig mindössze 375 forintra értékelték. Ez a minősítés azonban nem felelt meg mindig a valóságnak, mert pl. az écsi bort a legjobbak között emlegették akónkénti 2 forint 35 dénáros árával, szemben a szent mártoni bor akónkénti 1 forint 30 dénáros értékével. Egy szőlő értékét valószínűleg jelenősen befolyásolta, hogy milyen messze volt az apátságtól, hiszen a szállítás óriási nehézségeket jelentett.
A borból származó bevételek jelentősek voltak: 1783-ban az apátság összjövedelméből 5897 forint folyt be kilencedből és tizedből, ami átszámítás után kb. 1400 akó bornak felelt meg. Kereskedelmi forgalomban a helyi borok még mindig nem szerepeltek nagyobb mértékben, mert a belső felhasználás felemésztette a készleteket. 1763-ban, mikor Keller Bálint töltötte be a pincemester tisztét, a főapátság 1780 akó borral rendelkezett. Ekkor a főapát még beszállíttatott 630 akónyi dézsmabort az apát győri pincéjéből, sőt a sági Németh Ferenc még 158 akó bor adott el a hiányzó mennyiség pótlására. Néha megszorító intézkedésekre is szükség volt: megszüntették a kiméréseket, lecsökkentették a cselédek ellátmányát stb. Szigorúan ügyeltek arra , hogy a legjobb minőségű urasági borokból mintegy 100 akó tartalékban maradjon, ami a konvent két évi ellátását biztosította. A hiányzó mennyiségek pótlására többször hajtottak végre vásárlást a távolabbi, somlói, budai borvidékekről is.
A borok mennyiségét növelték azzal is, hogy a jobbágyok tavaszi kölcsöngabona visszatérítését, ajándékait, árendáját is borban követelték, sőt volt rá példa, hogy a falusiak a koporsónak való deszkát is borért vásárolták az uraságtól. (Tóth János Aldemár, 1945.) Keller Bálint számol be az apátsági borfogyasztásról : A konventtagok napi 2 iccét (Egy icce 0.5979 l bort jelentett.) kaptak a finomabb urasági borból. A konvenciósok egy része, az orvos, fiskális urasági borból, az orgonista, szakács, szabó, pék dézsmaborból napi 2 iccét, a többi napi 1 iccét kapott. Ezeken kívül a régi plébániák plébánosai misebor gyanánt, ha világi papok voltak szintén 2 icce bormennyiséghez jutottak. Sok fogyott az egyházi ünnepeken, körmeneteken, zarándoklatokon, sőt a kolostor vendégei még útravalónak is bort kaptak. Az iparosok pedig munkájuk végeztével ihattak néhány pohárral. Keller szerint vendégekre, a konventre, a hordók feltöltésére évi 560, a cselédekre 330, a plébánosokra és hegydíjasokra (öreg szerzetesek, rokonok...) 160, az előtte felsoroltakra 240 akó bor fogyott, ami összesen 1300 akót jelentett évente. Egy 1783-ból származó kimutatás alapján hasonló adatokat találhatunk, amikor összesen 2701 akó bor fogyott így el, melyből 1474 akót értékesítettek a környék kocsmáiban. A falusi kocsmákban általában fél évig, Szent György és Szent Mihály napja között urasági, az év többi részében falusi bort mértek ki.
Az apátság szinte mindenütt kocsmáltatási joggal bírt, amit helyenként ki is bérelhettek. (" csapárenda ") Szent Mártonban 1752-ig a városiak saját borukat árulhatták, csak pünkösdkor kellett 10-12 akó apátsági bort kimérniük. 1770-es évek után viszont a kocsmákban, vagy ha ezek nem voltak, úgy az elöljárók, bírók, esküdtek házainál kellett az urasági borokat árusítaniuk. Az apátság borkimérése három kiragadott évben a következő volt (akóban): -1764-ben 508 -1777-ben 821 és 1/4 -1786-ban 2177. A kocsmáros az eladott bor akója után 12 dénárt kapott, ezen kívül veszteségre, elcsurgásra hordónként egy icce bort is beszámítottak. ("vonyóbor") Az árakról tudjuk, hogy az újbor poharanként 2-3, az óbor 4-6 krajcárba került, mely a falusiak körében nem igen fogyott, akik nehezebb időszakokban inkább saját borukat fogyasztották.

Nagyobb ünnepek, lakodalmak, keresztelők idején több bor fogyott. Tóth János Aldemár szerint a helyi lakosok szórakozása az ivás, tánc és újra ivás volt... Szent Mártonban több olyan személy is élt, aki minden pénzét elitta: 1752-ben pl. a pannonhalmi kormányzó Szendi György jobbágy két ökrét elvitette a kocsmába való tartozása fejében.

A szőlőtermesztés és borászat stabil megmaradását és jelentőségét a XVIII. században kiadott rendeletek, intézkedések is bizonyítják. Ilyen volt az apátság 1713-as nagybaráti rendelete hegymesterei (A hegymesterek a jobbágyi szőlőket ellenőrizték , a művelésről kimutatásokat készítettek , s ügyeltek a szőlők nyugalmára, távol tartva onnan a tolvajokat és a verekedőket.) számára: " A község elöljárói, hegymesterei tartoznak annak idejében, valamint eddig szokásban volt, ugy jövendőben is a község nevében a földes uraságnál a szüretelés végett jelentést tenni, s erre engedélyt nyerni... Hogy a bornak jósága, következésképpen becse megmaradjon a töpött szőlőszedés, annál inkább vidékieknek annak eladása tilalmaztatik." Ezen kívül szól a rendelet a szőlők rendjéről is: "A tőkék között az őszibarack fákon kívül gyümöcsfákat nem szabad nevelni, a két, három esztendős gyümölcsfák a szőlők közül kiemeltessenek, és szilvásba, avagy a hol helye van, ültettessenek, a régi öreg fákon kivül." A csanaki hegymesterek hasonló rendelkezést kaptak, melyben kimondták, hogy minden szőlősgazdát, atyafiságot, barátságot félretéve egyformán kötelesek szolgálni. A szőlőhegyen csak szőlőmunkák idején lehetett lakni és állatokat sem volt szabad tartani. Minden gazda köteles volt szőlője végébe "tan-árkot", barázdát vágni. A rendelkezés érdekes pontja volt, hogy a harangot is kivitték ősszel a szőlőbe, hogy imádságra és a viharok távoltartására harangozzanak.

A főapátság 1712 április 18-i hegylevele a következőket mondja ki: 1. Urasági engedély nélkül nem lehet szőlőterületet eladni, a szőlő elvesztésének terhe mellett. 2. Maga vagy más állatát nem legeltetheti senki a szőlőkben, csak szüretkor, vigyázva annak megóvására. 3. Dézsma előtt tilos a bor eladása, 14 forint bírság terhe alatt. 4. A rendelet meghatározza a szőlőkben való viselkedést is: "Valaki a szőlőhegyen attával, teremtettével vagy másrul szitkokkal szitkozódik vagy veszekedik vagy verekedik vagy vért bocsait, vagy lop, vagy kárt tészen, a vétkeknek sulyossága szerint 12, vagy 6 foréntban büntették meg, és ha nagy dologban lész a gonoszság, az Ábrahám kebelében is tétettetik, migh eleget nem tesz, legfőképpen faitalanság miátt." A büntetés elég drasztikus lehetett, mivel az "Ábrahám kebelében" helyezés alapos elverést jelentett...
A szőlőkben ezidőtájt már alig alkalmaznak robot munkát, mert rájöttek annak teljes értéktelenségére. A jobbágyok hozzánemértése, felületes munkája inkább károkat okozott a szőlőkben. Ezért szorgalmazták hozzáértő munkások alkalmazását és a szőlőrobot pénzen történő megváltását (kapás pénz). Ez a folyamat már az előző században megindult, de csak a XVIII. század folyamán vált általánossá. A szőlőrobot évi 3 napot tett ki személyenként. Általában a szőlőket különböző falvak lakói művelték. (a Gerha-szőlőt hagyományosan a nyalkai jobbágyok) 1740-re majdnem miden falu megváltotta robotterhét, Nyalka és Ravazd kivételével, akik még 1754-ben is robotoltak. Átmenetet jelentett a robot megszűnéséhez az a tény, hogy többen még mindig munkával rótták le terhüket, de ennek napszámát nem fizették ki nekik, hanem levonták azt a befizetendő kapásbénzből. Furcsa dolog, de napszámosként sokáig azokat a jobbágyokat alkalmazták, akiket épp gyatra munkájuk miatt nem tartottak kívánatosnak. Jól látszik, hogy a robotterhet ugyan elviekben felváltotta a kapáspénz (taxa), de azt kifizetni csak kevés személy tudta és továbbra is inkább munkaerejével fizetett.

II. József (1780-1790) megszüntette a "haszontalan" szerzetesrendeket, köztük a bencés kolostorokat is. A pannonhalmi főapátság elvesztette birtokait, s azokat rögtön egy vallásalap különböző világi birtokosoknak adta el. Néhány ilyen személy neve a későbbi szőlőnevekben is fennmaradt. Pl. Hoszpodár Károlyé, a szent mártoni Kálvária-szőlőt vásárolta meg 284 forintért. (Ez lett a későbbi Hoszpodár-szőlő.) A birtokosok között szerepelt Szent Mártonban Pleskó József Gáspár, Reitermayer József, Laudherr Mihály, Csányi Dániel, akik több száz forintért jutottak a kolostor szőlőihez. Nyúlon Bognár Mihály, Barátin Varga Ferenc, Lahó József, Csanakon a fent említett Reitermayer József és Csányi Dániel, valamint Niszler György birtokolt szőlőt hasonló körülmények között. Ezek a vásárolások a szőlőtermesztés folytonosságát bizonyították, azt, hogy az állam és rajta keresztül a vallásalap fontosnak tartotta a birtokos nélkül maradt szőlők mielőbbi továbbművelését.
I. Ferenc (1792-1835) 1802-ben visszaállította az apátság korábbi hatalmát, aki ezután már tanító rendként is működve hamarosan állalmi segítséggel visszaszerezte régi birtokait, s velük együtt jövedelmeit is.

Fotó: Schaffhauser Balázs